Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-08-01 / 31. szám

akadály az, hogy nagy tüzesetek alkalmával, például egy egész város leégése esetén nem volna garantia a károk megtéritésére ; de ezen az akadályon nagyon könnyen lehetne segiteni; mert hisz a városok szövetkezhetnének s együttesen alapithatnának egy viszontbiztositó intézetet, s az összes városok a tűzkár biztositásokból befolyó tisztajövedelem bizonyos százalékát befizethetnék ebbe a városok szövetkezetéből álló társulati pénztárba, s megállapodhatnának páldául abban, hogy midőn akkora tűzkár esik valamely városban, hogy a kár összege meghaladja a beszedett biztositási dijak összegét, ez esetben a szövetkezeti viszontbiztosító pénztár tartoznék a kár többletét fedezni ; igy aztán ez az akadály teljesen megszűnnék ; sőt tekintve, hogy a városok saját jól felfogott érdekükben még sokkal jobban igyekeznének a tűzkárokat megfelelő intézmények és jó szabályrendeletek alkotásával a minimumra szállítani le; idők multával ez a viszontbiztosító szövetkezet oly nagy tökére tenne szert, hogy abból a szövetkezett városok egyéb nagy nemzeti és culturális czélokra is fordíthatnának egy részt. A második és legnagyobb akadálya ennek az egészséges, jó eszme megvalósulásának a hatalmas biztosító társulatok, a melyeknek igazgatóságában és részvényesei közt hatalmas pénzemberek és befolyásos urak ülnek s szedik az epret couponok, tantiemek alakjában és a jó Isten tudja milyen alakban, s fölosztják maguk közt az Istenadta nép filléreiből összejött milliókat. Ezekkel a biztosító társulatokkal, ezekkel a pénzemberekkel és nagyurakkal nagyon nehéz lesz megküzdeni, mert ezek minden eszközzel védeni fogják biztos és kitűnő üzleteiket s a leghatalmasabb fegyver a pénz, a milliók, az ö kezeik közt van ; míg a városok minden fegyver híjával vannak ; de erös akarat és szívós kitartással ezt az akadályt is le lehet küzdeni, ba összetartunk s megszerezzük még a pénznél, még a millióknál is hatalmasabb fegyvert a kormány és a parlament jóakaratát. A kormánynak és parlamentnek pedig okvetlen számolnia kell azzal a nagyon hazafias és időszerű eszmével, hogy a városokat nagyokká és hatalmasokká kell tenni, ha a magyarság suprematioját ebben az országban biztosítani akarja. Hosszú esztendők óta elszakad tain a városomtól. Az élet, az a szürke, kegyetlen messze, az északkeleti Kárpátok vidékére sodort és a szép dunántul csak mint érzelmi epizód, mint kedves, egyéni érintékezés élt ben nem, a melynek múltját Eötvös Ká roly dallamos írásai, jelenét pedig megbízhatatlan híradások idézik fel előttem. A mult, sőt speciálisan Pápa város múltja le van szögezve a história lapjain. Eötvös Károly krónikás meséin kivül Kis Ernő a lelkes his tórikus komoly és szép kutatásai megörökítették minden jelentősebb mozzanatát e históirás város letűnt időinek. Az irodalom történet feljegyezte azokat a nagy szellemeket a kik a pápai collegium csarnokaiban bontottak szárnyat és szerződtek a nemzeti kultura zászlójához. Pápa város jelenének értékelésére már csak a magam szemeire, a magam kritikájára vagyok utalva és mindenekelőtt megállapítom, hogy hála a városi intéző erők agilitásának architektúrában gyögyörüen fejlődünk. Sok szép ház épül, van egy gyönyörű városi park, vannak uj hi vatalok, szaporodott a lakosság, a szegényügy a népkonyha intézménye folytán humanitárius módon rendeződik. A munkáskérdés nagy és kényes problémáját a szervezett munkásság energikus és tapintatos vezetői, a munkaadók és munkások egyöntetű közreműködésével nagyobb megrendülés nélkül, harmonikus módon és a socialis felébredés szellemében fejlesztik. A közoktatásügy diadalmas kulturális eredményeket mutat. Mindinkább fogy az analfabéták száma. Egy szóval a köz teljesiti hivatását, az autonom szervezetek becsületesen dolgoznak, szociális viszonyok kielégítők, az igazságszolgáltatás mintaszerű tárgyilagossággal rendezi a jogviszonyok vitás kérdéseit, csupán az embereknek egymáshoz való viszonyában az úgynevezett társadalmi érintkezésben tapasztaltam elszomorító tüneteket, a melyek ennek a szép fiatal városnak derült árnyékot vetnek. Az emberek között nem találtam meg azt a harmóniát amit a hideg kövekből emelt épületek és a néma fák adnak meg a szemnek, amikor végig haladunk az utczákon és tere • ken. Az emberekben szinte dermesztő — Verjétek azt a diót, rusnya ebkölvkei ti. Mit lopjátok a drága időt ? Ne hagyja tok nekem egy fia szemet sem a fán, mert különben — és hogy tudják meg, hogy mi lesz különben, a hozzá legközelebb álló gyereknek kóczos üstökébe kapott és jól megczibálta, — utána mondván, hogy : valahányatoknak ! A gyerekek megszeppentek és ugyan verték a diót. Az egyik, aki mialatt a gazda a szomszéddal vitázott, egy rigófészek után felkapaszkodott egy sudár jegenyefára, lekiált onnan : — Nagy uram, nagy uram, öreg Sámson Gergely levelet kapott. Pácser Kelemenben pedig még forrott az epe, hát azt felelte reá: — Az hozza meg a keservét őkegyelmének. Pácserné nagyasszony, aki éppen akkor ért oda, rászólt: — Kelemen, Kelemen, ugyan hogy beszélhet ilyeneket kigyelmed ? — Már hogyne beszélhetnék, — mit értesz te ahhoz ! ? Ugy megcsúfolt engem, hogy le nem veszi rólam semmi búcsújárás ! — Bolond beszéd. Bolond is kigyelmed, ha igy beszél. Hát azért a kis dióért kívánná vesztét Öreg Sámson Gergelynek .... No ugyan . . . — Jól van, no! Hát csak ne járjon a szád. Ugy sem érted. A gyerek onnan a fa tetejéről leste, mit csinál Öreg Sámson Gergely a levéllel. Öreg Sámson Gergely pedig felszakította a nagypecsétes levelet, nagy körülményességgel kisimogatta a térdén, aztán lerázta az írásra száradt porzót róla és messze tartván magától, félszemét behunyva, elkezdé olvasni. Olvasta, olvasta, de ugy látszik, összefutott nyitva hagyott félszeme előtt a sok tötü, mert ugyancsak dörzsölte, — még a másikat is. Csak nem sir talán ? Öreg az ember, még kitelik tőle. Idők multán gyengül a szive, vész az ereje, könnyen buggyan a könnye. A szegény öreg reszkető kezéből leejté az irást, s ködmöne ujjába törülgette a ránczos képén lefutó könnyeit. Pácser Kelemennek elmondta a gyerek onnan a tárói, mit lát, elment hát a kerítéshez. Ott látta szegény öreg Sámson Ger gelyt, a mint a diós-zsákokon ült, arcát tenyerébe ami a vén török verőt megríkatja. Vájjon no 1? Kelemen a kerítés mentén keresett átjárót a szomszéd kertbe, hála a gyümölcstolvaj cselédnépnek, talált is egyet, ahol azok a kerítést széjjelhordták, ott átment. Öreg Sámson észre sem vette, hogy a nagy ellenség ott áll mögötte. Egynémely felszabadult könnye rácseppent az írásra, amely fölé borult. Fegyelmezetlen az ilyen agg ember szeme, szive, akkor fakad könnye, akkor szakad sóhaja, — amikor — muszáj; parancsolni nem tud azoknak. Néha-néha só hajtott mélyen, a melynek jajja elárulta, hogy reszket a szegény egész testében . . . Magábafojtott keserve aztán kitört egy fáj dalmas szóban: — Szegény fiam . . . szegény. Kelemen rátette nagylassan kezét Gergely vállára. — Kiért bánkódik, szomszéd uram? Or eg Sámson Gergely felveté szemét Kelemenre. — Kiért? Hogy kiért? — Többen vágyunk hozzá. — Ej no, ha megosztaná . . . — Akkor sem támasztanám tel. — De könnyebben viseli ! Mi történt hát ? — Meglátogatott az Isten. Meg kellett érdemelnem, mert ő méltatlanul nem sujt senkire, pedig rám vert itt az irás itt van megírva. Fiam irta. — Mit irt már, no. — Meghalt a mi pintyőke madarunk. — Az Erzsike? — Az, az! Kis babája lett, az veszítette el. Akit ugy vártunk, — megjött, — igy állított be . . . igy . . . Nem folytathatta tovább. Fuldokló zokogás fogta el. — Szomszéd uram, — kezdé Kelemen Gergely, vállára téve kezét, — de aztán ő ; sem folytathatta. Hát vájjon, mit is tudjon mondani ? Van vigasztaló szó a világon ? Gyenge fájdalom, gyerek fájdalom, amely juh-áz a szótól. Sámson Gergely összehúzta bozontos szemöldökét, mintha nagykegyetleniil parancsolni akarna . . . azaz parancsolt is, visni szup.irancsolta azt a két öreg könnycseppet,