Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.

1908-12-06 / 49. szám

ban mint okban és egyszersmind mint következményben is ott nyitatkozik meg, hogy nincsenek embereink, kik készek volnának tevékenységüket szentelni a nyilvános életnek, a köznek. Nem mondjuk, hogy keresve se találnáuk ilyen férfiakra, mert egy kettő akad efféle feladatokra is, ha nem annyi bizonyos, hogy mig a tár­sadalmi mozgalmak élén más váró sokban mindig a legelőkelőbb embe­reket találjuk, addig Pápán a legje­lentősebb mozgalmak alkalmával is, még azoknál is, amelyek országra szólók, hivatali állásuknál, s foglal kozásuknál fogva vezető embereiek félreállnak, visszavonulnak teljesen — s nem lépnek soha a közönség élére, s legfeljebb maguk közt, csi­nálják azt ülkülönitve, amit az egész várossal együtt kellett volua végez­niük. Tehát nincsenek vezető-embe­reink. Már tudniilik társadalmunk egészének élén nem áll senki, mert az egyes klikkek kebelében szervezve vau a hatáskör vezetők, s közembe­rek, kik félnek, hngy vezető pozí­ciójukat a klikk febomlása után el­vesztik, s kárpótlást az uj alakulás­ban majd nem nyer. Igy ez a klikk­szervezet önmagában hordja a csirát, a képességet, melyből fejlődhetik, az anyagot, melyből táplálkozhatok. De nem akarjuk, hogy félreért­senek bennünket. Tudjuk, hogy egy 18000 lakossal biró város nem képezhet csupán egy kört. Maga a napi érintkezés elkülö­níti az embereket. Maga a hivatalos foglalkozás is közreműködik itt, mint szétválaszó elem. Azután ilyen hatást fejt ki az atyafiság, sőt elismerjük, hogy a felekezeti különbség is némi részben joggal funkcionálhat ily elem­ként. Szóval, ha már egy kaszinóban is képződnek külön-külön napi kártya­kompániák. akkor egy nagy városban az elkülönödés még inkább termé­szetes. Ez a differenciálódás tör­vénye. Csakhogy egészséges viszonyok mellett ezt a differenciálódást kellene, hogy nyomon kövesse az integráció. A társadalomban kis dolgokban való ezt az elküiönödését kellene, hogy ellensúlyozz* a nagyokban való egye sülés, az integráció. Kártyázzunk kü­lön, de jótékonyságot gyakoroljunk együtt, hogy hathatósabban tehessün ; táncoljunk külön, de a tanácsterem­| ben szavazzunk együttesen, illetőleg elvek, s meggyőződések ne klikkek szerint; zsurozzunk külön, de legyünk egyek, ha nemzeti nagyjainkat ün nepeljük, ha országos mozgalmakhoz csatlakozunk, ha irodalom ; művészet s színészet pártolásáról van szó. Szen timentálizmus azt kívánja, hogy min­denben összebujunk, s ölelkezzünk, hiszen végre is, az emberek közötti különbségek a társaséletben termé­szetszerűleg kell, hogy kifejezésre jussanak, amit elkerülni nem lehet, de az is bizonyos, hogy ahol Pápáról van szó, ott minden pápai egy le­gyen. Ha igy lesz, akkor társaséletünk javulására is lesz kilátás. — 1908. november 30. — Pápa város képviselőtestületének hét­főn tartott közgyűlése igen nagy látogatott­ságnak örvendett. Néhány kérdésnél üres szalmacsépléssel hosszas vitát provokáltak, különben pedig a tárgysorozat Összes pont­jai az előkészítő bizottságok javaslatai alap­ján nyertek elintézést. A közgyűlés lefolyásáról a következő tudósítással számolunk be : Mészáros Károly elnöklő polgármester üdvözölve a megjelenteket az ülést meg­nyitja és a jkv. hitelesítésére felkéri Nagy Vilmos, Eapoch Vilmos, Petrovits Mihály, Eemmer Ferenc és Gaál Gyula képviselőket. A mult ülés jkve felolvastatván, az észrevétel nélkül tudomásul vétetett. Polgármester részvéttel jelenti Neu­bauer Alajos városi képviselő halálát, indít­ványát, hogy emléke jkvileg megörökítes­sék és nővéréhez részvétirat intéztessék, a képviselőtestület helyesléssel fogadja. Napirendretérés előtt Pados József az országos vásártéren egy hídmérleg felállí­tása végett szólal fel, kéri a polgármestert, hogy ennek szükségességéről győződjék meg. | Polgármester válaszában kijelenti, hogy j a városi tanács ez érdemben már megtette a szükséges intézkedéseket amennyiben egy hídmérleg költségének bevételeit a jövő évi költségvetésbe a főszámvevőt utasította. A választ ugy interpeláló valamint a képviselőtestület tudomásul vette. Ugyancsak napirendretérés előtt Ke­resztes Gyula neheztel aziránt, hogy a vá­rosi virilisták nagyrészt az első kerületből kerülnek ki. Kéri, sogy ezentúl minden ke­rületből a virilisták kisoroltassanak. Polgármester válaszában kijelenti, hogy ez nem képezhet interpellátio tárgyát, de felvilágosításul szolgál, hogy a virilisták nem sorsoltatnak ki, hanem a virilisták * meg­jelölését a törvény szabályozza. A választ tudomásul vették. 1. Dr. Lővy László v. képviselő indít­ványt terjeszt elő, hogy Pápa város szakad­jon el Veszprémmegyétől. dr. Lövy László indítványát okadatolja és több konkrét esetet hoz fel, melyek iga­zolják indítványa megtételét. A képviselőtestület dr. Lővy László indítványát elfogadja akként, hogy utasítja a városi tanácsot, hogy Pápa városának önálló törvényhatósági joggal felruházott várossá leendő átalakulására vonatkozó gén nesztelenül fölkelt az asztaltól és halk léptekkel a sziklacsucsra ment. Láttam, ahogy egy kőre ült és mozdulatlanul figyelte a mérhetetlen látóhatárt. — Szegény Jenny ! — mormolta Bel­fast ur. Nem mertem kérdezősködni, de ő enél kiil is kielégítette kíváncsiságomat. — Szomorú történet ez — kezdte mondókáját. -— Valamikor a legvidámabb teremtése volt a földnek, az egész ház visz hangzott hangos kacagásától és vidám nó­táitól. Egy derék gyerekkori pajtásának je­gyese volt, mind a ketten nagyon szerették egymást. A fiatalember a brit haditengeré­szetnél kezdte pályafutását. Jenny szépen belenyugodott a válásba, bizott a jövőben. Mikor hazatért, vége-hossza nem volt cseve­gésüknek ; pompás terveket szőttek és örül tek annak a gyönyörű jövőnek, amely eléjük tárult és boldogságuk, gyermekes évődésük engem is megvigasztalt, fölviditott öregsé­gemben. Róbertet mint hajóskapitányt a ,,Hecla" fregatthajóra rendelték be szolgálatra. Jenny most nyugtalanabb volt, mint első válásuk­kor, elkísérte a hajóra és csak akkor tá­vozott onnan, mikor a hajó horgonyt vetett, hogy elinduljon a kikötőből. Mikor elbu csuztak egymástól, Róbert szakasztott olyan gyűrűt húzott Jenny ujjára, amilyen az öven volt, pedig egeiknek se volt szüksége az emlékezésnek erre a gyöngéd zálogára. Mikor a hajó a nyílt tengerre futott, Jenny ugyanazon a helyen állt, ahol most láthatja és azóta nem volt nap, hogy oda ne ment volna, hogy ott letelepedjék. Akkor is addig maradt ott, amíg be nem vonta a hajót a fekete köd. Azután szomorúan, gondolatokba mélyedve tért haza, arczárói eitüntek a vi­dám vonások, de még a remény nem halt ki szivéből. A mult év szeptemberében azon­ban egyszer igy szólt hozzám : — n.zt álmodtam, hogy Róbert sose tér vissza többé ! Azóta mintha elállt volna a szava és sose láttam mosolyogni. Egész idejét azzal tölti, hogy a látóhatárt figyelgeti és minden nap elrabol valamicskét reményéből. Egyre vigasztalgatom, hogy visszatér majd, mert az orvos azt mondt 1', hogy a fájdalmas bi zonyosság őrületbe viszi. Most már magam is lemondtam a reményről, hogy befolyá­solni tudjam. A tengerészeti hivatal még semmi értesítést se kapott a „Hecla" sor­sáról. Hová lehetett ez a pompás hajó ? Örök titok, amelyről némán hallgat az óceán. Azt mondják, hogy egy másik hajó ugyancsak akkor szeptemberben irtózatos bombázást hallott s az éj sötétjébe rémes fényt látott be-bevilágitani, de hisz akkor mi voltunk a tenger urai, ki merte volna hajónkat megtámadni. Ezt a titkot mintha én is tudtam volna. Micscfda különös találkozása a körülmények­nek. Az is szeptemberben történt, mikor a mi csatánk lefolyt. Valószínűleg a „Hecla" volt az az ismeretlen hajó, amely egész legénységével viz alá merült. Nem szóltam semmit. Kinos dolog volna, ha megtudnák, hogy nekem is részem volt abban a kataszt­rófában, amely ezt a szép fiatal leányt örök szomorúságra kárhoztatta. Másnap én is fölmentem a szikladombra sétálni, Jenny felém tartott, de annyira el­mélyedt gondolataiba, hogy léptem zaját se vette észre. Kis híja, hogy föl nem kiáltot­tam csodálkozásomban, amikor ujján egy ametiszttel kirakott gyürüt vettem észre, szakasztott olyant, mint amilyent az a sze­rencsétlen tiszt hordott. Elfordult és mivel észrevette, hogy tekintetem a kezére me­redt, hirtelen elrejtette kezét, mintha azé­gyelte volna magát. Tekintetünk találkozott. Hideg volt szive mélyéig s szemeiből mintha ugyanazt a gondolatot olvastam volna ki, mint akkor azéból a haldoklóéból. Észre­vettem, hogy nem tetszik neki az ottlétem és eltávoztam. Másnap megrakott hajómmal elvitor­láztam, anélkül, hogy titkomat elárultam volna. Mikor a hajó a hullámokon lebegett, fölpillantottam. Jenny a szokott helyén állt s igy szóltam magamban : — Remélj csak, szegény gyermek. A remény az egyedüli menstvára megrendült lelkednek. Az emberi lélek mindenhez, még a leggyötrőbb fájdalomhoz is hozzászokik. Az idő nagy vigaszhozó . . . Mi lett belőle, — fejezte be az öreg tengerész, kiverve pipaját — ma sem tu­dom, de nem is szeretném megtudni, mert könnyen lehet, azt hallanám, hogy a golyóm egyszere két szivet talált . . .

Next

/
Thumbnails
Contents