Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.
1907-09-15 / 37. szám
közönség elé, hogy beismerve ama gyengeségüket, hogy eddigelé csak is harmadrendű húst árusítottak és megtennék, kijelentenék, hogy ezen tul a bécsi piacon másodrendűnek jelzett marhát fognak vágni és annak húsát árusítani. Jogosan elvárhatnék a mészárosoktól azt, hogy drága pénzünkért pénzünknek megfelelő hust szolgáltassanak. Ezt a jóakaratot azonban mészárosaink részéről hasztalan várjuk, előbb eljön a Messiás, sem hogy Pápa város közönsége kifogástalan hust kapjon. Viszonyítsuk a budapesti hus árakat a helybeliekhez, az eredmény megdöbbentő lesz, mert kiderül az, hogy mi a vidéken drágább s minőségileg hasonlithatlanul rosszabb hust tetemesen drágábban szerezünk be osztva külömböző árakon árusittatik, ott egy kg. hus tisztán egy kilogramm hust tartalmaz ; mig ellenben nálunk egy kilogramm hus csak 75 dekagramm, 25 dekagramm csont és egyéb nyomaték. Budapesten, a hus áia ugy mérve mint fentebb kimutattuk 112 —176 fillér, nálunk, ha ugy árusítanák a hust az ár volna 170 fillér. Nálunk nincs különbség a húsnál, osztályozva az sehogy sincs, legfeljebb a különbség az, hogy a nagyobb fogyasztó előnyben részesül a kis fogyasztó, vagyis a szegény emberrel szemben. Budapesten az egység ár 144 fillér, Pápán az egységár 170 fillér, a differencia tehát Pápa terhére 26 fillér, nem szabad azonban figyelmen kivtil hagynunk, hogy a fővárosi mészáros üzleti költsége 2OO 0/ ü-al na gyob mint a mi mészárosainkké. Tisztán áll tehát az a megdönthetetlen tény, hogy mi indokolatlanul fizetjük legsilányabb hust a mai árakon. Nem emelnénk fel tiltó szavunkat az áremelés ellen, indokolt is volna az, ha az árral a minőség is arányosan emelkedne. De mit tapasztalunk f Azt hogy a legsilányabb húsért ugyanazt az árt fizetjük mint másutt az ízletes húsért. A hatósági mészárszékek felállításával ezen auomalia megszűnése várható. A hatóság ezzel nem akar a mészáros iparosoknak konkurenciát csinálni de igenis kötelessége ez a lakossággal szembe, ha a mészárosokkal nem tud máskép egyezségre lépni. Ezt értsék meg a helybeli mészárosok és ehhez alkalmazkodjanak! Pollatsek Frigyes. Mi lesz ? Szomorú dologról, nehéz helyzetekről, anyagi züllésekről, a tél sivár gondjairól szomorú liireket hoz naponkint az ország minden részéből a sajtó. Szociális és gazdasági helyzetünk az utóbbi időben olyan feneketlen kátyúba került, hogy az előretekintők előtt borúsan sötétül el a jövő. Nehéz sóhajok, gyötrelmes kínlódások és fájdalmas rettegések közepette száll fel a keblekből a sóhaj : mi lesz ? Mintha az anyagi gondok és a folyton dráguló élet alatt teljesen öszszeroskadna a magyar középosztály. Bár merre tekint, segítség nincs sehol. Az élet, a mindennapi kenyér, a lakás, a ruházat, szóval az elsőrendű szükségletek ára napról-napra tarthatatlanul emelkedik. A robotos munkások béremelési mozgalmát nem más érzi meg, mint az anélkül is eladósodott középosztály. És most riasztó hírként jelenik meg a lapokban a lecsapott bomba : drágul a pénz, sőt nem is lesz pénz. Pénze van az amerikai milliárdosoknak, Rokefellernek, Rotschildnek, az angol és osztrák-magyar banknak, a lipótvárosi milliomosoknak, de az értelmi középosztálynak, a lateinereknek, tisztviselőknek, magánhivatalnokoknak nincs. Sőt. A koronás szövetkezetek vérszopó szippantyui már minden kiszívható kamatot évtizedekre kiszipolyoztak azokból, akiknek még volt egy kis hitelük. S ha most megállítják a pénz hatalmas kutforrásai a pénzvilág vérkeringését, ha kivonják és a föld alatti tressorokba zárják a halomra gyűjtött aranyat és ezüstöt, ha a kamatláb a hitetlenségig fel fog emelkedni s ha a kisebb pénzintézetek és szövetkezetek előtt bedugul a segélyforrás, olyan hatalmas krach fog beütni, hogy tönkre megy bele mindenki, akinek csak valamelyes adóssága van is. És éppen most történik ez, ami— Nem tetszik helyet foglalni ? A fiatalember leült. Udvarias, jószívű ifjú volt: de esze ágába sem jutott, hogy mit magyarázhatnak ki abból, ha ő néhanéha elbeszélget egy kicsit a lakásadó aszszonyával meg annak leányával. Főképp a leánnyal, mert az öregasszonyt nagyon ostobának találta. Mikor a fiatal ur elment tőlük a maga szobájába, az özvegyasszony sokat jelentő fejlóggatással jegyezte meg? — Haj, haj, a fiatalság! Mit ki nem talál a fiatalság! Hát hiszed te, hogy csak a gyufáért jött be ? A leány irult-pirult; — De édes anyám : Szabóné példákat tudott idézni fiatal leányokról és fiatal urakról, akik éppen igy ismerkedtek meg s aztán házaspár lett belőlük. 0 hallott ilyenekről, többről is, egyet maga is ismert. — Mama, mama, hogy beszélhet már az én lakodalmamról ? — szólt a leány, le sütve piruló arezát. De képzeletében mint valami ragyogó kép, megvillant az oltár, melyen gyertyák égnek s melyenek lépcsőjén áll ő íehér menyasszonyi ruhában és mellette vőlegé nye, aki gyöngéd szeretettel néz rá. Oh, ilyen szépen talán nem tud nézni senki más a világon ! Milyen sokszor elgondolta ezt a szegény leány. Oh, hogy fogja ő szeretni a férjét! Es hogy fog gondoskodni róla, hogy fogja lesni minden kívánságát, hogy fog takarékoskodni, hogy iparkodik megkönnyitni s kellemessé tenni az életét. á Az ő gondos kis keze csinál most A minden reggel rendet a fiatal ur szobájában. Kemény Lóránt tréfásan jegyezte meg már egyszer, hogy tűndérujjak nyomát látja az Íróasztalán, a könyvei közt, mindenütt, ahová csak néz. Minden ott van a maga helyén. Még soha életében nem volt ilyen hónapos szobája. Ragyog minden a tisztaságtól. Az ablakon mindig hófehér a függöny. Még friss virág is van egy kis pohárkában. Kemény Lóránt urnák azonban nem jutott eszébe, hogy az a kis virág milyen aldozat árán került oda. Nem sejtette, milyen fáradságos munkával kell megkeresni azt a néhány fillért a virágért. Ha tudta volna, hogy késő éjjel miata perreg még a varrógép s egy órával későbben hajtja álomra fáradt fejét a szegény leány, bizonyára nem engedte volna a fiatal ur s talán valami meghatottságot érzett volna szegényke iránt; de mit tudják azt a teremtés urai, mire képesek értök a nők ? A virágot csak ugy tekintette a fiatal ur, mintha a szobával együtt járna. És mindazt a sok szívességet, szolgálatkészséget, amiben részesült, szintén csak ugy tekintette. Kellemes volt neki, hogy ugy a kedvében járnak, de sohasem gondolt egyébre. Efczre sem vette, hogy mikor néha tréfásan enyelegve megfogja a leánynak kezét, miképp remeg az a sovány kis kéz. Sem azt nem látta, hogy ragyog a leány szeme, mikor elbeszélgetnek a téli estéken, ha a fiatal ur néha korábban jön haza s nem tudván az időt mivel eltölteni, beül oda hozzájuk. — Világos, hogy szerelmes Juliskába, — vélte özvegy Szabóné. De bizony csak hiába várta a jó asz szony, hogy mikor nyilatkozik már Kemény ur; Kemény ur nem nyilatkozott. Egy másik özvegy asszony, Bardóczné, aki szintén ugyanabban a házban lakott s akivel sokat beszélgetett erről a dologról Szabóné, (mert szeretett tereferélni az ismerősökkel) vállalkozott, hogy majd összeboronálja ő a fiatalokat. — Félénk természetű ifjú ur ez, lelkem. Az ilyennek egy kis biztatás kell. Az en boldogult uram is ilyen volt. Ha az én Fáni néném nem szól, sohasem mert volna engem megkérni. Tessák csak rám bízni. Fogadom, hogy minden ugy tog menni, mint a karikacsapás. Egy hónap múlva vagy kettő múlva megtarthatjuh a lakodalmat. Bardóczné hát ígéretéhez képest mindjárt másnap szóba állt a fiatal úrral. Ugy jött hozzá, mintha valami pörös ügyben kérne tanácsot. Az ő boldogult ura is a törvényszéknél volt. Kiadó volt, de ha élne, ma már bizonyosan irodaigazgató volna mert az urak a törvényszéknél mindnyájan szerették s az elnök nagy jóakarója volt. — Talán tetszett is hallani a hírét. Kemény Lóránt nem hallotta, de az mindegy, azért nagyon szívesen szolgál. — Persze, persze, az régen volt, már tiz esztendeje, hogy meghalt — sóhajtott Bardóczné. De ő az özvegy bizalommal fordul most is a törvényszéki urakhoz, bzért bátorkodott ide jönni s elmodta a baját nagy szószaporitással, amiből alig tudott valamit megérteni Kemény Lóránt. Mindamellett amennyire értette, hát tanácsot is adott.
