Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-12-31 / 53. szám

Szóval rendőrségünk legénységének számát szaporítani kellene. A városi képviselőtestület kebelében eddig csodálatos módon még nem akadt ember, aki a közbiztonsági viszonyok ezen gyarlóságát szóvá tet-te volna és a rendörseg fejlesztése végett akcióba lépett volna. S ha fontolóra vesszük ezt a kpzönyt, nem csodálhozhatunk rajta, hogy Pápa város rendjének megőrzése csupán 20 ember kezébe van lerakva, Végre is, „violenti non fiit iniuria." Ha a képviselőtestület, mely pedig nevénél fogva a város polgárságának érdekeit képviselni van hivatva, ily közönnyel viseltetik a város közbiztonsági állapota iránt, javítani nem hajlandó és egykedvűen türi a rosszat, nem csoda, ha a helyzet nem javul. Kitől lehessen várni az érdeklődést, a szóval és tettel való agitációt, ha nem a képviselőtestülettől ? Azt hisszük, hogy a rendőrség legéuységi állományának növelése nem akkora teher a város anyagi viszonyaira nézve, hogy a közbiztonság szilárdabb alapokra való fektetése végett ezt keresztül ne lehetne vinni. A személyzet számának csak 5-el való szaporítása nem kívánna évenként 3000 koronánál nagyobb áldozatot, A meglevő személyzet fizetése ugy sem emelkedik, helyén való volua hát, hogy maga a rendőrségi intézmény fejlesztessék és erősitessék. Csodálatos véletlen folytán már valóban rég történt valami Pápán, a mi rámutatott volna a rendőrök csekély számára, a mi a közbiztonsági viszonyaink gyarlóságát feltüntette volna. De elvégre is a véletlen igen szeszélyes Istenasszony, akire adni nem sokat lehet és vétek ő reá bízni a polgárság nyugalmának megőrzését, Helyes és okos közrendészeti politika nem várhat addig, mig a véletlen elpártol tőle, hanem preventív intézkedésekkel biztosítja magát előre már. A reprezis mindig nehezebb mint a preventív és hatása kétesebb. A figyelmes szemlélő nyugtalanul tekinti a véletlen működésének ezt az óráját, mert biztonságának ennél erősebb és állandóbb biztositékát kívánná. Rendőrségünk a legnagyobb tökéletlensége a legénység csekély száma. Hogy ezzel kifogástalanul teljesíthesse hivatását, ahhoz egyekben oly tökéletes organizmus, akkora ügybuzgalomra volna szüksége, amellyel nemcsak nálunk, de mintaszerűbb rendőrségünknél sem találkozunk és nem is találkozhatunk. A mennyiséget lehet ugyan pólolni sok mindennel, de csak bizonyos határig. Pápán ezt a határt átléptük a rendőrségnél, nincs hátra más, mint szaporítani a legénység számát. Tanfelügyelői jelentés, Papp Sándor, kir. tanfelügyelő, vármegyénk közigazgatási bizottságában előadott november havi jelentéséből ismét arról győződhetünk meg, hogy vármegyénk tanügye valóban jó és avatott kezekbe van letéve. Elkezdve a kir. tanfelügyelőn, ki nagy lelkiismeretséggel munkálkodik népünk hazafias és vallásos nevelésén, — végig menve a tisztes és fáradhatlan tanítói karon, mely nemes versenyben meríti ki idejét és erejét, hogy a hazának és társadalomnak igazán | hasznos polgárokat neveljen. Bár az ország minden vidékén, ily irányban s hasonló sikerrel működnének l tanférfiaink, — akkor bizonyára teljes nyugalommal tekinthetne minden aggódó lelkű hazafi a jövőbe s a nemzetünkre még várakozó küzdelmek elé. Királyi tanfelügyelőnk minden egyes havi jelentése újból megerősít bennünket azon hitünkben, hogy vármegyénk a Dunántul, a legkiválóbb a népoktatásügy tekintetében s midőn most, a béke ünnepén, szent karácsony után, a tanfelügyelői jelentésnek rövid kivonatát közöljük, tesszük ezt annál nagyobb készséggel, mert ez az idő leginkább alkalmas, a béke áldásos eredményeinek méltatására, Örömmel konstatáljuk a tanfelügyelői jelentésből, hogy ismét ujabb jeles iskolákról emlékezik az meg. Igy mint jeles iskolákat említi a kupi rkath. és ev. ref. iskolákat. A nagygannai rkath, a pápai izraelita, a pápakovaesii 2 rkath. és a zirci rkath. iskolákat. A kir. tanfelügyelőnek ezen dicsérő nyilatkozata, bizonyára serkentésül és buzdításul fog azon iskoláknak szolgálnia, amelyekről azt állítja, hogy az uj tanévben sok pótolni valójuk leend. Ilyenek a döbröntei rom. kath., nórápi és pápakovaesii ev. ref. iskolák. Bejelenti a tanfelügyelői jelentés, hogy kész az uj farcspusztai iskolai s még csak tanító kell bele s hngy közeledik megvalósulásához a Károlyház-pusztai iskola. A középbogárdi iskola meglehetős rendbe jött, Borsod pusztán pedig az uj iskola megnyílt. Az állami iskolák körében szokásos tandijmentességi kérvények mind kedvezően intéztettek el. Megnyíltak a bakonybéli, a técsi rom. kath, iskola Il-ik, illetve Ill-ik osztályai is, Tamás Barna nem tudott még szólni, csak a két kezét nyújtotta önkénytelenül előre, mintha azok igazolnák az ellenkezőjét s végre dadogva, vacogó foggal tördelte: —- Azt hittem, maga . . . — Es megölte, — rebegte iszonyodva a leány. — Nem. Életre akartam kelteni. — Maga? — Én. Én hoztam ide. A vállamon. — A vállán ? De miért ? — Azt hittem, él. Azt hittem, maga. — Nem értem, — rebegte a leány, aki lassankint kezdte visszanyerni önuralmát. — Jöjjön innen, — mondta iszonyodva a férfi. — nem tudom nézni ezt a halottat. — Mert megölte. — Mondom, hogy halott volt, amikor megtaláltam. Ott ült a padon, halva. Azt hittem, maga. Mikor elment, utána szaladtam. — Miért? — Nem tudom, miért. Jöjjön innen. — Nem megyek. Menjen maga elöl. — Fél tőlem ? — Igen. — Nézze meg a kezeimet, tiszták. Nincs nálam még egy zsebkés sem. Én nem bántottam. Bosszantott, hogy maga nem akart szóba állani velem. Ugy volt, holnap meghalok, volt pár száz forintom, gondoltam, inkább magának, aki sir, mint a halaknak. A halaknak nem kell a pénz, nekem sem. Egyszer akartam jót tenni, a halálom előtt, magával. Esküszöm. A leányról kezdett lefoszlani az iszonyat, amelyet érzett s ösztönszerűen ugy érezte, hogy bármilyen érthetetlenül hangzik mindaz, amit az a fiatalember beszél, valószínűleg igaz. Tamás Barna pedig most már csaknem hadarva folytatta : — Nem éltem soha. Nem szeretett senki, én sem szerettem senkit, — gondoltam, — meghalok, mert fölösleges vagyok. Csak ugy. Nem volt rá semmi okom, hogy meghaljak, nem volt arra sem, hogy éljek. Esküszöm. Haragudtam, hogy megzavart a gondolataimban. Aztán eszembe jutott, még sohasem tettem jót senkivel, gondoltam, a halálom előtt segitek valakin. — Azt hittem, magán segíteni kell. Nem akarta, Tittakozott, Hagytam, hadd menjen, aztán utánaszaladtam. Nem találtam, Nem hiszi, ugy-e' nem hiszi, pedig igaz. Esküszöm. — Hiszetn. Láttam, amikor elszaladt a keresztúton. Én a fenyvesekhez mentem. Tamás B írna megragadta a leány kezét. — Köszönöm 1 És ott fenn, mikor lefelé jöttem, ott ült ez — halva. Valami rettentő gyűlölet csengett ki a szavából. — Azt hittem maga, Nem akartam, hogy meghaljon. Dörzsöltem a halántékát. Azt hittem, él. Nem akartam elhinni, hogy meghalt, Idehoztam. Itt nem bírtam tovább. Ide tettem s én összeestem. Higyje el. Igaz 1 Nem tudom, miért, azt akartam, maga ne sírjon. — Már nem sírok, - mondta a leány komolyan. — Akkor vegye el tőlem, amit magának szántam. A halaknak nem kell a pénz. Benyúlt a zsebébe, kivette a tárcáját. — ítt vannak a levelek. A főnökömnek szól az egyik, valami távoli rokonomnak a másik. Csak azért irtam, hogy ne keressenek. Nem fognak keresni. Nem sze; retnek. En sem őket, Azt hiszem, senkit. ! Itt van a pénz 1 A pénzt sem szeretem. Aki azt sem szereti, jobb, ha nincsen. Vegye el. — A pénzt nem. Adja ide azokat a í leveleket. — Miért ? — Hogy ne küldhesse el. — Rajtuk van a bélyeg is. Maga is elküldheti. — Én nem küldöm el. — Miért? — Nem akarom, hogy meghalljon. — Különös maga. Mi haszna van az életemből/? — És maga rajért nem akarta, hogy én meghaljak? — Persze, — mormolta Tamás — a más élete, az mindig becses. Ideadja a leveleket? Tamás Barna egy pillanatig tétovázott. Tekintete öokénytelen a padon pihenő holt| tetemre esett. Odafordult a halotthoz s csöndesen mormolta. — Bocsáss meg, hogy zavartalak. — Jöjjön innen — súgta Tamásnak s mintha csakugyan az ő áldozatuk lett volna, borzadozva, szorongó lelkiismerettel, lábujjhegyen osontak el a halott mellett. Egyetlen szót sem váltottak egymással. Csak amikor már ott jártak az Erzsébet-hidon, a Duna közepén, szólalt meg a férfi: — Beledobjam a Dunába a leveleket? — Dobja bele. — És lesz célja az életemnek ? j ' — A leány nem szólott egy szót sem, • csak nyomon követte a fiatal embert, aki komoran, de szilárd léptekkel ment bele az éjszakába, amit ugy neveznek : élet.