Pápai Közlöny – XVIII. évfolyam – 1908.
1908-01-19 / 3. szám
A kaszinónak nem lehet egyetlen és kizárólagos feladata az, hogy ott a tagok, a napi teendőjük elvégzése után ugy ahogy idejüket eltölt sék. Ez ellenkezik Széchenyi szellemével, ellenkezik a határozottan kitűzött, körvonalazott céllal. A fáradtságos napi munka után kétségkívül szüksége van a léleknek egy kis üdülésre, pihenésre s ezt feltalálhatja az ember biznyos helyen, bizonyos társaságban. De erre nem szükséges alapszabályokkal biró ka szinó, ezt feltalálhatja az ember alapszabály nélkül. Milyen a helyzet most? Bár nehezünkre esik, de be kell vallanunk őszintén, — mert hiszen a baj okát keressük — a kaszinó mai állapotában nem életképes, nincs társadalmi jelentősége, a kaszinó élet tartalmat lan, üres. Á baj okát sokan nem is kutatják, mások pedig személyi és tárgyi tekintetben vélik azt feltalálni. Azonben ez téves felfogás. Lehet egy hajó a legjobb anyagból fölépítve, el lehet látva a legjobb hajósnéppel, de ha hiányzik a haladáshoz megkívántató erő, vagy ha ez is megvan, de hiányoznak a tájékoztató készülékek : a hajó egy ideig céltalanul fog há nyódni a habokon s a legénység vagy neki vág merészen egy iránynak, vagy megadja magát sorsának és tétlenül várja, mit hoz a sors ? Kaszinónkat is ez a sors érte. Elveszítette az iránytűt, melyet az alapszabályokban kitűzött cél szolgáltatott ; belemerült a tétlenség hullá n^iiba s a hiven kitartó megmaradt, hajósnépe elszántan várja mit hoz a jövő? Azonban csodák még mindig történnek — folytassuk a hasonlatot — a kapitánynak eszébe jut, hogy a hajófenekén van egy régen elfeledett iránymutató, felhozzák s meglepetve látják, hogy ez még jobban megfelel céljaiuak, mint az előbbi és felvidulva kezdik meg az utat, biztos célt látva maguk előtt. Sőt útközben találkoznak egy hasonló sorsra jutott vesz teglő hajóval, melynek utasai — egy lévén céljuk, régi bajtársak is — örömmel szállnak át, hogy egyesült erővel haladjanak a part felé. Röviden szólva, abban látjuk a baj kutforrását, hogy a kaszinó nem munkálkodik a már talán sokszor is emlegetett cél elérésén, nem teljesít fontosabb feladatokat. Ha felismerjük a bajt, már egy lépést tettünk a haladás utján. De itt ne álljunk meg, igyekezzünk a bajon segíteni is. Az első teendő az volna, hogy — legalább a tagok egy részét — sikerüljön megnyerni az eszmének, hogy a kaszinó ezután részt akar venni a társadalmi mozgalmakban; a szórakozás mellett munkálkodni is akar s ezt a munkát és annak eredményét nem zárja maga négy fala közé, erejét érvényesiti azon tul is a közjó, pl. e város szellemi és anyagi jólétének érdekében. Eleintén csak egy két dologra kell kiterjeszkedni. A módozatoK, a teendők megqeszélése alkalmat nyújt az eszmék kicserélésére ; ez lassankint meghozza a szellemi életnek bizonyos közösséget, az összetartozandóság ér zete mindinkább erősödik, a célért való munkálkodás életet önt az elernyedt tagokba, az elért siker fokozza erőt stb ; a minek természetes következménye az volna, hogy a tagok akként térnének vissza, részt kívánván a közös munkából, mint ahogy elszállinkóztak élőbb. Vetkőzzük le a rideg közönyt, mely lekötve tartja erőnket. Akarjunk jobbak lenni, mint eddig voltunk. Most csak egyéni vágyaink, egyéni törekvéseink vatanak. Akarjunk ezután a közjó érdekében is munkálkodni. Ne hagyjuk az idealismust teljesen kihalni ielkeinkből, becses adománya az a Gondviselésnek s főkép ne hagyjuk azt parlagon heverni azoknál, kikben az még nagyobb mértékben megvan. Ha ezt az állapotot sikerül megteremteni, ha a kaszinó a szórakozás mellett feladatának fogja tekinteni azt is, hogy magasabb, általánosabb célok valósítására törekedjék, ugy igazi kaszinói élet költözik falai közé, mely maga után vonja annak j látogatottságát. Nagyon kívánatos volná tehát, hogy a két kaszinó vezérférfiai minden lehetőt elkövetnének, hogy a két kaszinó újra egyesüljön és ezáltal hivatásának is megfelelhessen. Drágaság ás hitel. — A tisztviselők érdekében. — Drágaság van mindenfelé. A megélhetés egyre nagyobb és nagyobb nehézségekkel küzd. Az élelmiszereknek ára egyre fokozódik s magasabbra szökken. Áremelkedéssel találkozunk mindenfelé. A lakás, a piac, a napi fogyasztás cikkei méreg drágák s a múltban uralgott viszonyokkal össze sem hasonlíthatók. Mikor városunkban az Erzsébet telep létesült s a házak egymásután felépültek, Adorján báró tekintetét e pillanatban fájdalmas megdöbbeoéssel kapta el a kerek tisztásról, ahol szines szárnyú pillangók sürögtek a napfenyben s valami kedves tarka leányöltözet villogott a bokrok mögött. Fájt, hogy édes gondolatokkal tépődött, araig életadója ilyen szelid lemondással beszélt. — Te is boldogabb lész, fiam, ha beteljesedik a végzet rendezése. Ne szólj, tudom én jól, hogy miattam mondtál le az élet kellemességeiről. Hisz évek óta el se távoztál a kastélyból . . . Isten számon tartotta a jóságodat. -— Szeretete még akkor is-kárpótolt, volna, ha csakugyan elvesztettem volna az egész világot! — mondotta a báró szent meggyőződéssel. S akarva nem akarva, viszszatekintett a tisztásra. A világos rulia újra kivillant a bokrok mögül, sebes suhogással, mintha nem is két parányi lábacska, hanem illatos friss szellő hordta volna a szárnyán. Sugár lányalak bontakozott ki az útra, finom areza égő piros a hevülettől, fekete haja szabadon borult a vállára. Florentin-kalapkáját teleszedte virággal s mig kedves ügyetlenséggel szorította a hóna alá. azon igyekezett, hogy koszorút fonjon a virágokból. — Magdus, már megint futkostál 1 — szólt a báróné féltő aggodalommal. — Hadd játszék ! Addig boldog, amig játszani tud ! — mondotta a komoly férfi s merengve nézte a leányt, aki fölhagyott a koszerukötéssel s arczára erőltetett bájos komolysággal lépdegélt feléjök. — Talán bizony pillangót is kergettél. A báró kebelében nagyot dobbant valami e szóra. Mintha csak az ő jóságos, az élet örömeiről lemondott szivébe tekintett volna az agg nő, amelyben ékes, viruló nagy lány alakjában él Magdus, a távoli árva rokon, körülvéve azzal a nagy, meleg fénynyel, amely az elveszett mult összes fénye, reménye, boldogsága . . . Magdus már nagy ! . . . Ezzel a szóval, e szó földöntúli zengésével pillanat alatt megtelt a nagy mindenség. Magdus, mint aki tudta, hogy nagy bünt követett el a pillangókergetéssel, bocsánatkérőleg csókolta meg a báróné kezét s aztán szépen hátra került, hogy segítsen a bácsikának tolni a széket. Még véletlenségből sem jutott eszébe, hogy rámosolyog jon a nagy, komoly férfira. Kezük akaratlanul érintkezett: a lányé forró volt és puha hogy a báró minden csepp vére fellogott utána. Ahogy rátekintett, a boldogság remegésével vette észre, hogy sohasem látta még ilyen nagynak. Vállán puha kerekség. Kebie gyönyörűen hullámzik a könnyű lepel alatt. Komolyságában fenség, egy nagy lány öntudata, büszkesége, minden bűvölő hatalma. —- Menj csak, Magda, hozd le a sálomat. Félek,t>hogy meghűlök ott lent 1 — parancsolta a báróné. — Ugy. Veled akarok lenni még egy kissé, fiam. Ugy szállnak, repülnek a pillanatok s mi halandók olyan törékenyek vagyunk . . . Szeretnék tudni valamit a terveidről, vágyaidról, hiszen teremtőm, az élet hosszú s nem szabad teljesen lemondanod a világról ... Itt az ideje, hogy megnyugvást szerezz a lelkemnek. — Még nem gondoltam a jövőre : — mondotta a báró pillanatnyi tűnődés után, de sebesen, hogy majd elakadt. Szép, komoly arczán szanaszét futkosott a pirosság. A báróné szivében ugyancsak meggyülhetett a bizonytalanság fajdalma, hogy ilyen szokatlan élénkséggel beszélt tovább: — A Magduska sorsa is aggaszt. Anyját megölte a nagy szive. Félek, hogy örökölte ezt a szenvedő lelket. Kenyere lesz melletted, tudom ; de a boldogságot ki szerzi meg neki ? — Azon leszünk, hogy olyan emberhez menjen feleségül, akit szeret s aki imádja őt / — mondotta a báró tikkadtságfojtotta hangon, — Maholnap asszony sorba kerülhet, hiszen már nagy. Nem vetted észre ? Mintha szokatlan meleg, kérlelő tekintet szállt volna reá a báróné szeméből; de a komoly ember nem mert reátekinteni. Csak a fejével intett igent. — Nagy megnyugvásomra szolgálna, ha nem kellene távoznia a kastélyból. Kimondta félig-meddig a nagy óhajtást, a mely régesrégen rágódik a szivén. A báró meglepetve s mégis olyan kimondhatatlan nagy boldogsággal tekintett reá, hogy így kitalálta szivének ezt. a szent titkát. Szólni azonban nem tudott. Ekkorra már Magdus is leérkezett a sállal. A nagy szék tovább gördült. Pár pillanat múlva a sírbolt előtt álltak. — Te nem josz le, Magdus! Nem aka-