Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.
1909-08-29 / 35. szám
vonal szükségességét és átiratot intézett Pápa város képviselőtestületéhez, hogy a Rechnitz Béla-féle tervet fogadja el és arra 100000 korona törzsrészvényt jegyezzen. Tisztelt városi képviselő urak! Pápa város lakossága joggal elvárja Önöktől, hogy a holnapi közgyűlésen megjelenjenek és ezen kérdésekben döntö határozatot hoznak. Lakosságunk ezt Önök" tői joggal elvárja és Önöknek kötelességük ezt teljesíteni. Az Önök mandátuma nem arra való, hogy csak akkor jelenjenek meg a közgyűlési teremben, amidőn egy-egy pártfogójukra akarják szavazataikat beadni, hanem mindannyiszor, amidőn közügyeink fontossága ezt megköveteli, még akkor is, ha ezen megjelenésükkel üzlet vagy egyébb személyes érdekeikkel ellentétbe is jönnének. Városunk elfogulatlan képviselőihez intézzük felszólalásunkat és reméljük, hogy a holnapi megtartandó városi közgyűlésen az elmondottakat meg fogják szívlelni, mert ezzel városunk haladását és fejlődését biztosítják. Á 2 millió korona feloszlása. A „Városok Lapja" mult heti számában egy közlemény jelent meg, amely a 2 millió korona időleges segélynek aktuálissá vált felosztási mód ját tárgyalja. A közleménybe — hihetőleg elnézésből — egy értelemzavaró toll hiba csúszott, amennyiben egy érhetetlen vádat foglal magában a rendezetlen fizetésű tisztviselőkre nézve. Cikkiró ur ugyanis közleménye utolsó szakaszában nagyobb jutalomra méltóknak tartja az oly városokat, ame lyek tisztviselőik fizetéseit már rendezték s ezzel kapcsolatban a város és az állam ügyét is jobban ellátták 1 „mint azon városok tisztviselői, akik a saját maguk ügyét se voltak képesek rendezni." Ez utóbbi kijelentés az, amely helyesbítésre szorul, mert olybá tün teti fel a rendezetlen fizetésű tisztviselőket, mintha maguk volnának jogosultak fizetéseik rendezésére, s mintha egyedül ők volnának az okai aunak, „hogy a saját maguk ügyét se voltak képesek rendezni." Ha a cikkiró ur az idézett kije lentés helyett azt irta volna „mint azon városok, melyek még a tisztviselőik | ügyét se voltak képesek rendezni", J ez esetben érvelése szó nélkül elfogadható volna, annál is inkább, mert csak ezen helyesbítés mellett válik plausibilissé a cikkiró ur felosztási tervének tendentiája, t. i. a városok sarkaltatása a tisztviselői illetmények mielőbbi rendezésére. A cikkiró felosztási terve tehát ezen helyesbítéssel következetes, helyes volna, amennyiben korrekt de ductiója azon célnak, melyet maga elé kitűzött, t. i. ösztökélni, sarkalni a városokat arra, hogy önként rendezzék tisztviselőik illetményeit. Csak az a baj, hogy a 2 millió koronának nem az a célja, hogy buz ditson, hanem, hogy segítsen, támo gasson. Már pedig a cikkiró ur által javasolt azon felosztási mód, mely szerint a 2 millió korona a jelenlegi fizetések arányában osztatnék fel, azon testamentomi, „akinek van, annak adatik w elvet óhajtja érvényre juttatni, amely túlságosan bünteti a szegényt érdemetienül jutalmazza a gazdagot. Eredménye pedig az volna, hogy a kis városok eddig is nyomorgó tisztviselői továbbra is nyomorognának, mert az adandó segélyből még lakbérre se telnék, a gazdag városoknak juttatott aránytalanul nagy segély pedig í rendeltetést tévesztene, amennyiben a tisztviselők illetményei már rendezve lévén, más, esetleg könnyen nélkülözhető célra volna fordítandó. Tehát a kis városok tisztviselőinek könnyen izmosodnék meg a nagy és gazdag városok kényelemszeretete. Ez okból ezen felosztási módot nem tartom helyesnek, jobban mondva igazságosnak ; mert a felosztásnak épen ennek ellenkezője kell hogy a kormány intentióját képézze, vagyis az, hogy fokozottabb mértékben támogassa a szegényt s ezáltal módot nyújtson neki arra, hogy amit önerejéből nem képes megtenni, azt a kormány támogatása mellett valósithassa meg. Mert hiába küzködik egy szegény város a lét nehézségeivel s hiába ragad meg minden képzelhető alkalmat, amely anyagi helyzetének emelésére alkalmasnak kínálkozik, az elért eredmény mindig mögötte kullog az aránytalanul növekedő terheknek s igy az eredetileg szegény város a fejlődés hétköznapi keretében koldus marad örökre. Ezt tehát nem biztatni, de segíteni, támogatni kell. Erre pedig ugyancsak nem alA nagy czinizmus aztán, amely eltöl tötte sok keserves, rideg, tapasztalat után, amikor csak a szegénység látogatta meg s a reménysége sem szállt tovább egy sovány kis eklézsiánál, — néhány hét múlva kezdett olvadozni. Ugyanakkor formálta meg a lelkében azt a kissé szomorú, bánatos, né mileg fájdalmas megállapodást, hogy Pribócy Adámékhoz lehetőleg keveset szabad járnia. Az egyház nemeslelkü, bőkezű pártfo gója ugyan nem érezhetett vele semmi fensőbbségét. Megsüvegelte az a papját előre, mielőtt még Szabó Lajos a kalapjához nyúlhatott volna s czipelte a kúriájába, mintha a fia volna. A háziasszony alig találta a helyét s a házi kisasszony, a mélázó tekintetű Ilonka, annyi bensőséggel nyújtotta feléje a kezét, mintha a bátyját fogadná. Talán túlságosan is szives volt, nyájas tekintetű. S éppen ez a tekintet nyugtalanította a fiatal papot. — Nem neked való leány az, kerüld el. Aztán elővette a lelkét és tusára kelt önmagával. — Szereted ? Hát elég néhányszori látás ahhoz, hogy megszeress valakit ? Az alázatos hangra büszkén válaszolt a lélek másik fele. — Hát szerelem az, amely nem az első tekintetnél gyulád lángra ? A csöndes nyári vacsorákon, amikor nem jártak vendégek Pribóczy éknál, immár szórakozottan hallgatta a házigazda beszédjét és hajtogatta össze a szalvétáját. — Az Istenért, mit csinál, tiszteletes ur! — riadt fel Pribóczyné, A tiszteletes megrezzent. Vájjon mit is csinálhatott ? — Összehajtja a szalvétát, nem megy férjhez a leányunk — zsörtölődött a háziasszony. — Ugyan már, Málikám, miket beszélsz ! — nevetett Pribóczy ur. — Babona, babona, de hát már csak hagyjatok meg bennünket, rovideszü asszonyokat, ebben a babonában. Ilonka elrestelte magát, mert szörnyű szégyen ám az, ha egy leánynak a férjhez menetelről beszélnek. Ki is akart futni az üveges gangról, de a tiszteietes ur mondott valamit. Illetlenség volna most elmenni. •— Babona, mégpedig milyen szörnyű babona. Hiszen Ilonka kisasszonynak nincs erre szüksége, férjhez megy ő szalvéta nélkül is ! Már hogyne menne ! De erre már csakugyan ki kellett szaladni, még pedig a konyhába. S hogy a jó szellemek kellő tisztelete se menjen ki a divatból, éppen most kellet a mosogatólánynak eltörnie egy tányért (tudniillik ama jó szellemek közbelépése folytán), amire Ilonka olyan csetepátét rendezett, hogy szinte sok is volt ilyen galambepéjü kis leánytól. — Az anyja vére, — jegyezte meg Pribóczy. — Már minden rosszban én vagyok a mustra, — zsörtölődött a nemzetes asszony. — Ugyan, lelkem, hát az rossz, ha a talpára tud állani? Hiszen a mai asszonynép mind másra szorul. Ellenkezőleg, téged akar I talak ezzel dicsérni. Aztán meg ugy rápiritottatok szegénykére azzal a férjhezmene tellel! Mintha nem volna még elég ideje. — A fecskék fölnevelik fiókáikat, aztán útra bocsátják, — jegyezte meg a tiszteletes ur. És beszélt az élet tavaszáról, a közelgő őszről, araikor olyan fájdalmas melanchólia lepi meg a lelket, de a nemzetes aszszony félbeszakította, az igaz, hogy kissé ijedt hangon : — Jesszusom, a szalvéta! A tiszteletes, aki már megint hajtogatni kezdte, most eltolta maga az asztalkendőt. — Ne adja az Isten, hogy ezen múljék! És elgondolta magában, — hogy ha a végtelen könyörületesség és irgalom atyja, a nagy mennyei is ugy akarná, — oh, mint meg lehetne dönteni ezt a babonát 1 Hogyha nem jönne közbe annyi hogyha és nem Pribóczyék leánya volna Ilonka, hanem valamelyik szegény mesteremberé... ha hozzá illene rangban is az ő szürkeségéhez. Eh, minek ezen annyit gondolkozni ! Azonban ezek a magányos összejövetelek megjárták volna még. Az volt keserűség, mikor néha mintha a bolond órája következett volna el a szomszédos urfiaknak, mind egyszerre jött látogatóba. És szerencse, hogy az ákáczoktóí védett házikója a falu közepére esett, mert nem lehetett valamennyi érkezőt meglátni, csakis azokat, akik előtte hajtottak el. És nem kellett volna, az igaz, ezt sem nézni, de olyan bolond már az ember hogy megkínozza néha önmagát is. Azok az úrfiak pedig igen furcsán vélekednek felőle, mert ugy tartják, hogy gyámoltalan ember, semmire se jó, hiszen nem i iszik, nem kártyázik, nem táncol. Szegény.
