Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-06-09 / 23. szám

kat gördít a már aktuálissá vált közügyeink elé. Hogy mindez valóság, arról azt hisszük városunk minden egyes polgára, ki közügyeinket éber figyelemmel kiséri, meg van győződve s elismeri ezen vármegyei gyámság káros következményeit. Élénk emlékünkben van, hogy mily nagy lelkesedéssel és egyhangú helyesléssel fogadtatott a tavalyi decemberi közgyűlés alkalmával azon kijelentés, hogy városunknak törvényhatósági joggal való felruházása tanulmány tárgyává tétetik és utasitatott a városi tanács, hogy ez érdemben javaslatot készítsen és annak napirendre való kitűzéséről gondoskodjon. Régi baj felelevenítését és egyben megvalósítását célozzuk ezzel, nem is egyszer tettük szóvá ezen tűrhetetlen állapotot, bele is nyugodtunk már azon reménybe, hogy közigazgatásunk reformjával majdnem orvoslást nyerünk, de mindannyiszor midőn közügyeink rovasara ujabb és ujabb gátot látunk a vármegyei gyámság miatt, feléled az eszme arra, hogy városunknak törvényhatósági jogot szerezzünk. Évek óta halljuk hangoztatni ezt az eszmét, de mindannyiszor csak szalmaláng volt a lelkesedés, most azonban már tűrhetetlenné kezd válni a helyzet és nincs okunk kétkedni, hogy a városi tanács megbízatásának rövid időn belül eleget fog tenni és hogy régi vágyunk elérésére minden lehetőt el fognak követni az intéző körök ezen üdvös eszme megvalósítására. Iparunk érdekében. Önálló vámterület és nemzeti iparfejlesztés, ezekről beszél ma mindenki nálunk ; még talán a csecsemő is ezt gytigyögné, ha értelmesen gondolkodni tudna. Mert most ezek a jelszavak vannak divatban és nálunk mindennek a divat szabja meg az irányát, még a politikának is. Örvendetes dolog, hogy a gazdasági ön állóság és iparfejlesztés gondolata annyira népszerűekké tudtak válni, liolutt eddig kizárólag közjogi kérdések alkották az érdeklődés tárgyát. Cssk azután bele ue unjunk ebbe a divatba is. Csodálatos jelenség, hogy mi csak banketteken és újságcikkekben tudunk hevülni a magyar iparért, de a gyakorlatban mit sem teszünk érte. Még a tulipán mozgalom sem tudott lendíteni a magyar gyártmányok keresletén ; a mi iparpártolásunk legfeljebb a — gyufáig terjed. Arra kényesek vagyunk, hogy magyar gyufával gyujtsuk meg illatos havannánkat, de ennél többet ne is várjon tőlünk a haza. A törvényhozás megszavazta »-z iparfejlesztésre a százmilliókat, de minő eredményt várhatunk az olyan iparpolitikától, mely kizárólag idegen tökepénz segítségével véli a magyar ipart megteremthetni ? Kétségtelen, hogy a mi különös viszonyaink között a külföldi tőke beözönlésének is örülnünk kell; bár az igy keletkező nemzeti ipar nagyon hasonlatos az üvegházi növényhez. Mikor gondol végre a magyar társadalom arra, hogy a maga erejéből teremtsen gyáripart ? Mondják,, hogy szegény nemzet vagyunk és ez — fájdalom — igaz is. De várhatjuk-e gazdasági helyzetünk fellendülését, mikor a gyári vállalatok alapítását kizárólag külföldi tőkésnek engedjük át ? fízek a külföldi pénzen megteremtett vállalatok legfeljebb munkát adnak a népnek, de a nyereség a külföldi tőkések zsebébe vándorol és mi hiába várjuk az ipari jólét áldásait. Pedig máskép is képzelhetnők a dolgot. Ha a mi nagy vagyonú mágnásaink egy szép napon elhatároznák, hogy az egyoldalú mezőgazdasági termelés helyett egyúttal gyáripari vállatokra adják a pénzüket, akkor egyszeriben másként állanának az iparfejlesztéssel. De nemcsak a mágnásokról van szó, hanem egész magyar társadalomról. A statisztika bizonyítja, hogy takarékpénztárainkban igen jelentékeny tőke van felhalmozva. Még a kis mezővárosi takarékpénztárak is százezreket sőt milliókat forgatnak évenkint. Mekkora ipari fejlődést lehetne az, hogy otthagytam a szivemet a szép asszony kezében. Nekem akkor adták az arany vállrojtot. Akkor csókoltam meg elő szőr egy szép asszonynak szép, kicsi kezét s aztán elkergettek tőle — és tőled, mamusom, le Afrikába. Mamám, bocsás meg nekem 1 Mikor odalenn voltam s a századom élén őriztem a kabiloktól a mi határunkat, amikor véres cseteparéba keveredtem velük: akkor nem a te fehérhajú, édes szép arezod lebegett előttem, hanem a Mimié, — 0 de megvert érte az Isten ! Hazajöttem. — Mamám, ezt már rosznéven sem veheted. Egy három évig akolónikon szolgáló tiszt tehet-e mást, mint hogy a vonatról leszállva, egyenest a cerclebe rohanjon ? No hát én is ugy cselekedtem. Oh, de épületes dolgokat hallottam ! Az én kedves kollégáim, mintha szántszándékkal tették volna, darabokra törték-zuzták a szivemet. A Mimi kalandjait mesélték el. A Mimijét akit én halálosan szerettem s akinek a kék szeméről szőke hajáról álmodtam ott, a sivatag sivó homokján, az afrikai csillagos éjszakákon ! Csak a kardomat kötöttem fel. Rohantam hozzá. Fogadott, de már akkor szemrehányás nem jött ajkaimra, csak odaborultam elébe s aztán — szerettük egymást inondhatatlanul ... De mamám, mondd lehet egy embernek két szive ? Te azt akartad, hogy megházasodjak. Hát tulajdonképpen te is bűnös vagy az én életem tragédiájában. De Caux márki báljára a te parancsodra mentem el. Nem parancsoltad, de kívántad, hogy De Caux Liliennebe szerelmes legyek. Kissé későn értem a bálba, a táncz már javában folyt. A leány ott állt a terem egyik sarkában az anyja mellett és én néztem, mint utasítja rideg fejbólintással vissza a tánezosokat. Engem elbűvölt a lány csudálatos szépsége. Mamus ! Itt definiálni kell! Tulajdonkeppen szépségről nem lehet beszélni, mert arczának egyetlenegy vonása sem volt igazán szép. Dianai termetén a kis feje a szó szoros értelmében rut volt. De, mint mondtam, mégis megkapta minden nézőnek a szemét. Szőke haja elütött az angol és svéd leányok szőkeségétől, selyempuha és hamvasszőke volt. Szemei kékek, aczélkékek, mesésen szép kékek voltak. S én mint egy marionette mentem hozzá, hogy felkérjem egy keringőre. Látod, mamám itt van a te bűnöd! Az az egy találkozás, az első találkozás megrontott. Én nem tudom, van-e egy embernek két szive vagy megoszthatja-e a szivét? Ha két szive van, akkor én otthagytam az egyik szivemet. Ha csak egy van akkor otthagytam annak a felét. S aztán keringőztünk. Pokoli keringő volt az, melynek csak a czigány zenéjének elhangzása vetett véget. — Grófnő, ha megengedi, a következő keringőt is együtt tánczolják. Igen ? A leány rámnézett nagy, álmatag szemeivel, de nem felelt. És ón meghajtottam magamat előtte. — Grófnő, én a bálba csak kényszerű kötelességből jöttem. Nekem más kötelezettségeim is vannak. De magától függ, hogy itt maradjak. Tánczol velem még egy keringőt ? A leány felém nyújtotta kezét: — Isten vele, gróf! Maga csak menjen a kötelezettsége után; hiszen tudom, hogy innen a szeretője estélyére megy. Mulasson a d,André Mimi grófnő estélyén jobban mint itt. Mamám, nem a te parancsodra, de a szivem parancsára, én megszerettem azt a kis leányt. Szeretem még most is. (— Ez az, ami támad . . . Ezuz, ami elrepül — súgta az öreg asszony.) — Es akkor jött összeütközésbe a szivem a lelkemmel. A lelkem minden tisztaságával imádtam Lilient. A szivem min den szerelmével szerettem Mimit. —• Képtelen kin volt ez, mamám. Egy irtózatos kérdőjel az életemben ! Egy kérdés, amire feleletet adni én n«m tudtam ! Valahányszor Liliennetől eljöttem, mindig megesküdtem, hogy örök bucsut veszek Mimitől és mikor ott álltam előtte, akkor neki esküdtem örök hűséget. Szeretett mind a kettő, szerettem mind a kettőt. Es nem a barátságom, hogy hozzád jöjjek tanácsot kérni, hogy kisegíts e rettenetes örvényből. A Clerveaux herczegnő bálján történt ERO-SOSBORSZESZ. - Maga az erő is egészség-.