Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.
1908-02-09 / 6. szám
költségeinek is igen jelentékeny részét viseli, feltűnő ez, ismételjük, épen nálunk, hogy csak a városok azok, melyeknek az állam az egyébként is terhes kulturális, közegészségi s közjóléti intézményeknek megalapításában nemcsak segítségül nem jön, de megköveteli tőlük a saját feladata körébe tartozó teendők végzését is minden ellenszolgáltatás nélkül. Pedig ha valahol megérdemlik a városok, hogy a szociális fejlődés által reájuk hárított terhek viselésére támogatást nyerjenek, megérdemlik azt különösen Magyarországon, hol a városok nemcsak az ipari és gazdasági élet megteremtői, hanem a nemzeti szellemnek is leghűbb munkásai s a magyarosodásnak leghathatósab eszközlői. Nem hivatkozunk azokra az intézményekre, melyeket a nemzeti szellem ápolására a városi lakosság megalapított és fenntart, de hogy azon a téren, mely nemzetünk élete szempontjából a legnagyobb fontosságú, az egy nyelvű s egy nemzeti eszmétől vezetett magyar társadalnm kialakulása terén a városoknak micsoda fontosságuk van s mily megbecsülhetetlen missziót teljesítenek, arra legyen szabad hivatkoznunk a statisztika rideg számaira s legyen szabad hivatkoznunk ezeknek a számoknak tanúságára, melyet a legilletékesebb magyarázó a következő szavakban vont le : ,A nyelvi átalakulás a városokban sokkal gyorsabb, sokkal teljesebb. A vidéki népes ség a maga konzervatizmusaval ha megtanulja is a magyar nyelvet az iskolában, vagy a magyar községek lakosaival való érintkezés közben, de azért otthon, családi tűzhelye mellett, öromestebb beszéli azt a nyelvet, melyet apáitól örökölt. Ellenben a városokban, főleg a kultura hatása alatt, a magyarság géniusza nem fél-, hanem egész munkát végez". És mégis kénytelenek vagyunk napról napra szomorúan tapasztalni, hogy a városoknak nemzetünk életére oly kiszámíthatatlan fontosságú munkája nem találkozik tettekben megnyilatkozó méltánylásra ott, hol a magyarság fejlődése iránti érdeklődésnek a legmelegebbnek kellene lenni, s nemzetünk törvényhozói nem sietnek a városok támogatására, hogy azok vállairól a majdnem leroskasztó terhek egy részét levéve, előmozdítsák azt a munkát, melyet a városok eddig magukra hagyottan annyi odaadással s oly nagy eredménnyel teljesítettek. Pedig e terhek már már elhordozhatatlanok. A községi pótadó, mely a legtöbb városnál, nagyobb vagyon hijjában, egyedül nyújt fedezetet az elodázhatatlan kiadások költségeire, számos városban megközeli ti, eléri, sőt meghaladja az állami adó öszegét, még kirívóbbá téve azt a nagy aránytalanságot, mely adórendszerünk igazságtalanságából fakad s mely a rendkívül magas házbér- s kereseti adóval az összes adóalanyok közt legnagyobb mértékben a városok lakosságát sújtja. És ehhez a súlyos adóteherhez hozzájárulnak a legkülömbözőbb címeken szedett mellékszolgáltatások : fogyasztási adópótlékok, szikviz adó, vizdij stb., nam is szólva azokról az önkéntes jellegű, de erkölcsi kényszerítő erejüknél fogva alig kikerülhető társadalmi megadóztatásokról, melyek a már amúgy is súlyosan megterhelt városi lakosság terheit szaporítják. Mindezeknek tetejébe pedig a rend. tan. városok még külön is kötetezvék a vármegyei törvényhatóság különböző című szükségleteihez hozzájárulásra, amely kötelezettség állami adójuknak 15°/ 0-áig is terjed. A városi lakosságnak ez a minden oldalról igénybevevése okozza, hogy adózóképessége teljesen kimerülvén, sem ujabb elodázhatlanul szükséges alkotások megvalósitésába fogni nem mer, sem tisztviselőit nem képes az őket méltán megillető javadalmazásában részesíteni. Különösen érezzük tehetetlenségünk nyomasztó hatását most, mikor a megélhetési viszonyok rend kívül megdrágultak, midőn az állami tisztviselők fizetése a közelmúltban, ha nem is teljesen kielégitőleg, rendeztetett s midőn tisztviselőink a szó szoros értelmében ínségtől hajtva fordulnak hozzánk, hogy adjuk meg nekik azt a javadalmazást, melyből ha szerényen is, de tisztessegesen megélhetnek s midőn, nem zárkózhatva e) kérésük jogosságától, teljesen tanácstalanul állunk, mert a jogos kérelem teljesítésére nem találunk fedezetet. dSWWBWMMWMW WW Ml 1 WI WI Magda kisasszony csak nem fáradt ki a diktálásban. A volt főhadnagy már alig birta a kezét. A csuklóját görcs környékezte s a tollszár ugy beleragadt a három ujja közé, hogy azt hitte, belenőtt a csontjai közé. Vrgre is megszánta az asszony. — Nem fáradt, báró ur? — Nem, nem, csak a kezem egy kissé! — Akkor pihentessük a kezét. Kérem, legyen olyan szives, olvassa föl, amit irt. Winz hirtelen elpirult. Azt hitte, — eleinte — tréfa az egész s ahelyett, hogy becsületesen irta volna, amit diktáltak, csak egyes szavakat kapart a papirosra. — Bocsánat, grófné, — hebegte nagyon rossz az Írásom s nem tudom folyékonyan olvasni. — Nem tesz semmit. Én tudok rossz irást is olvasni, adja ide. A főhadnagy könnyedén megvonta a vállát s mosolyogva nyújtotta át az irkafirkát. — De hisz ön nem irta azt, amit diktáltam. — Nagyon gyorsan méltóztatott; diktálni. Nem tudok olyan sebesen irni. — Ez igen kellemetlen. Kérem, mondja meg, ha gyorsan diktálok. Különben, nagy baj nem történt, csak elpocsékoltunk egy órát. Kérem, vegye kezébe a tollat s miután, szerencsére, meg vannak a jegyzeteim, mnjd lediktálom újra. — Bocsánat, grófné, azt hiszem, nem szükséges fölsorolni az összes hibákat, hisz a vakolatot úgyis le kell verni . . . — Tudom, báró ur, de éppen azért leltározok mindent, hogy igazolhassam, hogy minderre a javításra csakugyan szükség volt. Igen sajnálom, hogy fárasztani és untatni vagyok kénytelen önt, de én igy képzelem azt a rendet, amelyre vágyom. Ebben a perczben csöngettek délebédre s Winz megkönnyebbülten sóhajtott föl : — Ha megengedi, grófné . . . — Magda kisasszony, ha önnek nem terhes ez a megszólítás. — Amint parancsolja, Magda kisaszszony. Ha megengedi, fölkisérem az ebédlőbe. — Kérem, sose fáraszsza magát. Unal mas lenne önnek az egyedül való visszatérés. Remélem, a szobájában már várja a teritett asztal. Az utóbbi időben sokat szenvedtek az idegeim s magam ebédelek a szobámban. Ha azonban önnek kellemes, intézkedhetem, hogy együtt ebédeljenek miss Brownnal. — Én teljesen alárendelem akaratomat a grófné rendelkezéseinek. — Nagyon szép öntől. Kérem, várjon három órakor reám itt. az irodában, mert okvetetlenül be kell fejeznünk legalább a földszintet, mert holnap reggel át kell fáradnia majd a városba s tisztességes mesterembereket kell fognia. — Mindenesetre, nagy örömmel — mondta Winz s valamely keserű mosolygás vonaglott végig az arczán. — És holnapután, ha megkezdjük a munkát, önt fogom megkérni, hogy fölügyeljen a munkálatokra s hogy a dolog egészen rendben legyen, arra is nagyon szépen megkérem, hogy foglalja majd Írásba a munka menetét. Nem szeretném, ha bármikor, bárki is rendetlenséggel vádolhatna. Tehát a viszontlátásig, három órakor. A városok terheik súlya alatt már régóta felemelték kérő szavukat s szorongatott helyzetükben terheik egy részének vállaikról levételéért könyörögtek. Biztató ígéretekben nem is volt hiány, s az utóbbi években e biztatás oly határozott alakot öltött, hogy joggal remélhették, hogy a segítség kéee nem lesz tűnő délibáb. Különösen a fogyasztási adók átengedésére vonatkozó kormányelnöki kijelentések a legteljesebb bizalommal töltöttek el, mert a fogyasztási adók bérösszegének a városi háztartás céljairá fordithatásával orvosolhatók lettek volna a legégetőbb bajok, s meg lett volna adva a lehetőség, hogy a városok ujult kedvvel és erővel fogjanak továbbhaladásuk feltételeinek megalapozásához. Fájdalom, a legutóbbi jelek bizalmunkat megingatták s már már csüggedve kérdezzük, hogy továbbra is a kínos vergődés lesz-e osztályrészünk, vagy pedig sikerül tényleg meggyőzni a nemzet vezetésére hivatottakat arról, hogy nemzeti életünk legfontosabb szervei a városok, s ezeknek lassú sorvadásával sorvad maga a nemzet is és nem fejtheti ki azokat az erőket, melyek kifejtésére szüksége van, ha a művelt népek versenyében megállani akar. Hogy fogalmat nyujtsunk arról, micsoda s mily összegbe kerülő kiadásokat teljesít a város, nem a maga, hanem az allam helyettesekép, ide -iktatjuk városunk 1907. évi költségvetéséből azokat a tételeket, melyek tisztán állami jellegű funkciók fenntartásáért nehezednek a város lakosságára : Rendőrség 32.185 kor. 75 fillér. Állami adó beszedés 10.515 „ — „ Árvaügy 9.801 „ — „ Közegészségügy . . . 3.091 „ — „ Tanügy 15.370 „ - „ Katonaügy .... . . 1.712 „ — „ Összesen : 72.645 kor. 78 fillér. Kerekszámban 72.000 korona az az összeg, melyet a városi lakosság fizet azért, mert az állam a saját körébe tartozó funkciókat nem saját tisztviselőivel, hanem a város tisztviselőivel végezteti. De ez a kimutatás csak a múltra vonatkozik ; városi tisztviselőink nem tűrhetve tovább a rájuk — Igen, el ne feledjen majd holnap valami jó meleg pamut mellényt, olyan ujjasfélét beszerezni magának a városban, mert kissé hűvösre válik az idő. A mellény árát majd szíveskedjék a számlámra íratni. — Amint parancsolja — mondta a báró, aki kózel járt hozzá, hogy a fogait csikorgassa. Délután három órakor — ő még szunynyadt, édesdeden —az inas jelentette, hogy a méltóságos grófné megérkezett. Mit volt mii tennie, tol kellett ugornia s az Íróasztalhoz kellett ülnie. Közben azonban nagy hirtelen rágyújtott egy czigarettre. — Bocsánat, grófné, még nem vártam. Megméltóztatik engedni, hogy elszivjam a czigarettemet munkaközben ? — Igen lekötelezne, ha lemondana erről az élvezetről, tudja, a diktálásnál nagyon zavar a füst. Winz eldobta a czigarettjét s nekilátott az írásnak. Magdának pompás emlékezőtehetsége volt, szórói-szóra ugyanazt diktálta, amit délelőtt, csakhogy lassabban. Az inas délután hatkor behozta a lámpát s folyt a munka tovább, amig este nyolczkor vacsorára csöngettek. Tiz órakor csöndben gurult ki egy fogat a kastélyból. A derék dragonyos lemonddtt a vadászatról s másnap csak enynyit mondott Seelenbach Kristóf grófnak : — Ha kanczellistára van szüksége a grófnédnak, fordulj bizalommal a diurnisták egyesületéhez. A rossz viczczeidet pedig tartsd meg magadnak. Különben is, az a fruska éppen nem csinos. Tartsd meg magadnak.
