Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-12-27 / 52. szám

akit szerénysége és igyekezete, minden magasabb iskolai képzettség nélkül is, jó módúvá, gazdaggá tett. Ámde ma már az élet mindenki tői megkövetel egy bizonyos fokú műveltséget és az életnek ezen követelményei szülik azt a szükséget, hogy megfelelő iskolák létesitessenek. Nálunk a mai életviszonyok egy felső kereskedelmi iskola létesítését teszik szükségessé. Egy felső kereskedelmi iskola létesítését kívánja a saját jól felfo gott érdekünk. Egy felső kereskedelmi iskola létesítésének, felállításának a kor rnánytól való kérését, sürgetését, az erre való lépéseknek mielőbbi meg tételét joggal és méltán megköveteli az a gondosság, melylyel diligens páter familias módjára az illetékes faktorok a nagyközönségnek,a városnak, vidékének tartoznak. A városnak szüksége, égető szüksége van arra, hogy ereiben a vérkeringés időnként felfrissítessék. Azt pedig, hogy egy ilyen kulturális intézmény mint aminő egy felső kereskedelmi iskola, a város fizikai és morális súlyát emeli és ere jét minden tekintetben hatváuyozza, azt még a csak saját erejét minden áron előtérbe nyomó és a másnak agyában megszülemlett eszmét teljes erővel elnyomni törekvő legnagyobb egoista sem tagadhatja. Nos tehát, ha igy áll a dolog, pedig hát megdönthetetlenül igy áll, akkor minden tőlüuk telhetőt meg kell tennünk, hogy városunkban a kormány mielőbb egy felső kereskedelmi iskolát állítson fel, még akkor is, ha ez részünkről némi áldozattal járna, lehetetlen, hogy a kormány ennek fejében tőlünk nagyobb áldozatot kívánna, mint amilyen nagy haszon nal egy felső kereskedelmi iskolának a város területén való létesítése a városra járna. Szépséghibák, Ezt a cikket pedig a Szegedi Napló irta, de azért Pápán is el leket olvasni. Hogy a városunk épül-e, szépül-e, fejlődik-e

; halad e, azt bizonyára az is megbírja elfogatlanul állapítani, aki a tíz év előtti állapotokat ismerte s azokat a mai helyzettel hasonlítja össze. Akinek pedig még emiékeze tében vannak az idestova harminc év előtti viszonyok, amikor előbb egy tenger, azután egy büzhödő poesolyató ingoványa tespedt a szomorú romok között, nagyon is megállapíthatja a fejlődés mértékét. Különös formája volt ennek. Néha éven át pihent, rnint az óriáskígyó, mikor emészt, azután ismét a mesebeli hét mértföldes csizmákkal rohant előre. Mi, akik szintén veleszaladunk és velerohanunk, ezt nem igen vesz szük észre. Azt, hogy valaki sová nyodik-e, az nem tudja megmondani, aki mindennap látja. Az inkább, aki esztendő óta nem látta. A városra is áll ez. A vidéki jobban meg tudja az ilyesmit mondani. A nem idevaló. Föltéve, ha nem túlságosan udvarias. Mert akkor nem mond őszinte kritikát. Ugy lesz, mint a szerény vendég, aki felkanalazza a levest, pedig látja, hogy hajszál van benne. Ha azonban őszinte akar lenni, anélkül, hogy goromba lenne, akkor azt mondja : — Szép, szép ez a város, hanem . . . hogy is mondjam csak . . . egy kicsit tele van szeméttel. S ha őszinte akar lenni, ezt mondja a második, a harmadik a X edik is. Különösen, ha az a vidéki például a Nyugat tisztára kefélt és mosott német városaiból jön. 8 körülbelül igazat mond. De hát miért van az, hogy ez a mondás igaz ? Miért kell Kefet felé haladva, délközönkint négy perccel több napot s négy mázsával több szemetet találni ? „Jő. Hogy olykor sárosak, olykor po rosak vagyuuk, azt a feltőltetlen, vagy feltöltött bár, de kövezetlen utcák okozzák nagy részt, de egy kicsit mégis sok van a sárból. Azt mondja a múltkor egy német: — Jól van. Ahányszor idejövök, itt mindig föl van túrva egy két utca. Hier wird immer gebaut. Ez kultur* vonás, ez a fejlődés jele, mert az hogy fényes csengő aranyakon váltsa fel szabadságra rabságát. Kívánjanak bármit, — érte megadják . . . A tolmács magyarul annyit mondott, hogy : — Szamár ! — aztán sokat és mélyen hajlongva a török urak előtt hosszasan beszélt törökül, miközben dühös tekinteteket vetett Boclokra, sőt néha öklével megfe nyegette . . . A török urak összeráncolták homlo kukat s haragosan rázták fejüket s ismét hosszasan beszéltek a tolmácshoz, amit az igy magyarázá el Bodoki.ak. — Te, ezek a vén szamarak, nem is olyan szamarak, mint amilyeneknek látszanak ! Én azt mondom nekik, hogy te szegény vagy, mint a templom egere, hogy e ködmönön kívül egyebed nincs ég-föld hátán. — Mért hazudtál . . . ? A tolmács haragot színlelt s mellbe üté Bodokot. — Ne veszekedj már, bolond ! Nem te hazudtál, hanem én — én meg azt teszem, amit akarok, no. Aztán meg nem is teszem először — és nem is utoljára . . . Hát hallgass békén. Nos hát ezek a Krísz tus-tagadó, gyalázatos zsiványok (ujabb mély meghajlás a török urak előtt) nem hiszik, hogy te szegény vagy s azt kérdik, mit gondolsz, — mennyi váltságdijat fizetne érted családod ? — Kívánjanak akármennyit . . . — Oh, te bolono, te . . . mit akarod mindenáron ezeknek a telhetetlen fickóknak a zsebét hiába megtölteni a vagyonoddal ? Vágj egy kissé savanyúbb arcot és mondj, amit akarsz, de a kezeddel fejezd ki azt, hogy semmi . . . — Én ezt nem értem. Atyám dúsgazdag, én is tehetős vagyok, s értem atyám minden áldozatra kész, s ott van a birto kom, — síkja, lejtője, hegyé gazdag . . . Vegyétek el azt, és én hadd térjek vissza hazámba. Ők gonozzul bántak velem, de én nem csalom meg őket, ezt mondd meg nekik. A tolmács ordítva rohant Bodokra s megköpködte ruháját, aztán nagyokat kiáltva szólt hozzá : — Ej, ne okoskodj ... én megmentlek — és megmentem vagyonodat. Ints ne met, ints már, no ! Botlok megtette ; nemet intett. Az öreg törökök megint csak rázták a fejüket és megint beszélt Büdzsik Tuluj, amit a tolmács igy magyarázott meg Bodoknak : — Ezek a bolondok iratnak veled, haza egy levelet, amiben meg fogod írni, hogy itt vagy rabul, térdig vasban, hogy a szabadság ára ötezer arany márka. Megírjuk a levelet ? — Ne tedd nehézzé szabadulásomat. Minden perczet sajnálok életemből, amit itt elvesztegetek, — mond meg, hogy a váltságdijat megkapják . . . — Elég a sok szóbeszédből. Itt a pa pír ós a toll, ird aztamit én tollba mondok: Odavezette egy asztalhoz, ott feloldották láncait és Bodok irta, amit a tolmács mondott : Kívánom Istenemtől, hogy ez írásom találja egészségben kegyelmedet, amen ! . Magam felől azt írhatom, hogy a kutya Büdzsik Tuluj rabja lettem, de van itt egy még nagyobb kutya is, mint az aga : egy törökké lett magyar ifjú, aki mindent megtesz, hogy kiszabadítson rabságomból. Igen kérem kegyelmedet, atyám-uram, írjon levelet a kutya Büdzsik Tulujnak, hogy értem nem ád egy kopott petákot sem, hogy ölül annak, hogy megszabadult tőlem. Ötezer arany márkát kíván a gyehenára való. Sokat gondolok kigyelmedre. Nézzen kigyelmed a gazdaságom után néha, arra igen kérem, még vagy négy hónapig élek rabkenyéren, mígnem hazatérhetek. Áldja meg az Isten kigyelmedet, szivemből kívánom. Kigyelmed fia Sámson Bodok manu propira. A levelet egy gyorsinu futár vitte s az hozta a választ : — Egy petákot sem azért a kölyök ért . . . Mikor Büdzsik Tuluj meghallotta, hogy a magyar legény váltságdija elmaradt, megint csak Íratott haza, — hátha mégis . . . Ez alatt pedig multak a napok. A táborban vig élet folyt. Estenden, mikor a muzulmánok elvégezték imájukat s nyugodni tértek, a tolmács odalopódzott Bodokhoz. Jólesett a lelkének, hogy beszélhetett az anyja nyelvén. Ilyenkor odaheveredett mellé. -- Beszélj nekem, vagy dalolj:*.. Hadd hallom azt a szót, amely oly édes, mint a kisdednek az anyatej. Beszélj. Mióta felöltém ezt az átkozott gúnyát s eladtam az igaz Istent, hitetlen lettem, azóta álma-