Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-10-07 / 40. szám

zást előidézték, vagy előidézhették és ha egy-egy élelmezési cikk árát — amint ez már nálunk epidémiaszerüen mutatkozik — ijesztően fölemelik az eladók, az élelmezési bizottságnak kötelessége tudni azonnal, vájjon az áremelés indokolt-e és ha igen, milyen mértékben ? Sőt éppen azért, mert nálunk epidémiaszerü ez a baj, a közélelmezési bizottságnak, a mely még nincs, mindig készenlétben kell lennie és ha tapasztalta, hogy indokolatlan, vagy ha csak részben is indokolatlan az áremelés, a nyomban életbelépte tendő radikális rendszabályokkal kötelessége megvédeni az úgyis nehéz anyagi viszonyokkal küzdő polgárságot a jogtalan kizsákmányolással szem ben. Hisz már eddig is megette az ember Pápán minden keresményét s még csak jó se lakott igazán s nagyon gyakran elmondhatja, hogy nem tudja, vájjon mit evett ? ! margarinos vaj, növényolajos sertészsír, tüdővel, pacallal töltött kolbász, kaolinnal, babliszttel kevert liszt, élesztős tejfel, szappanosvizzel föleresztett tej, — amely a fölforralásnál összefut, ezek képezik a kisvárosi ember táplálékát. A hamisítások fénykorát érjük s a város lakosságának kilencven százaléka gyomorbajban, bélpangásban szenved, állandóan göthös, mert a sok mixtumcompositum tönkre teszi szervezetét. Olyan szomorú igazság ez, a melyet nem lehet meggyözőleg dementálni, nem lehet hitelt érdemlő módon megcáfolni. Minden szépítgetés, okoskodás hiábavaló. Itt csak gyökeres intézkedés, erélyes hatósági fellépés segíthet. A tekints ide, tekints oda, a kecske is jóllakjék, meg a káposzta is megmaradjon, eljárás nem vezethet célhoz. Nem lehet sorsára hagyni ilyen I népességű város lakosságát, hogy /ki-ki éljen meg ugy, a hogy tud. Nem lehet az üzérkedés önkényes nyerészkedési vágyának kiszolgáltatni Pápa fogyasztó közönségét, a mely nem lévén termelő, a piacról kénytelen élni. Nem először foglalkozunk ez ügygyei, de nem is utoljára, mert nem maradunk nyugton mindaddig, mig a közélelmezés terén valami okos és alapos akció nem történik. A közélelmezés egyike legfontosabb kérdéseinknek, energikusan kell a megoldáshoz hozzálátni. Mi lesz a pápa-ukki vasúttal ? Valóban nevetségessé válunk már a mi vasúti politikánkkal. Még élénk emlékezetünkben lehet, hogy mily lelkesedéssel fogadta városunk és vidéke azon hirt, hogy a pápa devecser—ukki vasútvonal kiépítésére az előmunkálati engedély megadatott, és mindnyájan azon reményben voltunk, hogy a vasút engedményese minden tőle telhetőt meg fog tenni, hogy e vasútvonal minél hamarabb kiépüljön. Sajnos nem csak hogy reményünkben csalatkoztunk, de azt tapasztaljuk, hogy az egész ügyre tel jes homály borul és ugy látszik mintha ezen vasútvonal kiépítése iránt még a legprimitívebb intézkedések sem tétették meg. Valami vasúti bizotsághoz utalták ugyan az engedményes kérvényét de mindeddig erről hallgat a krónika. Tehát újra a régi betegségbe estünk. Az a kiirthatatlan közöny, mely már több izben városunkra oly káros befolyással volt, újra egy oly tervet akar megbénítani, mely városunkat oly közel érinteni, és melynek létesülését annyira kívánja városunk és vidéke lakossága. Már több izben ugyanezen helyen emlékeztünk meg ezen vasútvonal fontosságáról és hathatós érvekkel bizonyítgattuk a városunkra oly nagy horderővel bíró vasútvonal kiépítését, kifejtve egyúttal, ha városunk virágzását, kereskedelmünk és iparunk lendületét óhajtjuk, ugy városunkat vasúti gócponttá kell tennünk, mert csak ettől várhatunk jobb és szebb jövőt. Felszólalásunk ugy látszik elhangzott a pusztábau. Ha tehát ma —• nem is tudjuk hányadszor —- ismét e thémát vesszük tollúnkra, ezzel ne haragudjál, hisz—hisz nem történt semmi. Éppen semmi. A férj: Most már tudni akarom, ki volt. Lefogok számolni vele. A feleség : Az már nem kötelességem, hogy a nevét megmondjam. Ezt nem is fogadtam meg. Amit meg kellett tennem, azt megtettem. Kérlek, kerüljünk minden botrányt. Nem adtam rá okot, hogy gyűlölj, hogy haragudjál reám, én tisztességesen jártam el. A férj: Köszönöm. (Egyre fokozódó indulattal és keserűséggel.) Talán még hálás is legyek érette. Talán örvendjek is neki. Köszönjem meg, hogy három hónapig azt hitted legalább, hogy szeretsz. Három hónap ! 0 az nagy idő. Borzasztó nagy idő. Borszasztó nagy idő, iszonytatóan borzasztó nagy idő. A feleség: (Lecsüggeszti a fejét s hallgat.) A férj.; Szólj hát valamit. A feleség : Mindent megmondtam. A férj : Mindent! Mindent ? Hát miért nem montad ki már azt is, hogy reám untál, miért nem montad, hogy torkig vagy velem, hogy utálsz, hogy unnorodol tőlem. Három hónap ,nagy idő ; (Föl s alá járkál a szobában.) Es mennyit küzdöttem érted! Majd szétdurrant a fejem, annyit tanultam, csakhogy a kezemben legyen a diploma, térdig jártam a lábaimat, hogy tisztességes hivatalt kapjak, persze a nagy tanulástól, a nagy utánjárástól nem értem rá, hogy jobban szemügyre vegyelek, hogy a lelkedbe hatoljak, vak voltam, süket és szerelmes. A feleség,: ('Rezignáltán.) Én is. A férj : Ó, tudom, könnyű most azzal védekezned hogy vak voltál, hogj rosszul láttál, hogy megcsalódtál bennem. A feleség : (Nagyon alázatosan.) Magamban, nem benned. A férj: (Dühösen.) Lári-fári! Ismerem ezekek a szólásmódokat. Nem vagyok kíváncsi reájuk. El foglak felejteni, mint egy rossz álmot — mint egy csúnya álmot — ugy, mint egy álmot. El fogom felejteni, hogy valaha is szerettelek, hogy vágytam utánad, hogy boldog, (Kijavítja magat.) hogy ábrándoztam a boldogságról, mindent, mindent. A feleség: El fogod felejteni a diófát is. A nagy, öreg, félig gutaütött diófát ahova futottam előled, amikor azon az estén, a virágágy előtt megragadtad a kezemet. A férj: Már akkor is kiszakítottad a kezed a kezemből. A feleség : Igaz, és oda szaladtam a diófához. (Oda nem láthatott senki.) Te meg utánam. A férj : (Elfeledkezve.) Hogy pihegtél a futástól, meg az izgalomtól s oda simultál a fa dereka mellé, s én megfogtam a kezedet. A feleség : És én ugy-e nem szaladtam el, nem vontam el a kezemet sem. A férj: Nem, csak a szemedet sütötted le és reszkedttél. Ó, de hogyan reszkettél. Nem is volt az remegés, inkább. (Hirtelen észbe kap.) Igenis el fogom feledni azt is. A feleség: Ezt pedig sajnálhatnád. A férj : Nem sajnálom. Elfeledem, amint el fogod feledni te is. A feleség : Én nem. A férj: (Maróan.) Te talán képeskönyvet gyűjtesz össze. Ahány levele, annyi uj alakja. A feleség; Ezt kikérem magamnak. A férj: 0 igen, könnyen sértődtök, tudom. Hisz ti vagytok a gyöngéd nem, a törékeny virágszálak. Mi az erős tölgy, amely arra született, hogy minden mennykő belecsapjon. A feleség : Látod, ezt szépen montad. A férj : Még gúnyolódjál is ! Még csak ez volt hátra. Különben. (Megáll s csönget a szobaleánynak.) Szobaleány (bejön.) A férj: Mari, csomagolja be a hálóingemet s hozza be a kabátomat, kalapomat és az ernyőmet. A szobaleány : Igenis. (Kimegy.) A feleség: Hát ez mit jelentsen ? A férj : (Elkeseredett dühvel.) Mit jelentsen ? Mit jelentsen ! Azt jelentse, hogy nekem nincsen itt keresni valóra. A te hozományod a bútor, a tied az ágy, az asztal a ruhafogas, a villamos csillár. A feleség: (Megszeppenve, szelíden.) Hisz az nem tesz semmit. Itt elalhatsz a széles ebédlődivánon. A férj : Hogyne ! Tudok is én aludni ebben a barlangban. A feleség : De kérlek, künn esik az eső, a szálloda-szobák fűtetlenek, igy én nem venném a lelkemre, ha meghűlnél. A férj : Sohase aggódj érettem. Majd akadok én fűtött szobára is. •A feleség: (Villogó szemmel). Ugy ? 1 Hát még nem feledted el a legénykori adresszeket. Nem szakítottál végképpen. Még vpnnak meleg fészkek, amelyeket számon tartasz,