Pápai Közlöny – XVII. évfolyam – 1907.

1907-01-06 / 1. szám

hentes és mészáros iparosokra nemkülönben a magánfogyasztókra közegészségügyi szempontból is nagy fontosságú, sőt mondhatni életkérdés. Sürgetjük pedig, hogy a közvágóhid kérdése minél előbb napirendre tűzessék, mert tudtunkkal naprólnapra ugy az épitési anyag, valamint a munkkaerő drágul és ezen halasztással csak megdrágítják ezen reánk nézve elodázhatlau közintézmény létesítését. Városunk fáradhatlan és buzgó polgármesteréhez intézzük tehát felszólalásunkat és reméljük, hogy mindent el fog követni arra nézve, hogy a közvágóhíd ügye, mely nem tudjuk hol akadt meg, napirendre ke rüljön, mert a városnak és a közönségnek érdeke is ezt kívánja, ezt követeli. Igenis városunk polgármesteréhez fordulunk és nincs okunk kételkedni, hogy minden lehetőt el fog követni arra nézve, hogy a közvágóhíd ügye újra napirendre kerüljön, jobban mondva az erre vonatkozó tervek és költségvetést a képviselőtestület elé terjessze. Ez városunk közegészségügyi érdeke ! Polltüsek Frigyes. A bejelentési hivatalról. Évek hosszú során halljuk han goztatni, hogy városunkban a bejelentési hivatal létesítése aktuálissá vált, sőt már ez érdemben a rendőrkapitány egy szabályrendeletet is készített, de mindezek dacára nem látunk semmi oly jeleuséget, mely ezen fontos intézmény megvalósítását némileg is előmozdítaná. Ezen körülmény késztet bennünket a felszólalásra és intéző köreink figyelmét ezen kérdés szorgalmazására felhívni. Bizonyára nem mondunk uj és meglepő dolgot, ha azt állítjuk, hogy közigazgatásunknak sok mizériája van I s nem is igen fog ellenmondásra találni az sem, hogy a közigazgatásnak leggyengébb, legkorhadtabb részét a községi adminisztráció képezi, sőt e sajnálatra méltó fokozás folytatásként egé^z bátran megkockáztathatjuk azon állítást is, hogy leg rossabbn a rendezett tanácsú városok vannak adminisztrálva s nem alaptalan azon keserű évelődés, mely e kifejezésben „rendezett tanácsú város" bizonyos akaratlan humort lát. Pápa városa is rendezett tanácsú város. Nos, ha valaki csak legkisebb fogalommal bir egy 18000 lel| ket számláló rendezett tanácsú város közigazgatásáról, be ío?ú hogy Pápa váío*' hivatalra nag Pápa va. oiég olyan ember költözik 1 , akik itt évekig ellaknak, de azért a hatóságnak nincs tudomása róla. Vaunak akik itt megtelepülnek, használják a polgárság által nagy fáradtság és költséggel létesített hasznos intézményeket, de eszükbe sem jut, hogy Jakositásért folyamodjanak s a szabályrendeletileg megállapított összeget befizessék. Már engedelmet kérünk az intéző köröktől, különösen a városi hatóságtól, de azt nem tudjuk meg érteni, hogy ez miként lehet Pápa városában eképen ? Eltekintve, hogy igy nagyi észt a polgári kötelességüknek nem tesznek eleget, de sőt sokszor oly eset adja magát elő, hogy a városi hatóság azt sem tudja, valljon egy bizonyos nevü egyén tartózkodik-e a városban vagy nem, holott már éveken keresztül itt időz városunkban. A rendőrségi szolgálat is nagyban volna könnyítve, ha a bejelen tési hivatal könyveiből kiolvashatnánk, hogy ki honnan mikor jött ide, mi a foglalkozása, hol vau állandó lakása stb. Nem fejtegetjük ezt tovább, hanem rámutatunk, hogy a bejelentési hivatalra közegészségi tekintetből is nagy szükségünk van. Ha bejelentési hivatalunk volna, a hatósági orvos is könny-ebben megtudhatná, hogy honnan hová, minő számú és foglalkozású munkások érkeznek városunkba, mi a mai körülményekhez képest igen fontos tényező, mert igy sem a felsőbb hatóAz asszony habozik egy pillanatig, aztán halkai felel : — Soha. — S ha megtalálná ? — Odadobnék érette mindent, elhagynék érette mindenkit s követném viharba, vészbe. Felmennénk ketten a fellegek közé. Oda, ahová nem követhetne bennünket a tömeg. — A tömeg ! Miért ez a nagy ellenszenv iráifta ? — Nem tudom. Ösztönszerűen irtózom minden durvaságtól. Gyűlölöm a mohot, amely ugy halad át az életen, hogy nem ismerj fel a természet magasztosságát, szépségét és harmóniáját! A mindennapi anyagiassággal való elkerülhetetlen kontaktus szinte beteggé tesz. Sokszor azt kérdem önmagamtól, hogy nem kell-e létezni két külön emberlénynek, két teljesen elütő faj nak, amely épp oly kevéssé van közösségben egymással lelkileg, mint amily nagy a hasonlóság közöttük testileg. Mert nem birom elfogadhatónak találni azt az állitást, hogy ezek a gépies munkát végező valakik akiknek egyetlen ambicziójuk a mindennapi kenyér, akiket kielégíti sivár sorsuk, azonosak legyenek velem és azokkal, akiket nagyra becsülök. LJgy-e, hogy nem? Ugy-e, hogy ezek csak derék háziállatok, mint Boy, a maga kutyája itt mellettem, vagy mint a' tehén, amely békésen és gondtalanul legelészik a mezőn, nem is sejtve a vágóhíd létezését! S csak annyi bennük az ösztön, mint ezekben, vagy talán, néha még kevesebb. Mély lélekzetet; vett. A férfi közbe akart szólni, de az asszony intett kezével s újra kezdte : — Pedig ezeket is férfiaknak és aszszonyoknnk nevezik és el akarják velünk hitetni, hogy egyformák vagyunk. De én akkor Nie:zschenek, Shakespearenak, Michel Angelonak, Madách nak, Spencernek s a többi nagynak és magamnak, aki őket megértem és szeretem, más nevet követelek. Sajnos, tudom előre a feleletüket. Azt mondanák: jól van, legyen. Mi a tömeg, a sokaság, a józan nép vagyunk, az az elem, amire szükségünk van, amilyennek lenni kell egy józan államban, az egészségesek. Es ti . . ti . . hisztérikus asszonyok vagytok, semmi egyéb, kedves Íróitok vagy művészeitek pedig őrültek. Zreniális őrültek, ha ugy tetszik, de mindenesetre kivételes lények, tehát betegek ! . . . — Maga túloz Éva, mondta a férű s önkénytelen gyönyörködéssel nézett a hosszú dikciótól felhevült arcba. Az én érzelmeim a tömeg iránt nem a megvetésben, hanem a sajnálatban összpontosulnak. Nem gyűlölöm őket, hanem szánakozom rajtuk. — Utópia ! — nevetett sz asszony. Ahol Krisztus a csodatetteknek minden prestige-ével, egy bámulatos életnek és halálnak nemesítő példájával nem birt győzedelmeskedni, ott maga remél sikert elérhetni ? — Elfelejti, hogy Krisztus nagyon is tökéletes volt. Aztán, nekünk, igazi, bukásra teremtett embereknek van egy hatalmas támogatónk : a szerelem. A szerelem, amely ledönti a korlátokat, a kasztokat, a nemzetiségek gátjait s amely átlépi még a vallás választófalait is. — A szerelem! Ne beszéljen ugy, mint a tömeg, — szól közbe az asszony. — Nem, ezek az emberek nem ismerhetik a szerelmet, ők csak a vágyról tudhatnak. Szentgyörgyi Elemér nem felel. Lassanként egészen besötétedett körülöttük. Az Ella lilába játszó szemében rejtelmes dolgok kisértenek. Kissé gúnyosan néz a férfira, de gyermekajka mosolyog s két gödröcske támad az arcában. Hogy elkerülje ezt a pillantást, hogy ne lássa ezt a mosolyt, Szentgyörgyi Elemér elfordítja a fejét. — Ön szomorúnak látszik, — szólal meg az asszony váratlanul, öukénj telenül elhagyva ismét a bizalmasabb „maga" szócskát. — Pedig nem kellene annak lennem, hiszen maga itt van mellettem, — mondja a férfi esetlenül. Az asszony zavar nélkül fogadja ezt a bókot. Talán már várta. Talán megérezte előre. De azért mégis megjegyzi: — Ön nem köteles nekem szépeket mondani, csak azért, mert véletlenül házigazda itten . . . — Nem azért mondtam . . . Elhallgat, aztán reá néz, hosszan, mintha nagy, tragikus szépséget a lelkébe akarná szívni. Az asszony idegesen szól : — Adjon még egy cigarettát. A felesége nagyon soká elmarad. Talán mennem is kellene már. — No . . . ne . . . dadogja a férfi. Majd erőt vesz magán ... — Minek sietne annyira? Már mindjárt itt kell lennie. Sietve szolgálja ki. Meggyújtja a gyufát és fölé hajlik.