Pápai Közlöny – XVI. évfolyam – 1906.

1906-05-27 / 21. szám

oly rendkívül nagy, hogy piaci árai természetszerűleg kedvezők a termelőkre nézve, mert a kínálattal szemben úgyszólván állandóan igen nagy kereslet jelentkezik. Ámde most kofák és közvetítők uralják a helyzetet, kik, a termelő és fogyasztó nyilvánvaló és közös kárára, horribilis nyereséget szednek be. Közélelmezési viszonyaink e pillanatban rosszak, sőt aggasztók. A kisebb jövödelmü lakosság elégtelen és olcsó táplálékra van utalva. Elérkezettnek látszik hát az idő, mikor a vásárcsarnok felállításával foglalkoznunk kell. A főváros és a külföl minden valamire való városának példája lebeg szemeink előtt. A vásárcsarnoki intézmény mindenütt nivelláló hatással volt az árak alakulására. És ez természetes is; mert összpontosítván a közélelmezés szempontjából legfon tosabb napi és heti vásárokat, közvetlen összeköttetésbe hozza a termelőt a fogyasztóval és igy a gyakran többszörös közvetítés nyereségét eliminálja az árak alakulásából. Mi csak az eszmét vetettük föl. A hatóság feladata az, hogy a kérdést behatóan tanulmányozza igy vagy ugy, ezt vagy azt, de mindenesetre és mielőbb tegyen valamit piacunk egyre fokozódó drágasága ellen. Szóval, szerény véleményünk szerint, Pápa közélelmezési viszonyaira s élelmiszer forgalmának megnövelé séro nézve a vásárcsarnok egy sürgős közszükséglet, s épp azért mele gen ajánljuk gondos és buzgó városi hatóságunk figyelmébe az e részben való kezdeményezést. Az intézmény létesítése se kockázattal, se anyagi áldozatokkal nem jár, egyébként pedig kimondhatatlan nagy szolgálatokat tesz a közélelmezés roppant fontosságú ügyének, s díszére fog válni Pápa város haladásának és kultúrájának! Felekezeti hajsza. Nem szívesen foglalkozunk felekezeti kérdések szellőztetésével, főleg pedig akkor, midőn ezen szellőztetések által a felekezetek közötti békés egyetértést látjuk veszélyeztetve, de ez esetben kötelességünk ezt tenni, mivel a kényszerhelyzet ezt megkívánja. Ezen kényszerhelyzetet Kriszt Jenő helybeli plébános hozzánk inté zett levele teremtette, mely levél tartalmát kívánatára egész terjedelmé ben közöljük: Tekintetes szerkesztő ur ! Kötelességemnek ismerem a helybeli hírlapok hasábjain megjelent katholíkus ellenes vádakat visszaverni s azért kérem a megvádoltak nevében ezen levelemnek b. lapjában leendő szószerinti közlését. Felkérem, ha van Tekintetességedben igazságérzet, — a maliciából vagy téves informálás alapján közölt rágalmazó kiszinezéseket a valósághoz mérten rektifikálni. Egyebbként nemcsak a helyi sértő lapokban, hanem az összes fővárosi kath. lapokban is közzé tétettem a tényállást, de a valósághoz hiven. Egyházi gseftelés. Ezen a cimen jelent meg a „Népszava" 1906. május hó 19-ik számában egy rövid híradás, mely mégis elég hosszú arra, hogy egyszeri elolvasás után mindenki meggyőződjék arról, miszerint azt a katholíkus vallás és papjai elleni gyűlölet és rosszakarata irta, mert fáj sokaknak, hogy a katholicizmus Mária országában kezd ébredni, a papok lelkesen felvilágosítják a kizsarolt népet és kezdik őket egy boldogabb, a keresztény Magyarország érdekében tömöríteni. Mit feleljek a „Népszava" valótlanságaira ? Pápán megnyílt egy keresztény szövetkezeti bolt, mely a már már vándorbotot kezébe venni kényszerülő, de a létért való tovább küzdésben most már tömörült híveimé s legkevésbbé sem a papságé. Május 15-én, az üzlet megnyitása napján nem 3 papos nagymise volt fényes segédlettel, hanem vallásos hiveim mondattak az egyik káplán úrral kis misét, mely után a szövetkezet igazgatóságának kérelmére káplánjaim segédletével felszenteltem a szövetkezeti boltban elhelyezett feszületet. Ezzel az üzlet Isten nevében megnyílt. Ez a tényálladék és a helyi liberális lapokban is közölt harangzugás, sz. énekek zengedezése, ünnepélyes körmenet stb. mind valótlan kiszinezés, hazugság, mint ezt ezer és ezer hívem igazolhatja. Miután a papság a — Adj legalább egy csókot utravalónak, -— kéreleltem. Omlott a könye, mikor keblemre szorítottam, s már a lovamra akartam szállni, mikor megfogta a kezemet s igy szólt: , — Ahány németet levág, annyi napot engedek. Káplár kettőt számit, őrmester meg hármat. A hadnagy tizet. Sötét, viharos, hideg februári éjszaka volt, mikor Balogh István brigádjából kiugratott egy kis portyázó csapat. Huszan-huszönketten voltak mindössze, de mindannyia „válogatott, kényes lovas." Vezetőjük meg Bornemisza János őrmester volt, kiről a hős brigadéros „igen nagy opinióban vala." Vak Bottyán tábornok rendeletére indultak "neki, hogy az ellenség megülte pozsonynagyszombati országutat kikémleljek. A csa patban volt Benke Péter is. Friss hó lepte el az utat s felfogta a rohanó lovak patáinak csattogását. Neki is eredtek, sőlyomást vágtattak, hogy egy étetéssel, egy végben, a ló zabláját ki sem vetvén, megfuthassák azt az ide-oda husz mértföldnyi utat. Ha faluhoz értek, a vágtatásból ügetésre csendesetek. Még azt hinné a német, hogy előle futnak. Vizkelet közelébe érve, Benke Péter szivét valami erős, nagy vágy kezdte hasogatni. Ha ő csak egy percre betérhetne Katicáék portájára, hogy megmutasa nyalka kuruci ruháját, meg azt a féltve őrzött rovást. Bornemissza János hátra se nézett, mégis látta, min eped a Benke szerelmes szive Egy kicsit elgondolkozott aztán felkapta a fejét s miközben sarkantyúját lovába vágta, odakiáltott Péternek : —- Visszajövet beszólunk, érted ! A másik percben már el is tünt szeme elől az a jobbra kanyarodott lovas, aki mintha madárszárnyon ülne ugy repült Vizke.let felé. Pedig őrmester uram is tudta, Benke Péter is tudta, hogy Vizkeleten németek tanyáznak. A másnap nagy dolgokra virradt. Bornemissza János portyázó csapata történelmi ne\ezetességü nagy dolgot mivelt mindjárt kora reggel. A nagyszombati országútján elfogta Stahremberg Miksa grófot, a „cs. és kir. kommandérozó generálist", a császári seregeknek akkor kinevezett fővezérét, aki huszonöt válogatott vasas német fedezete mellett Pozsonyból Nagyszombatba ig}

rekezett. Pozsonyban ugyan váltig figyelmeztették a generálist, hogy jó lesz nagyobb sereggel eredni útnak, de ő megnyugtatta az aggodalmaskodókat azzal, hogy az egész vidék tele van császári katonákkal, kurucnak messze földön se Ilire, se hamva. Meg aztán ő csak meg nem ijed ilyen „fickóktól" ! S lám a fickók megcselekedték azt a nagyon tiszteletlen dolgot, hogy Sárfő táján rácsaptak a kisérő vasasokra, legtöbbjét levágták, másikát elfogták s egy Végh János nevü „fickó" elkövette azt a csúnya dolgot is, hogy istenesen képentörülte a vitéz generálist, amiért pisztolya agyával lekapott egy darabot a fejeböréből. Persze Végh János akkor még nem tudta, kit tisztel meg imigyen, de amikor magtudta, akkor is megnáspángolta kardja lapjával a grófi hátat. A nagyszerű zsákmánynyal aztán futott vissza a kuruc csapat, közbül kivont kardok között vágtatott a ,,cs. és kir. kommandérozó generális". Visszafelé a kurucok már eem is nagyon kerülgették a falvakat. Toronyirányt haladva, keresztül nyargaltak a labancok során s föl sem vették, ha itt-ott megpuskázták őket. Dél volt, mikor Vizkeletre értek. A nagy csendesség, ami a falu végén fogadta őket, meglepte a vitéz őrmestert. Labancot sehol sem látott. Bizonyosan megnyomták Benkét, elfogták, s az most bevallotta, hogy társai érte jönnek. Valahol elbújva leselkednek a németek . . . Intett a legényeknek s ötöt elküldött, nyargalják körül a falut s hozzanak hírt; ötöt pedig a generális őrizetére hagyott s megparancsolta nekik, hogy lőjjék le nyomban, ha harcra kerül a sor. Maga aztán a többivel poroszkálva megindult a főutcán. Mindegyik rövidre fogta a kantár szárát, felhúzta karabélya ravaszát s végighúzta ujját fényes kardja élén. A korcsmáig egy teremtett lélekkel sem találkoztak. Annál hangosabb volt ennek a kornyéke. Az egész falu apraja-nagyja idegyült s mint valami csudát nézte azt az egy szál kurucot, aki a korcsma ajtajában állott kivont karddal, lövésre kész karabélylyal. Hirtelen szétrebbent a tömeg, amikor meglátták a közelgő csapatot. Az őrtálló Benke pedig, mert ő volt, hangos kurjantással levegőbe dobta kalpagját s ugy sietett őrmestere elé. Útjában azonban elébb elkapta egy ptrosarcu leányzó darázsderekát, s nagyot cuppantott a szájára. Benke aztán hamorosan elmondotta, hogy mi történt. Mikor az este elhagyta társait, ugy tervezte, hogy éppen csak beszól a mátkájához, aztán repül a társai után. Sötét néma volt a falu. A viharos, hideg idő hamar ágyba kergette az amúgy is korán elfekvő népet. Közel járt már a Katicáék házához, mikor a korcsmából hengos muzsikaszó, vig táncosok hejehujája csapott feléie. Vakmerő gondolata támadt. Meg sem állott mátkája ablaka előtt. A korcsma felé tartott. A maga