Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-02-18 / 7. szám

mert a részvényesek: a részvényösszegen kivül semminemű munkával sem működnek közre a tőke ily nagyfokú és arányú gyümülcsöztetésén. A szegény hitelezők dolga ez. Nekik kell behozni. És kik szolgáltatják rendesen ezt kisebb-nagyobb, de mindig szép öszszegre rugó osztalékot ? Megszorult ügyes-bajos feleink. Ilyenek pedig manapság sokan vannak. Pedig a szegény ember kölcsöne a mai viszonyok között a legkedvezőbb esetben sem olcsó hanem drága pénz. Eklatáns példa erre a mai szokásos hitelezési eljárás, melyet megfigyelve tényként áll előttünk a valóság, hogy minél szegényebb ember szorul hitelre, annál drágábban jut hozzá. Jóhiszeműség vezérel bennünket ezen felszólalásunknál és reméljük is, hogy ily minőségben lesz is az intézeteket vezető férfiai által fogadva. Ezen kamat leszállítással nemcsak az egyes felek, de a közügy érdekét is volnának hivatva előmozdítani. Már több izben hangoztattuk, hogy takarékpénztárainktól vállalkozási szellemet várunk és épp ezen pénzbőség ugyszinte ezzel kapcsolatosan a kamatláb leszállításával elérhető volna sok intézmény megvalósítása, mely a pénz drágasága és ennek nagy jövedelmezősége reményében nem volt kivihető. Sok terv volna megvalósítható, ha pénzintézeteink ily irányban támogatnák nemcsak az egyes vállalkozókat, hanem magát a városi ha tóságot is. Itt van a városház kérdése, mely terv aktuálitását senki sem vitatja el és ami csakis a pápai takarékpénztár döntésére vár. Ezzel a tervvel egy csapásra két cél volna elérve, Egy modern városháza és egy monumentális takarékpénztári épület. Ott van a Kossuth Lajos utca megnyitási terve, tessék csak a kamatokkal nem bővelkedni, akkor ebben ib megfogják találni számításaikat. Ezen felsorolt okok eléggé igazolják felszólalásunkat, hogy a kamatláb leszállitassék. És mikor e humánus tettet megcselekszik kettős célt szolgálnak. Elviselhetőbbé teszik a kölcsönre szorult szegény emberek nagy tömegének helyzetét de egyszersmind impulzust adnak a vállalkozóbb, a gyakorlatiasabb szellemüeknek, hogy olcsóbb kölcsönökkel hasznos alkotásokba merjenek fogni, Ebben a reményben várjuk az intézkedéseket. A drága hus. Szerte az országba, különösen a városokban emelkedőben vannak a húsárak. Drágul a marha s ennek nyomán felszökken az ára a házi szárnyasoknak is. S ha igy tart még néhány hétig, be fog következni az ujabbi husdrágulás, nagy kárára az egész népesség táplálkozásának. A mészárosokat s a többi husiparosokat kevésbbé okolhatjuk amiatt, hogy ők emelték volna fel a húsárakat. Nekik igazuk van abban, amidőn azt állítják, hogy felszökkent a marha ára s a budapesti piacon, amely irányadó az egész országban, 10—15 százalékkal drágább áron árulják a marhát. mint egy-két esztendő előtt. Az élő hus drágulásának okát abban sem kereshetjük, hogy a magyar állattenyésztés visszafejlődött. Sőt ellenkezőleg. Állattenyésztésünk évről évre javul, fokozódik s ugy mennyiség, mint minőség dolgában örvendetes haladást mutat. Az általános husdrágulás csakis egy okra vezethető vissza. Ez a túltengő export. Semmiben nem mutat kivitelünk oly rohamos fejlődést, mint szarvasmarháink exportja. Külföldön nagyon szeretik a mi marháinkat SZÍVÓS, egészséges, jó izü husuk miatt s valahány szállítmány érkezik egyegy osztrák vagy német piacra, azt nyomban széjjel kapkodják. így vannak odakün a magyar sertésekkel s a zsiradékokkal is, melyek minőségdolgában ugy a szerb mint a német termékeknek felette állanak. így vau aztán az, hogy annyi élő állatot visznek ki Magyarországból, hogy idehaza nem marad annyi, hogy normális árak mellett elégítse ki a szükségletet. A külföld megeszi olcsón a magyar marha húsát, anelyért nekünk itt drága pénzt kell fizetni. Kézenfekvő ennek az állapotnak helytelen és igazságtalan volna. Szép, szép az export, eleget soelzáratik. A szoba kulcsa a porkolábnak kiadatik s mindaddig, mig Mária leányaszszony jobb érzésre nem tér, kenyéren és vizén tengettetik." Csakhogy persze ezzel a dolog még nem volt végérvényesen megoldva. A nemes céhek, a derék polgárok, egész Kassa városa, mind befejezettnek tekintették a kinos esetet, ellenben Lőrincz mester és Mária legányasszony bizonyos bizonytalanságban maradtak. Mert egyrészt a főbírón s atyamesteren felül Lőrincz, az apa is meg vala sértve, másrészt életfogytiglan kenyéren és vizén, fogságban nem tarthatta a leányát, már csak azért sem, mert özvegyember létére a háza táját sem tudta, hogyan tartsa rendben. Az ember el sem gondolná, mennyi gonosz indulat szorulhat egy diákba. Az az ágról szakadt, kalamusfaragó betűvető, ahelyett, hogy esöndesitette volna a haragos apát és fölháborodott főbírót, még csak inkább szaporította az epéjét. — Ha most egyre-másra megbocsát neki főbiró uram, bizony csúfságba teszi máskor is, mindennap is, a leányasszony. Nem lehet az, hogy ekként lázadozzon vászoncseléd az édesapja ellen, legkivált ha az az apa maga a főbiró. — Mert, főbiró uram, írva vagyon, hogy csak körmöd hegyét mutasd a fehérszemélynek s menten az egész kezedet megáhitja. — Bizony színigaz, amit beszélsz, öcskös, — dörmögte a fóbiró, — hanem hogy nagyon virtusos perszóna ám az a Mári. Makacs az . . . — Azért fehérnép. — Ez is igaz. — De meg az is, hogy kit kalácscsal kit korbácscsal. Az asszonyi állatot persze kalácscsal is, no meg szigorral is. Nagyon jó lészen a leányasszonynak a carcer meg a böjt, hanem mit szólna főbiró uram, ha megkisérelnők a szivére beszélni a leányasszonynak, hogy más gondolatra birnók. — Persze, hogy nagyon okos dolog volna, csak éppen az a kérdések kérdése, hol veszek olyan embertiát, aki rábeszéljen egy csökönyös asszonyi-állatot. — Hiszen az csak akadna, — mondta a diák s szörnyű szerényen pislogott a pádimentumra. — Te kivágnál ? — Hát a hétfejű sárkánynak nem vágnék neki, ha főbiró uramról van szó. —- Biz az igaz, mondta boldog mosolylyal a főbiró, — csak éppen az a baj, hogy te talán gyűlölöd is azt a leányt. — Hát hiszen szó ami szó, haragszom biz én reá a főbiró uram megcsúfolása mián, de gyűlölni már csak azért sem gyűlölhetem, mert mégis csak a főbíró uram véréből való vér. •— Hát ez igaz. De mikor szelídítenéd ? — Biz én ugy gondolnám, hogy amikor reggel, délben, estve bevinném neki a kenyeret meg a vizet, vagy egy órácskát elprédikálnék neki. A főbírónak csak éppen hogy könybe nem lábadt a szeme. — Ilyen módon lett porkolábja meg prédikálója egy személyben sárgacsizmás Marczi Mária leányasszonynak. Hanem a szivrebeszélésnek nem igen mutatkozott sok eredménye. Elmúlt egy hét el kettő is, de mindhiába volt a diák ékesszólása, bizony csak kénvtelen volt mindig azt jelenteni Lőrinc mesternek, hogy Mária nemcsak Claudis Andrásról nem akar tudni, de egyáltalán nem megy férjhez senki fiához. — Csak jobban beszelj neki — biztatta a főbiró — valahogyan ugy, hogy megmozduljon a leány szive. Ha egyszer meg tudnád ríkatni, nyert ügyed volna. — Majd csak megkísértem — mondta a diák. Lőrinc mesternek nem igen szúrt szemet egy ideig ez a különös jelenség, egyszer azonban nagyon hirtelen visszemlékezett mindre, amikor a mészárosok atyamesterének a felesége azt mondta neki az utcán. — Aztán főbiró uram, sohase volt kíváncsi arra, mit prédikál az a sárgacsizmás a kegyelmed Máriájának ? — Nem ón húgomasszony. — Hát legyék! — mondta az asszonysáp s a szeme közr kacagott. És Lőrinc mester megfogadta a gonosz tanácsot s kíváncsivá lőn. Araikor az nap este bevitte a kenyeret, vizet Márton diák a fogoly leánynak, oda settenkedett a szoba ajtaja elé s — már illett, nem illett — bekukucskált a kulcslyukon. Először is azt látta meg, hogy az asztal föl van terítve, még pedig két személyre s hogy a diák, meg Mária pompás étvágygval fogyasztanak közösen egy csirkét. Eleinte azt hitte, káprázik a szeme, mert a diák vele együtt vabsorázott, még pedig jóizüen (Istenem, mi mindenre nem képesek szeremből a fiatalemberek), de azután meghallotta a diák szavát is, már pedig az nem lehetett káprázat.