Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-06-18 / 25. szám

ságul szolgál a jelölt nagy állam férfiúi kvalitására. Beszédét ezzel kezdte : „A legszebb megtiszteltetés, mely polgárt érhet, a legnagyobb dicsőség, melyben egy hazája iránt buzgolkodó embernek része lehet: a képviselői megbizó-levél. De igazi becse csak akkor van, ha a választók és a képviselő között tisztán ideális természetű a viszony, ha a mandátumhoz a legkisebb szennyfolt árnyéka sem tapad. S ereje is csak ez esetben van a mandátumnak. A képviselő szavának csak akkor lehet súlya, ha tudja, hogy az ő háta mögött a polgárság ezrei állanak. Ha az ő szája által azok szólallak, akiket képvisel, ha az, amit ő mond, nem az ő egyéni nézete csupán, hanem nézete mindazoknak, akiknek képét viseli. Es mert ilyen ideális tartalmat követelek a képviselői megbízatástól, az nehézzé teszi most helyzetemet, mikor Tisztelt Uraim szinök előtt megjelenek. Önöknek nagyrésze nevem szerint is alig ismert akkor, midőn felléptettek. Nem ismerték programinomat, legalább nem annak részleteit. Nem ismerték kellőkép multamat s eddigi munkásságomat. Pedig mindezeknek ismeretéhez joguk van, sőt joguk van még egyéni jellemem, ismeréséhez is. S midőn most itt állok Önök előtt, hogy mindezekre vonatkozólag felvilágosítást adjak, van mégis oly körülmény, mely megkönnyíti feladatomat. Egy az, hogy barátaim egynehánya elkísért Önök közé. Megjelenésök némi tekintetben azt jelenti, hogy programmomé; i kezességet vállalnak. Vannak közöttük nagytehetségű férfiak, kik pótlandják azt, amiben én — szerényebb tehetségem folytán — hézagosabb leszek. Könnyíti feladatomat az is, hogy több mint egy negyed század óta a közpályán működöm, négy cikluson át, voltam a képviselőház tagja, állandóiam működtem az irodalom és a publicisztika terén, úgyszólván a köz piacon éltem, nyitott könyv volt az életem, melyben mindenki szabadon olvashatott. De legjobban megkönnyíti feladatomat az a tény, hogy az én programmom rövid, úgyszólván egyetlen szóval kifejezhető. Ott látják lengeni e szót a zászlókon: 1848. Egyetlen szó, de mennyi tartalom. E szó a független, önálló szabad magyar hazát jelenti. A nemzetet, mely maga intézi a saját dolgait, mely maga határoz a sajat vére és vagyona fölött, melynek nem parancsol semmi idegen hatalom. Jelenti e szó a magyar műveltséget, mely részt kér a világot mozgató és előre vivő nagy küzdelmekből, s el akarja érni és ha lehet el is akarja hagyni a népeket. Jelenti e szó a vagyonos, gazdag magyar népet, mely itthon találja meg a boldogulásnak útjait, s nem kénytelen kivándorolni Amerikába. Ez a szó, hogy 1848. jelenti a tiszta és meghamisitatlan jogegyenlőséget, a polgárok testvériségét, a demokratikusan szervezett társadalmat, származás és vallásra való tekintet nélkül mindenkinek egyforma jogát arra, hogy kifejtse és érvényesítse a benne rejlő erőknek teljességét. De jelent ez a szó még egyebet is. Magyarország jövendő nagyságát és dicsőségét. Olyan Magvarországot, mint aminő irigylés tárgya volt Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás alatt, s mint aminővé lennie természetes szüksége ennek az Istentől megáldott birodalomnak." Megemlékezett még arról is, hogy azt j amit ma a függetlenségi párt elérni kiván, hogy ne törekedjünk rögtön az önálló hadsereg létesítésére, hanem egyelőre csupán a magyar vezényleti szóval, azt ő hangoztatta már 20 évvel ezelőtt a parlamentben. Az általános választójog föltétlen hívének vallja magát és ígérte, hogy megvalósítására radikális programmjánál fogva teljes erejéből törekedni fog. Beszédét a következőkép fejezte be: „íme, t. Uraim, ez az én programmom ! Engedjék meg, hogy ne részletezzem tovább. Engedjék meg, hogy elhagyjam a képviselői programmok egy szokásos részletét, a helyi érdekek kiszinezését. Hiszen a helyi erdekek előmozdítása egy lelkiismeretes képviselő részéről : magától értetődő dolog. Olyan képviselő, aki barátja, sőt testvére akar lenni az ő választóinak, ezeket az érdekeket istápolni fogja akkor is, ha meg nem ígérte külön, mert hisz ez magától értetődő kötelessége. Másfelöl pedig ne részletezzük most a helyi fájdalmakat és óhajokat, mikor oly nagyok közös anyánknak : a hazának fájdalmai és óhajai. Én csak egyet ígérhetek. Azt, hogy amit egy negyedszázad óta hű maradtam elveimhez minden jó és rossz napok alatt egyaránt, hű fogok maradni ezután is. Ha tetszeni fog Önöknek reám biznj 1848-as zászlajuknak őrizetét, meg fogom azt őrzeni tisztán, s vissza fogom azt adni annak j idején szeplőtlenül és mocsoktalanul. Most meghallgattak. Köszönöm szives türelmüket. Most már ítéljenek. Az Isten Önöket éltesse !" A percekig tartó éljenzés és tapssal ' fogadott beszéd után Kossuth Ferenc emelkedett szólásra. Midőn szólásra felállott zugó éljenzés és tapssal üdvözölték, mely beszéde folyamán több izben megujult. Beszédében kijelentette, hogy a nemzet veszélyben van ós ilyen körülmények között minden kipróbált harcosra szükség van. Ilyen kipróbált harcosa a pártnak Hoitsy Pál, kinek érde1 kében ő személyesen lejött párt több vezérférfiaival, hogy a jelöltségét támogassák. Szüksége van a pártnak Hoitsy Pál tevékenységére és kéri is a választókat a győzelem kivivására. Amily örömmel fogadta azt, hogy Pápán a függetlenségi zászlót kibontották ép oly fájdalommal tapasztalja, hogy a párt két táborra szakadt. Nem kiI csinyli azzal az ellenfél személyét amidőn Hoitsy jelöltsége érdekében szólal fel, mert meg van győződve, hogy Hoitsy a mostani viszonyok között nagy szolgálat teljesítésre van hivatva a jelenlegi nemztti küzdelemben. Kéri a választópolgárokat, hogy tömörüljenek Hoitsy zászlaja alá, mert ha valaha, ugy most van szükség a haza érdekében ez a tömörülés a közös ellenség ellenében. Ajánlja Hoitsy Pált. Éljenzés, kendő lobogtatás és kalaplengetés követte a beszédét, mire Zichy Jenő gróf emelt szót és méltatta Hoitsy közgazdasági tevékenységét és különösen a függetlenségi pártnak az önálló vámterület megvalósítására irányuló törékvését hangsúlyozta. Ez után közkívánatra Ugrón Gábor szólott és hosszasan nagy tetszéssel fogadott beszédben méltatta Hoitsynak irodalmi A férfi szemei felcsillantak, mintha lassan kimúló lelkének utolsó fellobbanása lenne az a tűz, mely most egész testét emészté. Beszéde zavart, tekintete tétovázó. — Te, Miczi, valld be őszintén, te engem sohasem szerettél ; még csak nem is mutattad, hogy szeretsz. De most már kényszeritelek rá és néked kötelességed egy haldokló utolsó kívánságait teljesíteni, különösen egy olyan haldoklóét, kinek testébe te ojtottad be a pusztító mérget. Erted már most ; akarom, parancsolom, hogy, nékem szenteld ezentúl minden idődet. Óhajtom, hogy amidőn szemeimet örökre bezárom, a halál pillanatában hideg ajkaira forró csókjaidtól még nedvesek legyenek. A jutalom el nem marad. Ha kívánod itt előtted írom meg végrendeletemet és . . . — Kérlek Marczi, ne folytasd tovább. Az idő és a hely sem alkalmas arra, hogy ezt az ügyet behatóbban tárgyalhassuk. Legjobb lesz azt hiszem, ha holnap a délutáni órákban ellátogatsz, a midőn mindkettőnk kedélyállapota talán nyugodtabb lesz. Előre is előkészitlek azonban, hogy túlságos vérmes reményeket ne táplálj terveid iránt. Most pedig fizess és menjünk. Egyirányban mentek haza. Lépteik egyhangú kongása még messze elhallatszik a széles utczában, aztán csönd honol mindenfelé. * Daczára annak, hogy Miczi huszonnégy órát már talpon volt, álom nem jött szemeire. Gondolatai fékeveszetten csapongtak agyában. Rémlátomások gyötörték, melyektől nem birt szabadulni. Délfelé kivánszorgott mennyezetes ágyából nehogy várt vendége hiányos reggeli öltözékében lássa viszont. Öltözködésére most különös gondot fordít. Látszik, hogy ezen utolsó látogatásnál utoljára akar tetszelegni annak, kinek beteg szerelmét, nagy vagyonát talán rövid pár óra múlva kereken és örökre visszautasítja. Elkészült az öltözködéssel is és hanyag előkelőséggel selyem pamlagjára veté magát. A perezek lassan múlnak. Türelmetlenkedik. Unalmát elűzendő a kis rokokó asztalon heverő Zóla „Naná-"ját veszi kezébe és abban gépiesen lapozgat anélkül, hogy cselekedetének valami különösebb czélja lenne. Révedező tekintete Nana halálának leírásánál akad meg. Ez érdekelni látszik őt. Mohón olvassa a borzalmasan fenséges fejezetet, melyben Zóla az egykor ünnepelt színésznő undoiitó halálát irta meg. Megborzad, utálat tölti el egész lényét, testében remeg, önmagától fél és kifut szobájából ne hogy ott érje a végzet — az őrület. * Fáradt, lassú csoszogás hallatszik a lépcsőházban. Ő jön, a várva-várt férfi. Magas teste meggörnyedt, szemei dagadtak. Az átvirrasztott éjszaka nyomai erősen meglátszanak rajta. Igyekszik ruganyos lenni és ilyenkor nagy erőfeszítéssel kihúzza magát, de sokáig nem bírja. A lakás ajtajához érve épen csöngetni akar, midőn az ajtó nagy robajjal kinyilik és Miczi hófehér arccal ott áll előtte. — Hová igyekszel ? — szólitá meg a férfi. — Most már sehova — feleié zavartan Miczi — izé . . . türelmetlenül vártalak és unatkoztam . . . hát sétálni akartam. De menjünk hát beljebb. Midőn az ajtó hátuk mögött bezárult, Marczi csókra nyújtja arczát, de Miczi undorral elfordul tőle. A férfi e nem vart jelenettől megtántorodik. Hogyne, hiszen e néma jel sejtetni engedé vele a reá nézve szomorú történendőket. — Miczi — kérdé Marczi fuldokló hangon — azt hiszem jövetelem — viselkedésedből Ítélve — teljesen fölösleges volt. Jól van, én nem erőszakoskodom, nem kényszeritlek, hogy szeress, ha utálsz. Ez elvégre az én bajom. De én mégsem tudok nélküled élni. Megöl a tudat, hogy multadnál fogva más férfiak is ölelhetnek sőt inkább mint én, mert engem utálsz. Ezzel a tudattal azonban nem megyek a másvilágra, inkább mindketten belépusztulunk. Követsz — vagy nem ? felelj! — Nem ! — hangzott a határozott felelet. Két hatalmas revolverdörrenés, frissen kibugyanó vér, halálhörgés és Miczi többé másé nem lehetett. Egyesültek a halálban. * Másnap a lapok hasábokat közöltek egy ideális szeremről, melynek ők áldozatául estek, hangzatosan hirdetve, hogy „ím a félvilági nők közt is van eszményi szerelem".