Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-02-04 / 5. szám

Amidőn hisszük és reméljük, hogy városunk lakosságának zöme egyetért felszólalásunkkal, volna néhány szavunk az ezen utcanyitásának és esetleg megvásárolandó telkek tulajdonosaihoz is. Nekik épp ugy áll érdekükben a város fejlődése és haladása és igy nem szabad elzárkózni az etleges áldozatkészségről sem. Nem szabad szűkkeblűnek lenniök akkor, amidőn arról van szó, hogy városunkban nemcsak méltó postaépületet nyerjünk, de külső diszét is emeljük. Ezzel nemcsak a közügynek, hanem önmaguknak is tesznek üdvös szolgálatot, már pedig ily alakban az áldozatkészség elsőrangú kötelesség. Ezek után — lehet, hogy ismétlésekbe bocsájtkozunk nem tehetünk róla, újra városunk polgármesteréhez fordulunk, kérve őt, hogy a neki annyi fáradságot és gondot okozott Kossuth Lajos utca meghosszabitása tervezetét vegye újra kezébe és kövessen el minden lehetőt arra nézve, hogy ezen utcanyitási tervvel kapcsolatosan postaépületünk elhelyezése is megvalósítható legyen. Városunk közóhajának vélünk eleget tenni midőn a postaépület kérdésének napirendre tűzését ezen utca megnyitásával sürgetjük. Egyelőre ennyit, de várjuk a fejleményeket ! Pollatsek Frigyes. Újra a bejelentési hivatalról. Nem uj téma amiről szólni kívánunk, de egy régi óhajunk megvalósítását kívánjuk elérni. Felszólalásunk aktuálitást nyer abban, hogy képviselőtestületünk legközelebb újonnan megalakul, uj erőkkel szaporodik és ezen körülmény reményt nyújt nekünk arra, hogy akkor araidőn városunk modern haladásához épitő anyagot szolgáltatunk, azt felépíteni szorgalmazni fogják. Hozzájuk intézzük szavainkat és reméljük, hogy a már a feledés homályába ment bejelentési hivatal újra napirendre kerül. De nézzük magát a helyzetet' Pápa városa rendezett tanácsú város. Nos, ha valaki csak legkisebb forgalommal bir egy 17000 lelket számláló rendezett tanácsú város közigazgatásáról be fogja ismerni, hogy Pápa városának bejelentési hivatalra nagy szüksége van. Pápa városában elég olyan ember költözött be, akik itt évekig ellaktak, de azért a hatóságnak nincs tudomása róla. Vannak akik itt meg települnek, használják a polgárság | által nagy fáradtság és költséggel létesített hasznos intézményeket, de eszökbe sem jut, hogy lakositásért folyamodjanak s a szabályrendeletileg mégállapitott összeget befizessék. Már engedelmet kérünk az intéző köröktől, különösen a városi hatóságtól, de azt nem tudjuk megérteni, hogy ez miként lehet egy Pápa városban ekképen ? Eltekintve, hogy igy nagyrészt a polgári kötelességüknek nem tesznek eleget, de sőt sokszor oly eset adja magát elő, hogy a városi hatóság azt sem tudja, valljon egy bizonyos nevü egyén tartózkodik e a városban "Vagy nem, holott már éveken keresztül itt időz városunkban. A rendőrségi szolgálat is nagyban volna könnyítve, ha a bejelentési hivatal könyveiből kiolvashatnánk hogy ki honnan mikor jött ide, mi a fogialkozssa, hol van állandó lakása. Nem fejtegetjük ezt tovább hanem rámutatunk, hogy a bejelentési hivatalra közegészségi tekintetből is nagy szükségünk van. Ha bejelentési hivatalunk volna, a hatósági orvos azonnal megtudhatná, hogy honnan hová, minő számú és foglalkozású munkások érkeznek városunkba, mi a mai körülményekhez kepest ig®n fontos tényező, mert igy sem a felsőbb hatósági rendeleteknek, sem egészségügyi követelményeknek eleget tenni nem lehet. Nyilvános tehát, hogy városunk közegészségügye nagyon is megköveteli, miszerint az általunk jelen alkalommal szóba hozott bejelentési hivatal lehetőleg mielőbb szerveztessék s ez által megkönnyítjük nemcsak az orvosok, de főleg a rendőrség elleii— Ez az úgynevezett szerény forma. Nem bizttn magamban, nem bizom a lekötő képességemben, ez magyarra fordítva igy hangzik: a férfiak önző, elfogult lények, akik rabszolgái a szemüknek, az érzékeiknek, amelyek uralkodnak felettük, nem hiszek a szerelemben, ez azt teszi : nem hiszek a férfiakban, mert ugy szeretni, mint ahogy én tudok, nem tud férfi egyáltalán. De miért nem mondja az igazat? — Mert az igazság, ha leány ajkáról hangzik, vagy brutális vagy hétköznapi. Ha eddig nem vette észre ezt, figyelje meg. Aki őszinte, aki igazat beszél, föladta a játszmát. — Maga tehát — hála Istennek — nem adta föl, mert maga hazug sablonokkai dolgozik. — Nem igaz — kiáltott villogó szemmel a leány — az én metaforáim lehetnek sablonosak, de nem hazugok, mert hiszem őket, mert hinnem kell őket, mert akarom hinni őket. Domokos Zoltán, elhallgatott s csüggedten nézett maga elé. Erezte, tudta, meg volt róla győződve, hogy ha most meg merné ragadni a leány Kezét, oda merné vetni magát a lábai elé s ki merné ejteni a nagy szót: szeretlek, szeress, akkor az ő nagy problémájuk meg volna oldva s a leány hinne a boldogságban s hinne ő benne. Csakhogy Domokos Zoltán nem merte kimondani a nagy szót, nem merte megoldani a problémát, mert félt a hangulatoktól s a lelke mélyén ott reszketett a gyávaság amelyet a benne leledzők szörnyű illedelmesen megfontoltságnak neveznek. Szenvedett, remegett a boldogságáért, de az okosság szent nevében nem mert megmozdulni, nem mert megszólalni, mert hátha csak a pillanat hangulata beszél mindkettőjükből s nem a nagy kezdőbetűs Szerelem. Margit is sejtett olyasvalamit, hogy ha most történnék valami, talán összeomlana minden fennen hangoztatott elve, mint a sokat emlegetett kártyavár, de nem történt semmi s ő csak még inkább meggyőződött arról, hogy csakugyan nincsen szerelem. Egy kicsit gyűlölte Domokos Zoltánt, egy kicsit elkeseredett azon, hogy estikugyan nincsen hatással a férfiakra s beleásta magát még mélyebben a tankönyveibe, s kezdte hinni, hogy tényleg minden csak azért teremtetett, hogy a szabályokra meglegyen a bizonyító példa. Domokos Zoltán ur is a könyveibe temetkezett s hangosan is vallotta, hogy sokkal többet ér egy szépen mégírt tanári oklevél, mint egy ceruzával irt szerelmes levél, amelyet ugy lopnak bele a vasúti állomás levélszekrényébe. Néha-néha szóba állottak egymással, de ugyancsak óvakodtak attól, hogy még egyszer vitába keveredjenek. Domokos Zoltánt kinevezték segédtanárrá a vidékre, Várady Margitot pedig óradíjjal alkalmazták ideiglenesen a budapesti telsőbb leányiskolában. Amikor azután elérkezett a forró augusztus-vég, Domokos Zoltán — az Isten tudja, hogy jutott eszébe — egy délután beállított Margithoz, hogy elbúcsúzzék. Margit megörült az iskolapajtásnak s igazán jó néven vette ezt a figyelmet, sőt meg is mondta neki: — Tudja Domokos, ugy érzem, roszszul esett volna nekem, ha bucsuzatlanul megy el. Maga mégis csak jó cimborára volt. — He mindjárt nem is voltunk egy nézeten. — Édes Istenem, az élméleteken mindig lehet vitatkozni. — Ugy szeretnék ellentmondani magának, de nem teszem, mert ugy szeretném, ha jó szívvel gondolna reám. — Mindig szívesen fogok magára visszaemlékezni. — Nem hiszem. Lássa, én meg vagyok győződve arról, hogy a nők mindent meg tudnak bocsátani, mindent el tudnak felejteni, csak a gyávaságot nem. Margit elpirult s ez fölbátorította Zoltánt. — Bevallom, gyáva voltam. Nem tudtam volna mit mondani, ha akkor meg mondom az igazat, kimondom az igazat. Látja Margit, ma, — ma másként áll a dolog. Ma van állásom, ha nem is olyan, hogy mindjárt megnősülhetek reá, de egy — másfél év múlva . . . — Edes Domokos, azt hiszem, maga fölösleges aggodalmakat szerzett magának. Én nem vettem észre sohasem, hogy tnága gyáva lett volna velem szemben, annál kevésbbé, mert azt hiszem, bátorságra sohasem adtam okot. A .tisztességes" ajánlatát is köszönöm — ha nekem szólott — de már megmondtam, hogy nem tartom magamat