Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-07-07 / 27. szám

de természetesen ez távolról sem elégítheti ki igényeinket. Kultúrpalo­tával ezt a kérdést is egy hatalmas lépéssel segítenék előre. Képtárunk nincs, természettudo­mányi muzeumunk nincs. Ami termé­szettudómányi gyűjtemények vannak, azok mind magánosok vagy iskolák tulajdonai, a közönség számára hoz­záférhetetlenek. Kevés vidéki város van, ahol a zenei élet ugy ki lenne fejlődve, mint épen nálunk Pápán, ahol a zene mű­vészetének annyi apostola van. Ezek fáradnak, küzdenek nagy önfeláldo­zással. De a zenei élet ínég hatal­masabb lendületének, még nagyobb terjesztésének kerékkötője az anya­giak hiánya. Küzdeni, vesződni, áldozatokat hozni kell egyeseknek azért, hogy a kellő anyagiakat megszerezzék. A megszerzett összegeket elnyelik a házbérek, hangverseny részére bérelt helyiségek, stb. Ha kultúrpalotánk lenne, ezt mind megtakaríthatnék. A különmüködő erőket nagyrészt egyesíteni lehetne, a művészetek ott­hont lelnének és sikerülne előre ha­ladni azon az uton, melyen az igazi kulturát elérhetnők. A városok közt, melyek a kul­túráért harcoltak első sóiban áll Pápa. Sokan vannak, nálunk a kultura pap­jai, kik buzgalommal áldoznak a cél érdekében, de kik igazán eredménye­sen csak ugy működhetnének, ha a j kellő eszközöket itt megtalálhatnák és ha a kulturáért az őket megillető helyen, a kultura templomában ál­hozhatnának. A város vezetősége, az illetékes körök tegyenek meg minden lehetői; a cél érdekében, hogy ezt a kultúr­palotát Pápa elnyerhesse. A rabbikérdés. Abban a nagy jelentőségű kér­désben, mely most a helybeli izr. hitközség életét dominálja, egyéni vélemény hangzott ugyau el lapunk hasábjain, de mi magunk még nem fejtettük ki álláspontunkat. Voltak aztán, akik ezt rossz néven vették. De hát mi érezzük a magunk igazát: a rabbi választás az izr. hitközségnek a mi szerény nézetünk szerint úgy­szólván családi ügye, de legalább is annyira belső ügye az egyháznak, hogy a hírlapíró legjobban teszi, ha a maga részéről nem bolygatja. Olyan subtilitásai vannak ennek a kérdés­nek, hogy nern alkalmas a nagy fó­rumon való tárgyalásra, sőt a fó­rumnak, melynek népe az ilyen kér­dés mélységeibe nem tekint bele, még csak irányítania sem szabad a rabbikérdés megoldását. Aki a rabbiintézmény történetét ismeri, az jól tudja, hogy ennek a történelemnek két korszaka van: az egyik az a korszak, amelyben a rabbi hivatásával nincs még összeforrva a hitszónok hivatása, a másik korszak a mienk, melyben a rabbinak, mint hitszónoknak is nagyfontosságú mun­kát kell kifejtenie. Bármenyire támadták is a la­punkban régebben megjelent magán­véleményt — hogy teljes objektivi­tással-e, vagy sem, azt most nem vitatjuk, — de abban az illetőnek teljesen igaza volt, hogy abban az első korszakban a nyelv kérdése nem volt a legelsőrangu kérdés, mert ha abban az első korszakban a rabbit jelleme és a zsidó tudományosság­ban való jártassága alkalmassá tette hivatása betöltésére, bármely ország­ban lehetett a legkitűnőbb rabbi ha nem beszélte is az ország nyelvét. Azonban attól a perctől kezdve, midőn a rabbinak egyúttal hitszónak­nak is kell leunie, midőn hivatása nem abban merült ki, hogy egyházi | kérdéseket lelkiismeretesen intézzen el, hanem nagy tömegek lelkére kell hatnia, nagy tömegek gondolkodás­módját kell irányítania, más nyelv­ről, mint a haza nyelvéről, szó sem lehet. Még akkor is igaz ez, ha figye­lembe vesszük azt a tényt, hogy a zsidó tudományosságnak nyelve nem a magyar. Nehéz volna megállapí­tani, hogy min mult intenzív kísérle­teknek az elmulasztása arra nézve, hogy a magyar nyelvnek Magyaror­szágban ezen a téren is biztosítsák a neki megfelelő helyet, de hogy nem a hazafiatlanság az oka ennek a szomorú állapotnak, az bizonyos. Hiszen az országos rabbiképzőben, melynek vezetőségét sok mindennel vádolják, de a hazafiatlansággal még szellek halkan, nagyon halkan, pedig kö­rülöttük nem volt senki és a szivükből ki­fakadt szó alig hallhatóan csordult ki aj­kaikon. — Marié — szólt a gróf remegő han­gon — ön nekem az, akit minden férfi keres, aki után vágyom, hogy megossza velem az élet minden keservét, minden örömét. Szeretem szivem minden szerelmé­vel már régóta és egyetlen álmom, vágyam, hogy a feleségem legyen. Ha eddig erről nem beszéltem, annak oka, hogy féltem a visszautasítástól, ami összetörte volna a lelkemet. Gyáván elfojtottam a vallomáso­mat, félve, hogy annak végeredménye a visszautasítás lesz. — Marié, értse meg, ha eddig hallgattam, annak egyetlen oka az ön iránti mondhatatlan szerelmem volt. — Mondja, rá meri-e magát bízni az én szivem végtelen szerelmére ? — Akarja-e az én életemet a boldogság ragyogó verő­fényével árasztani el, akar-e a íeleségem lenni ? Az asszony mosolyogva, meghatva, elbűvölve hallgatta a férfi szavait. Ugy tetszett neki, mintha valamikor régen, — álmában hallott zene áriáját hal­laná, ami őt édes, édes gondolatba ringatja, — mintha szemei előtt egy sürü fátyol ha­sadna ketté, és egy uj élet horizontját pil­lantaná meg, mikor kicsi kezét az ajkaihoz szorította a tiszt. Életében ekkor szállt szi­vébe az igaz, tiszta öröm. Fiatal volt, szép volt, szerették és ő is szeretett. Lassan, szelíden Dernyőy felé hajolt: — Szeretem, — mondotta halkan és mosolygott. A férfi egy szenvedélyes öleléssel a keblére szorította a szép asszonyt s ajkaik Összefortak az első mátkacsókban. Álmukból egy szörnyű kiáltás zavarta fel őket. — Józsi lépett be s aztán felsi­koltva, eszmélet nélkül rogyott a földre. Az anya rohant a gyermekéhez. Esz­méletre akarta hozni, de izgatottsága foly­tán kezeivel nem tudta felbontani a gyer­mek ruháit s a grófnak kellett segédkeznie. Végre néhány perez után eszméletre terí­tették a gyermeket, aki mikor felnyitotta szemeit és megpillantotta édesanyját, el­; mosolyodott, de látva a grófot, arczára a rémület és gyűlölet kifejezése ült. A fiatal asszony észrevette ezt s az­tán a tiszthez fordult : — Gróf, nekem még nincs jogom, hogy 1 a bánataimnak részesevé tegyem. A veszély i már elmúlt s holnap — tette hozzá rózsás | mosolylyal, megfogva a kapitány kezét — majd folytatjuk megkezdett tárgyalásunkat. I Tehát holnap, ugy-e ? A gróf meghajtotta magát szó nélkül ment az ajtó felé, mert érezte, hogy az ő jelenléte e perezben fölösleges és kínos volna. Az ajtóból visszafordult: — Tehát holnap, asszonyom — hol­nap és mindörökre. A gyermek forró lázat kapott azonban erőteljes szervezete diadalmasan állta ki a betegség támadását. De azért napokig tar­i tott és a megígért „holnapból" lett három | hónap is. A két szerelmes vágyva vágyott egy­i másután. De hát ilyen az élet. Ez az em­berek sorsa. Ma elbúcsúznak egymástól gondtalanul, kaczagva és hiszik, hogy hol­nap újra egymáséiban tarthatják kezüket: — A viszontlátásig ! — A viszontlátásig! És aztán nem lesz viszontlátás soha. Egy parányi semmiség közbejön s akik azt hitték, hogy csak pár pillanatra hagyták el egymást, soha, soha nem találkoznak újra. Az anya beszélni akart, de Józsi ve­hemensen szakította félbe : — Anyám, te szabad ura vagy tette­idnek, de én képtelen volnék elviselni a kint, hogy szeretetedet mással osszam meg. De ha a szived vágya az, menj újra férj­hez, de akkor drága egyetlen jó anyuskám. engem elveszítettél mindörökre. Aztán anyja szemeibe kapcsolta tekin­tetét, majd nyakába borult s könybe fult hangon zokogta: — 0 anyám! Édes, kedves, jó anyára ! Ne menj férjhez ! Az asszony halottsápadtan állt fel. Kezeivel megsimogatta a fiu lázban égő ; arczát: —- Ne félj, kicsi fiam nyugodj meg. | Ugy fogok tenni, amint te kívánod. De rnajd el fog következni az idő, amikor meg fogod érteni, mily keserves, nehéz áldoza­tot hoztam neked. Józsi az anyja nyakába szökött. Át­ölelték egymást s könyeik összefolytak. De i akkor már a koczka el volt vetve: az asz­szony meghalt, csak az anya maradt élve. Iványné sietetett szobájába s egy le­i velet irt.

Next

/
Thumbnails
Contents