Pápai Közlöny – XIX. évfolyam – 1909.

1909-01-03 / 1. szám

Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előtörek­vés eszméje, de sajnos nem azon irányt követi, melyet követnie kel­lene. Hivatásunknak megfelelőleg, e bajok folt-forrásait eléggé szellőztet tük s megjelöltük azon irányt, melyet követnünk kell, de sajnos — ered­ménytelenül. Régi hiba ez már nálunk, de mi türelemmel várjuk azon időt, midőn felszólalásunk helyességéről meggyőződve, a helyes útra térnek. Nagyon helyesen mondja a köz mondás, hogy „Szemesnek áll a vi­lág," de ez reánk eddigelé nem vo­natkoztatható. Mert hát az örökös tervezgetések csak szép álmok ma radnak és előbb utóbb nevetségessé lesznek. A szomszédos városok foly­ton emlegetik, hogy Pápa mi min dent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amit mi aka­runk, minden csak tervezgetés, akkor csak nevetve emlegetnék a mi ered ménytelen erőlködéseinket. Igen, oda jutottunk a folytonos tervezgetés folytán, hogy az időnként felvetett terveket még a lakosság nagy része sem veszi komolyan. A vélemények eire vonatkozólag ka­rakterisztikus vonásaik szerint, a kö­vetkezők : A legnagyobb rész a köz érdekű kérdésről tudomást sem vesz, vagy egyszerűen csak vállat von reá­juk. A második csoport lemondott,' mivel nem lát intézkedéseket melyek a város régi jólétét és virágzását visszavarázsolnák — azért maga sem mozog és habár többen jogosan ki ragaszthatnák az ajtójukra: „Itt esz­mék bőven kaphatók," ők hallgatnak mélységesen. A harmadik csoport a maradjak. Nem hogy kezdeményez­nének, de megakasztják a fejlődést. Általánosan elterjedt azon nézet, hogy a sajtónak első kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sarkalni, biztatni, ösztökélni az újítá­soknak megtestesitésére hivatottakat. Küzdünk is fáradhatlauul, de elvégre is nem szabad a közönséget bolondá tennünk azzal, hogy légvárak mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fejét. Pedig az örökös tervek örökös regisztrálásával ugy önmagunkat, n.int a város közönségét csak áltatjuk, mert dac»ra annak, hogy elvben és tervekben a haladás országútján száguldoznak, íulajdonké­pen pedig a stagnátio fojtogató kar­jai között respedünk. Pedig nincs időnk a gondolko­dásra. Tettre hiv a helyzet. Ha nem hagyunk fel a Pa tó Pál politikával és nem érezzük át fontosságát a köz mondásnak, hogy „Szemesnek áll a világ", ugy az örökös tervek és jám­bor óhajtások keretébe kerülünk, mfily nem haladást, hanem lassú pusz­tulást von maga után. Ezen időt most látjuk elérkezett­nek az újév küszöbén. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot, a kö­zönyt s öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. Ellenőrző, indítványozó, kezde­ményező organuinra van most szük ségück, hogy a tervbe venni igye kezett alkotásokat létesíthessük. Egy képviselőtestületre van szükségünk, mely nemcsak a magánkörben, de il letékes, a városi közgyűlésen is el­merjék mondani a mi szivükön fek­szik. Csak ennyi önállóságot kérünk, kívánunk s talán követelhetünk azok­tól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni állásuk vagy polgártársaik bizalma foly­tán mintegy a város közönségét kép­viselik. De nemcsak a városi képvise­lőktől, hanem a városi tanács tevékeny­ségére is számítunk az újév küszöbén. Vállalkozási szellemet várunk a városi hatóságtól, főleg pedig legyen ken­zequens. A szükséges újítások és pótlások kérdéseit sorolhatnánk föl melyek el­intézésre várnak, de mi ez alkalommal a napirenden álló dologra, városunk egy elsőrendű jövedelmi forrására a közvágóhíd kérdésére szorítkozzunk. Egyelőre minden más kérdést mel­lőzve, a közvágóhig kérdése végleges megoldására törekedjünk. Készséggel elösmerjük, hogy ily fontos tárgyban elhamarkodva ítélni nem szabad és a döntésre hivatott fórum helyesen teszi, ha kellő megfontolással jár el, de eb­ben a kérdésben már megérett a gyü­mölcs, eleget megvitattuk a dolgot és annak jövedelmezősége beigazoltatott és így elérkezettnek látjuk már az időt, hogy városunknak e régi óhaja teljese­désbe menjen. Elég idő volt már a megfontolásra, talán több is mint kel­lett volna. Remény telve üdvözüljük az újév küszöbén a városi hatóságot és váro­sunk képviseletét, kiknek legszentebb kötelessége a közérdek szolgálata. Lo­bogtassák azon zászlói, melynek feli­rata : „Pápa város virágzása és jóléte!" "-' ttttni ii irír in mi mm iiinriiiint iri iiiiw Egy kis családnak szerény, szeretettel teljes derűs életmódja jutott kifejezésre e tárgyak keresetlen elrendezésében. És a gazdasszony — egy valódi gazda­asszony, komoly arczczal, kék kötényben — nem volt más, mint Dubour tizenkét esz­tendős leánykája. Amint beléptek, felébredt, s bár, mint látszott, azonnal tisztában volt a kalanddal, mégis illedelmesen köszöntötte Leflot-t. — Jó estét, uram ! Foglaljon helyet. Azután Dubourhoz fordult, aggodalmas, anyáskodó kérdéssel : — Te már ettél, ugy-e, papa ? Erre a kérdésre egy csók következett, azután még egy, Tontin helyett, aki már lefeküdt és nagyon sajnálta, hogy nem üd­vözölhette édesapát a névnapján. Dubour leült és a részeg ember moz dulataival mutatta, hogy mennyire jól érzi ö most magát, hogy megint otlhon lehet. Vele szemben ült Leíiot, aki mégis szerette volna kimagyarázni a dolgot. — Tudnia kell, kisasszony, hogy ez a mai kimaradás egy régi tradíciónak a következményé, amely alól senki sem von­la íja ki magát. Dorbézolásról szó sincs, Maga sem tudja, hogy minek beszel, mert ezzel a fiatal leánynyal szemben iga zán nern volt szükség arra, kogy előszedje szónoki tehetségét, ami akkor, ha a kolléga feleségével állott volna szemközt, bizonyára helyénvaló lett volna. De bizonyos elfogult ság vett, rajta erőt : a csinos előkészületek hiábavalók voltak, a megkapó öröm sem­mivé foszlott., az egyedüllét, a várakozás tönkretette s most-Dubour ittassága. Mialatt beszélt, a részleteket is meg­állapította : a névnapi ajándék, amelyet szorgosan, egymásra kuporgatott garasokon | vettek és amelyet mái hetekkel előbb ki­választottak a kirakatból. És aztán végig­nézett a gazdasszonyom aki még olyan kor ban volt, amikor mások babákkal játsza doznak s aki ahelyett, hogy — mint más — eziezomázna magát, a megtakarított fil­lérjeiből pipát vesz az apjának. Bájos, gyöngéd kis leányka volt, so vány arczocskával, szőke hajjal és bár lát­szólag egész komolyan" elhitte, hogy atyja ! csak az adminisztratív tradíció követelmé­nyeinek felelt meg s dorbézolásról nem le> j het szó, szemei pajkosan mosolyogtak. — Az bizonyos, uram, hogy aminek meg kell lennie, hát annak meg kell lenni és mint ön mondja, nincsen semmi rendkí­vüli rajta. Leíiot meg volt elégedve szónoki te­hetségével, A kis gazdasszony azonban a szónokra figyelve, sőt olykor helyeselve is, anélkül, hogy zavartatni engedte volna ma­gái, igyekezett atyja külsejét tisztességesen rendbehozni. A hátán lógó csokrot és a „kimaradási engedély" t eltüntette. a nyak­kendőjét helyreigazította, azután eléje tett egy csésze hideg fekete kávét, a markába nyomott egy zsebkendőt. A dorbézolás egyet­len ismertető jele sem kerülte ki figyelmét. Ezt látva, félénkséghez, bátortalansághoz hasonló érzés fogta el az erős Lefiot t, aki érezte, hogy ennek a leánykának a fejében, amikor oly könnyedén hagyva helyben aminek meg kell lenni, annak meg kel lenni, hogy ugyanakkor ott motoszkálhatott 1 egy másik titkos gondolat is, amelyet nem mondott ki, amely azonban egészen más oldalról Ítélte meg a történeteket. Ez a gazdasszony éleslatása volt, amely minden családnak biztosítja a jólétet, a rendet, amely távol tartja a gondokat, az a vezérlő gondolat, amely ápol, kiegyenlít, őrködik. Ez az ész szava volt és a mértékletességé, amelyet még a legerősebbeknek és a leg­nagyobb mértékben kegyelteknek is követ­niök kell az adott pillanatban. A gazdasz­szony körültekintő, diszkrét, rendező moz­dulatai azt a szigorú és mégis gyöngéd gyámkodást juttatták kifejezésre, amely alól senki sem vonhatja ki magát. « A kis gazdasszony lekísérte Leflot-t a lépcső aljáig és világított neki; komolyan és nyugodtan, fitogtatás nélkül gondolt mindenre. — Bocsásson meg, uram, a zsebe ki van fordítva. Még el találja veszteni a tár­! ezáját. Vigyázzon kérem, még egy lépcső­fok következik 1 Az utcza végén jobbra talál még omnibuszt, még csak éjfél van. Amikor a kapu bezárult mögötte, a nagy Lefiot megállott a járdán és megszé­gyenülten, meghatott mosoiylyal nézte meg a némán terpeszkedő rozoga házat, mert lelkiismerete tisztán és értelmesen azt súgta, hogy ő maga vált ez egyszer nevetségessé.

Next

/
Thumbnails
Contents