Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-10-13 / 41. szám

magyarázgatni és ennek levét csakis termelőink isszák meg. Erre az anomáliára már több izben felhívtuk az intéző körök figyelmét, de nem láttunk semmi intézkedést ez érdem ben, holott ez országos vásárforgal. inunk nagy kárára van. Ezek előre bocsátása után volna még egy komoly szavunk városi ha tóságunkhoz, főleg pedig a rendőrkapitányhoz, mely szorosan Összefügg vásárforgalmunk hanyatlásához. Általános a panasz ugyanis a vidéki lakosság részéről, kik kocsin jönnek be városunkba szükségletük beszerzésére, hogy a rendőrség részéről folyton a legcsekélyebb dolog miatt zaklatásnak vannak kitéve és pénzbüntetéssel sújtatnak. Nem mondjuk, hogy a rendőrség ne teljesítse a kötelességét ellenőrzési szolgálatában, de a mindenáron való szekatúrával és pénzbüntetésekkel a vidéki lakosságot elriasztja városunktól. Számos adatokkal illnstrálhatnók ezen rendöli tuiszigort, melyet nem okvetlen pénzbüntetéssel, hanem figyelmeztetéssel vagy rendreutasitással lehetne elintézni és ami nagyban befolyásolja a vidéki lakosságnak Pápára való bejövetelét. Be kell látnunk, hogy a vidéki lakosság nem szorul Pápára, de Pápa rászorul a vidékre. Nincs több mondani valónk. Ha felszólalásunkat intéző köreink megszívlelik, hisszük és reméljük, hogy városunk forgalmát nagyban lesznek hivatva előmozdítani. Élelmicikkek drágulása. — Polgármesterünk jelentése. — Az életszükségletek kielégítésére szolgáló cikkek árainak az utóbbi évek során folyton növekedő emelkedése, ele különösen az élelmicikkeknek rohamos drágulása a megélhetési viszonyokat annyira súlyosította, hogy a kormány a megélhetési viszonyok könnyítésének kérdését tanulmány tárgyává kívánja tenni és e célból az összes törvényhatóságokat felhívta, miszerint az összes városok polgármestereit hívja fel jelentéstételre a célból, hogy jelöljék meg mindazokat az intézkedéseket, amelyek a közélelmezési viszonyoknak a könynyebb és olcsóbb megélhetés biztositatnék, főleg pedig az élelmicikkek árainak normális keretekbe való szorítása mikép volna eszközölhető. Városunk polgármestere erre vonatkozólag a következő jelentését küldte be vármegyénk alispánjához : „Az életszükségletek kielégítésére szol-] gáló cikkek között különösen az élelmi-cikkek, melyek ugy mint az ország más vidékein, nálunk is egy évtized óta folytonosan drágultak és sajnos emelkednek még ma is. A drágaság pedig annál jobban elviselhetetlenebb lesz, minél nagyobbak lesznek e téren az igények. Azt pedig nem lehet tagadni, hogy az igények tíz év alatt rendkívül nagy mértékben emelkedtek és ami fő, a kínálat dacára a horribilis áraknak nem áll arányban a keresettel. Súlyos a megélhetés a társadalom minden rétegében, de különösen súlyos a hivatalnokok, kereskedők, iparosok és munkások körében. Ha vizsgáljuk az okokat, melyek a mostani drágaságokat ugy az élelmi, mint az iparcikkeknél előidézték, akkor arra a megállapodásra kell jutnunk, hogy ennek : 1. az élelmi cikkek kiviteli kereskedelmének állami támogatása ós 2. a mezőgazdasági munkás elemnek Amerikában való nagymérvű kivándorlásának az oka. Nagyon sokan vannak azok, akik a bérharcot is a drágaság egyik főokozójának mondják. Nézetem szerint ez nem felel meg a valóságnak, mert a bérharcokkal csak akkor állottunk szemben, mikor az élelmi cikkek drágasága jelentkezett, vagyis mikor már az ipar és kereskedelmi alkalmazottak a régi javadalmazásukból tisztességesen megélni nem voltak képesek. A drágaságnak egyik főoka az élelmi cikkek kivitelének állami támogatásában keresendő. Nagy összegekkel államilag támogatott társulatok alakultak, melyek öszszevásarolják az élelmi cikkek minden faját és szállítják nagy haszon mellet a külföldre, különösen Bécsbe, innen pedig el viszik a szélrózsa minden irányában. Ezt a külkereskedelmet nagyban előmozdítja a vasúti tariffa kedvezmény, mely az élelmi-cikkek kivitelét annyira fokozta, hogy az ország lakossága a belföldi piacokon kap, vagy ha kap csak méregdrága áron jut mindennapi szükségleteihez. A kiviteli kereskedelmet, ha segíteni akarunk a súlyos bajokon, az álamnak subventionálni nem szabad, mert ezzel elvágja nemzeti vagyonunk üterét, mert azt viszik ki külföldre, amire idebent legnagyobb szükség van. Ezen pontnál kell megemlítenem azt is, hogy minden városnak van piaci szabályrendelete. Ebbe a szabályrendeletbe ugy hiszem bele vette minden város közönsége, — mi legalább bele vettük, — hogy reggel 9 óra előtt idegen kereskedőnek a piacon bevásárlásokat teljesíteni nem szabad. Megalkottuk ezt a szabályrendeletet a nagy közönség jól felfogott érdekében. Védekezni akartunk a mindent elnyelő külföld ellen. A városnak ezen határozatát azonban nem hagyta jóvá a Belügyminister azt mondván, hogy kereskedőnek szabad élelmi-cikket lem. Veszedelmes ember — hadvezér. Csak igy, különben nincs veszede Aztán, hogy megmutassa, mennyire nincs veszedelem az ő személyében — egy nehéz tölgyfaládából elővett egy kis kancsót, két ezüst serleget, s a kancsóból, ömlő-aranyat, édes, tüzes asszubort öntött s megkínálta vendégét. A ládában volt kétszersült is. A szép nő elfogadta a kínálást és megitta a bort, s fogyasztotta a kétszersültet. Fáradtnak tetszett; az erős itált hirtelen itta ki, s a ropogós süteményből nem is keveset evett. Mikor pedig már befejezte az evést, ivást, helyet mutatott maga mellett a sadvezérnek, egy kis tábori székről ledob.Uva magával holott köpenyét. — Üljön le itt, mellettem, herczeg. — Köszönöm, ily szép asszony előtt vagy állok, vagy térdepelek. — Üljön le, mondom, mert ha le nem ül — leül majd, ha megmondom, ki vagyok ! — El vagyok mindenre készülve. Vénusz, Szép Helén? — Tréfás kedvében van ma, herczeg. — Jó napom van, miért ne legyek az. — Legyen, kérem, komoly s hallgasson meg. Nagy* dolog az, hogy engem itt lát. Lehet, hogy meg fog vetni érte, hogy undorral fordul el tőlem, ha meghallja, ki vagyok, s miért vagyok itt ? — Komolysága megfélemlít. Komoly leszek, meghallgatom. Wallenstein leült az alacsony székre a szép asszony mellé. — En — — -— Egy pár pillanatig tartó csend következett most. Az asszony keble zihált, két kézzel fojtá keblébe, hogy ki ne törjön belőle a görcsös fuldoklás, mely már fojtogatta. — Én, — kezdé újra — én Schindler Gáspárné vagyok . . . — Parancsoljon velem, asszonyom ! Az asszony lassan felnyitá szemeit, amelyeket fályolossá tett két öreg könycsepp. De nem szólt. Wallenstein, hogy könnybbé tegye az asszony helyzetét, — bátoritá: •— Beszéljen, asszonyom. Az ok, amely idevezette, nem lehet csekélység. Schindler Gáspár a hős vezér felesége, ok nélkül nem keresi fel férje ellenfelét. En várom szavalt, beszélhet bátran, sátorom kárpitjánál kőfal sem lehet erősebb, magunk vagyunk, nem hallja senki. Az asszony nehezen győzte le izgalmát s beszélt: — Három napja vagyok Schindler Gáspár felesége. — Szegény asszony ! . . . — Köszönöm ezt az Ítéletet. Azzal, I hogy sajnál, elitéi engem ; nem, nem vai gyok szegény asszony. Szeret a férjem, bei csül, imád —- és nem is sejti, hogy felesége | most itt van. Ugy-e — mar nem vagyok : i szegény asszony I Nem, nem vagyok. Hiu, ! áruló asszony vagyok. — Áruló ? — Igen, azért jöttem, hogy felajánljam Gröditzberget, ha a várért férjem — : tábornoki rangot és egy uradalmat kap. Wallenstein már nem állt az asszony előtt. Hosszú lépésekkel mérte fel sátorát s mikor megszólalt, hangja dörgött: — Es — és — ez ajánlatban nincs része Schindler Gáspárnak '? — Esküszöm az egy élő Istenre, örökéltü szentjeire, hogy nincs ! Nem tudja, hogy hol vagyok, nem sejti, miért vagyok itt. De ne is tudja meg, különben, ha száz lelkem volna is, valamennyit a poklok mélyére küldené . . . A hadvezér némi kételkedéssel nézett az asszonyra, szavait mérlegelte, -- de mikor látta azt a kétségbeesett felriadást s azt a rettegést, — mégis hitelt adott szavainak. — Elhiheti, asszonyom, hogy ajánlata kedvező. Hónapok óta folyik az ostrom s nem tudok közelebb férkőzni a várhoz, pedig nagy árt adtam már eddig is érte. A császér bizonnyal megjutalmazná, asszonyom, önfeláldozását, férjének a tábornokság kijárna, — a birtokadomány sem maradna el, — s hajlandó lennék a várbelieknek biztos elvonulást engedélyezni s büntetlenséget, de szeretném tudni, — mi vitte erre önt asszonyom ? — Hogy mi vitt erre ? — Istenem, — olyan kérdést vetett fel előttem, hogy arra felelni nem tudok. Sok álmatlan éj s az álmatlan éj mélységes sötétjéből felém csillámló nagyság, jólét, fény, pompa és hódolat reménye. Meggondoltam-e e lépésemet ? nem tudom, de alig hiszem. Ábrándoztam s az ábrándozásból rögtön az útra léptem, mely ide vezetett s most it^ vagyok, előttem a szörnyűség, hogy meg '