Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-01-13 / 2. szám

2CVZI. ó-v-fol^raTTi. Pápa,si907. j anuár ±3. szám KÖZÉRDEKŰ FÜGGETLEN HETILAP.a 0 \ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP ELÖFIZETESI AHAK : Egész évre 12 kor., félévre G kor., negyed évre 3 kor. Egyes szám ára 30 fillér. LAPTULAJDONOS és KIADÓ : ?3LX,ATSEK. FÜÍGTES HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és N 0 B E L A Et M I N könyvkereskedésében. Pápai kir, törvényszék. íme mélyen tisztelt közönség, — ez az a bizonyos vörös posztó a veszprémiek szemében, a mitől félnek, remegnek, ájuldoznak. Pedig bizony Isten ráérnek mindezeket megcselekedni — mert a törvényszéket nekünk csak 1908. évre Ígérték oda. De hát a kedves veszprémiek, ezt az ígéretet is megirigyelték tőlünk Mert hát megirigyelnek ők Pá pától mindent, nem lehet róla tenni, ez már benne van a természetükben. Haladni nem azért haladnak, mert az közszükségletet képez, hanem pusztán és egyedül azért, hogy Pápa város haladásától el ne maradjanak. Megirigyelték tehát csupán testvéri szeretetből a kilátásba helyezett koncot, megirigyelték, hogy igazságságügyminiszter ígéretet tett nekünk, hogy mi is ép ugy visszakapjuk 1875. évben feloszlatott kir. törvényszékünket, mint a hogy visszakapják azok a városok mind, melyeknek í 875-ik év előtti időben már törvényszékük volt. Értsék meg tehát a veszprémiek, hogy nemcsak Pápa, hanem a I fenut, említett városok mind vissza fogják kapni törvényszékeiket abból az egyszerű indokból, mert a törvényszékek visszaállítása az uj perrendtartással áll összefüggésben. Ha tehát ezek a városok mind visszakapják törvényszéküket, nem tudjuk megérteni, hogy miért tenne az igazságügymínisztei' csakis Pápával szemben kivételt. Mi szegény pápaiak teljes tisztelettel és kellő szerénységgel megindítottuk ebben az ügyben a mozgalmat azon egyszerű okból, — mert a többi hasonló balsorsban sínylődő város szintén megindította azt. A jó veszprémiek, kedves testvéreink ugy fogják fel a dolgot, hogy minden város keresheti a maga igazát, azokkal nem törődnek semmit, de nekünk szegény pápaiaknak, a hepe-hupás veszprémiek kedvéért hallgatnunk kellett volna. Milyen naiv felfogás is ez a jó veszprémiektől ! De hát ki tehet róla. Ilyen az ő észjárásuk. A maguk szempontjából nem is nagyon bolond. Ennek a következménye volt azután, hogy kiléptek ők is a porondra és miután mi nem az ő szájuk ize szerint cselekedtünk, a testvéri szeretetben tehetetlen társváros gondolt merészet és csupa rokoni szeretetből nagy ellen mozgalmat indított ellenünk, a mely mozgalomnak az ismert testvéri szeretetből kifolyólag az a célja, hogy Pápa város sohasem kapjon törvényszéket, hanem tovább is, mondjuk örökkön-örökké 126 kilometer távolságra legyen törvényszékétől. A testvéri szeretetnek ezen kimagasló példáján hamarjában igazán nem tudjuk nevessünk vagy boszankodjunk-e? Nem tudjuk, hogy felhívás akar e ez lenni, hogy hasonló alkalommal mi is igy járjunk el jó szomszédainkkal ? Annyi azonban már most is bifát. Nálunk engedelmeskednie kell a gyermeknek. Az ember vagy megszokik, vagy megszökik, amint a példabeszéd mondja. Én az utóbbit választottam. — Hát olyan utálatos volt, akihez kényszeríteni akarták? Valami durva paraszt? — Sőt ellenkezőleg. Nagyon is finomnak találtam magamhoz képest. — Valami öreg ur ? — Vén volt, nem öreg. Én pedig — miért tagadjam — másként gondolkoztam az életről. Szerelemre vágytam. Magára a rettenetes, a nagyszerű szerelemre. Annyi részem volt a társadalmi finomságokban, hogy megcsömörlöttem tőlük. Vágytam ide, a szabadság, a korlátlanság hazájába. Arra való a kéz, hogy eldurvuljon a munkában, arra való a sziv, hogy vére folyjon, ha kell, a szerelemért. De csak a szerelemért. jp — Gondoltam — tette hozzá némi szünet után — kijövök ide, ez uj világba s nem tagadom meg az alaptermészetet. Ha kinevet is, ez az igazság. Arról álmodoztam, kijövök s a felesége leszek egy egyszerű, becsületes munkásembernek. A felesége, az élete társa, verejtékező munkában görnyedező párja. Ez az igazi női hivatás, ez az emfcer küldetése. Olyan komolyan, olyan őszinte lelkesedéssel mondta, hogy nem lehetett benne kételkednem. Elgondoltam, mégis igaz az átöröklési theoria. Csakugyan ki kell törnie mindenTÁKCZA. Kovács Krisztina. Nyolcz napig állott a Carpathia NewYorkban. Addig nem igen értem rá hazagondolni, mert nagy ón is elfoglalt az uj világ, no meg a regi világrészből az az idegbajos magyar lány, aki megmaradt egyetlen pácziensemnek a hajón. Őszintén szólva, mennél tovább voltam vele együtt, annál inkább sajnáltam, hogy ez a bár kissé különös, de határozottan rokonszenves leány ott tudta hagyni a mi szép országunkat. Igaz, volt rá oka. Végre is az élete ellen törnek, már pedig borzasztóbbat képzelni sem lehet, mint hogy valakit egy életre összekössenek azzal, akit nem szeret. Három napig voltunk együtt New-Yorkban, s őszintén szólva, nekem rendkívül nagy segítségemre volt, mert folyékonyan beszélt angolul s ritka jó kiejtéssel, hogy akár be is állhatott volna angol nyelvmesternőnek Amerikában. Harmadnap este elbúcsúzott a viszontnemlátásig. Azt mondta, alkalmazást kapott, egy gyárban s holnáp utazik, hogy állását elioglalja. • Csaknem könyörgésre fogtam a dolgot, hogy maradjon, vagy hogy legalább mondja ! meg az igazi nevét. Csak éppen, hogy a szemem közé nem kaczagott: — Ugyan, kedves doktor ur, miért akar mindenáron regényt látni ott, ahol nincsen semmi. Ezerszer megmondtam, legalább tizszer megmutattam az útlevelet is, hogy lássa, igazat mondok. Kovács Krisztina a nevem s komorna vagyok. Ez a többé-kevésbbé jó modor ugy ragadt reám s amikor az úrnőmmel utaztam, megtanultam angolul. — Legyen meggyőződve — folytatta — hogy a cselédekre sokkal könnyebben ragad az idegen nyelv, mint a gazdáikra. Azok nem törődnek a nyelvtannal, nem érdeklik őket a rendhagyó igék, de annál nagyobb szükségük van a gyors tanulásra, mert az ő kedvükért bizony senkisem tör egy idegen nyelvet. — A nyeltudás maga még nem tenné, de megbocsát Krisztina nagysád — a maga általános tudása is külömb, mint akárhány egyszerű urileányé. . — Mert jó helyen szolgáltam. Kevés dolgom volt különösen s naponkint háromnégy órát kellett olvasnom az úrnőmnek. S végre is, az ismeretek is amolyan ragadós betegség, mint a jó modor. Megtanulni a műveltséget csakugyan nem lehet, de beleszokni csaknem muszáj. Ennyi az egész. — És mégis meg kellett szöknie, hogy férjhez ne adhassak ? — Meg. A szüleim nem ismernek tré-