Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-02-12 / 7. szám

A másik állás már kevésbé oly fontos mint a mérnöki állás, ez a 'pénztári tiszti állás. Ugy tudjuk, hogy erre Schnobel Ferenc jelenlegi Írnokot fogják alkalmazni, ki mint helyettes, ezen állást már hónapok óta megelégedésre tölti be s kinek a kellő qualifikátiója is meg van s ki szinte helybeli erő. Reméljük, hogy nézetünkkel, mely általában az egész képviselőtestület nézete is, egész városunk érdekelt közönségének nézete is találkozik. Pollatsek Frigyes. Országos-vásáraink hanyatlása. Nagyon is aktuálisnak tartjuk ezen kérdés szellőztetését, jóllehet ez érdemben már több izben felszólaltunk, de a lefolyt héten tartott országos-vásár tapasztalatai után újólag kötelességünknek tartjuk ezen thémával foglalkozni. Szomorú panasz az, hogy városunknak a forgalma szinte szemmelláthatólag apad és a régi hires

; nevezetes pápai vásárok egyre összébb zsugorodnak. Tény, hogy az országos vásárokjelentősége az egész vonalon csökkent és ezt bizonyos fokig éppen a forgalmi viszonyok javulása idézte elő. Majd minden kis községnek meg van a maga országos-vásárja mellett még a maga hetivásárja is. A nép nincsen rászorulva, hogy nagy vásárokra járjon azért, hogy szükségleteit beszerezhesse ; és általán kezd mindig sziikebbkörüvé válni az a szokás, kogy éppen csak az országosvásáron vásároljanak. Az emberek rájönnek arra aprónkint, hogy az országos vásáron sem olcsóbb az aru, mint máskor és igy mit sem veszítenek azzal, ha szükségleteiket a hetivásáron szerzik be. Aminthogy va

T ak hányszor olyan országos-vásáru k, a.uelynek a forgalma nem ér fel egy jó hetivásáréval. De i ; állatva áraink is hanyatlanak. E akintetoen meglepően nagy a : „^aiomcsökkenés és ez súlyosan hat az egész kereskedő és iparos világra. Az emberek nem jönnek ide eladni, nem jönnek ide venni. Mintha az eladó ugy gondolkozna, hogy itt a vásárban nem talál elég anyagot a válogatásra. Ez elég baj. Baj annál inkább, mert az állatvásárokat nem lehet a belső vásárok kaptafájára húzni és az állatvásároknak ma is meg van még a régi jelentőségük és egy egész sor olyan város van a környéken, amelyek kisebbek mint a mi és az állatvásáraiknak a forgalma mégis nagyobb. Általában az az egyik bajunk, hogy a város nem csinál elég reklámot a vásárnak. Petiig azzal is kell dolgozni. Hirdetni kell és tudtul adni a dolgokat manapság, amikor mint egy francia mondás tartja, még az Úristennek is harangokra van szük sége, ha azt akarja, hogy az embereknek az eszébe jusson. Egy másik bajunk a vám kérdése, és ezen manapság, a város pénzügyi helyzetét tekintve nem igen lehet segíteni. Az országos vásárok hanyatlása több okra vezethető vissza. Ezek egyike az, hogy ma az illető fogyasztók szükségleteiket legnagyobbrészt lakóhelyeiken fedezhetik, amennyiben mindenütt léteznek kereskedők, akik az igényelt cikkek árusítására vállalkoznak. Másrészt a közlekedés fejlesztéséből, amennyiben az lehetővé teszi, kényelme és olcsóságából kifolyólag, hogy a fogyasztó közönség szükségletét minden egyes alkalomkor a vasutak igénybe vétele mellett azonnal fedezhesse. Előbb éppen a közlekedés nehézkessége folytán a fogyasztók időszakonkent leginkább tavaszszal a nyárit és ősszel a téli szükségletet szerezték be [és ezek beszerzése iránt a nagyobb központokra voltak utalva, mert akkor oly kereskedők vidéken nem léteztek. Természetszerű tehát, hogy a termelő és iparos is a fogyasztók sokadalmát kereste fel a vásárkor. Ma a városok jogosultsága, — amennyiben egyrészt a termelő, másrészt a|[fogyasztó igényén alapszik, főkép marha, ló és sertés eladására és vevésére illetőlég ezek közvetítésére van hivatva. S igy, hogy a termelőnek alkalom nyujtassék áruja közvetlen értékesítésére, szükséges volna ez eddig divó kirakodó vásárok számát apasztani évente kettőre, legfeljebb négyre, másrészt az állatvásárok számát ugy szaporítani, hogy minden hónapban tartassék egy. Ennek eredménye idővel abban kulminálna, hogy a fogyasztó, aki eddigi szükségletének legnagyobb részét közBMHRMaMNNNBaiHM Szép eset volt. A hadseregben, azt merem állítani, páratlan. Akkoriban kerültem a huszárokhoz, Szebenbe. Egy reggel, junius elején, rukkolás előtt, beállít hozzám az ügyeletes huszár, hogy látogassam meg Simó főhadnagyot, mert beteget jelentett. Az őrnagy rendelte. Szokatlan volt a dolog, sót, ha jól vesszük, sértő is a főhadnagygyal szemben. Az ő dolguk. Indultam a főhadnagyhoz. A szolgája nem akart bebocsátani. Azt mondta, gazdája az imént érkezett haza s meghagyta, hogy senkit be ne bocsássanak hozzá. 0 nem pofoztatja föl magát. Mindegy, nekem be kell mennem ! A főhődnagyot ágyban találtam. Mellette a konyakos palack s a tálcán egy rakás gyufa, cigaretta. — Mi újság doktorkám, nem gyújt rá? — szólt fanyarul s mintha ott sem lettem volna, befordult a fal felé. Szó sincs róla, kissé kekkek a huszárságnál azzal, aki hagyja magát. No de majd alább adod te mindjárt! — Főhadnagy ur. én az őrnagy parancsára alkalmatlankodom önnél. Jelentést kell tennem állapotáról. Mintha megcsiklandoztam volna, felült. — Az őrnagy küldte ! ? Láttam, hogy dühös, még én biztattam, oda se neki! Mi a baj ? Talán láza is van ? — Lumpoltunk az éjszaka, doktorkám, aludni akarok. Gavallérosan kezet nyújtott. Az igaz, ügyes gyerekek, akármit mondjanak róluk, hasonlítani sem lehet őket a bakákhoz. Utóbb tudtam meg. hogy az őrnagy is Simóékkal éjszakázott, sőt kártyáztak is. Látszott mindnyájukon az éjszakai korhelykedés. Kunt a gyakorlótéren egyre akadékoskodott az őrnagy, hajkuráztatta a lovakat, csak ugy szakadt róluk a hab. Velem is gorombáskodott. Egy vágta után, hogy kicsit elmaradtam, rám morgott: — Ragasztassa magát az ur fiastrommal a nyereghez ! Rukkolás után, mint rendesen, én is benéztem a piaci cukrászboltba, a Sprődlibe. Tisztjeink mind ott voltak, de alig szóltak egymáshoz, megorván ásítoztak. A kadét -— ma is látom — az ajtó feszelgett, pedig éppen oda tűzött a nap. Egyik hadnagy, Simó fox-terrierjének hátát vakargatta a sarkanytyujával. Még én szidtam a kutyát: hát te, mit csavarogsz itt, mikor a gazdád beteg? A fülét sem billentette, a tisztek sem. Egyszer csak befordul a kaszárnya felől

1 eső sarkon s jön, futva, az ügyeletes huszár. A kadét, mintha puskából lőtték volna ki, eléje siet s elfogja. Valami rendkívüli történt! mondom én. Jön a kadét, szalutál s halkan jelenteni kezd valamit az őrnagynak. Alig szólt egy-két szót, az őrnagy bólint neki, hogy elég, a kadét elhallgat. A tisztek komoran, mint a cövek, ugy állottak. Az őrnagy magához int engem : — No, doktorkám, siessen a flastromaival Simó főhadnagy úrhoz. A rozsdás pisztolyaival babrált (ezt már hangosabban mondta), az egyik elsült. Azt mondják, valami malőr esett szegény fiun. Azután a tisztekhez fordult; — Menjünk, uraim, mi is. Én a kadéttal előre siettem. A többi némán követett bennünket, Simó főhadnagy, mint a hogy reggel láttam, ott feküdt az ágyában. Az éjjeli szekrényen az ébresztő óra ketyegett. A golyó keresztülfurta a mellkast, utóbb meg is találtuk a matracban. Szolgálati pisztolya mellette, az ágyban — nem volt azon egy csipetnyi rozsda sem. Vége — gondoltam — kötözni sem érdemes, bár még lélegzett egy kissé. Hátha! — gondoltam magamban s teendőimhez fogtam. Megérkezett a pocakos törzsorvos is. Jelentem neki az állapotot, Mihelyt azt hallotta, hogy a golyó keresztülment a mellkason, oda sem szagolt többé e sebhez. — Nincs mentség. Vége. — Jelentem, még él. Sőt, bocsánat törzsorvos ur, én azt hiszem Dühösen förmedt rám : — Mit hisz az ur ?! Vége. Én mondom. Jó, gondoltam magamban, első a szubordináció. De a főhadnagy csak húzott, húzott. Át kellett szállítani a kórházba. Nem tért magához, de azt a törzsorvos sem tagadhatta, hogy még él. Délután bejött a kórházba az alezredes is. Simó összes társai ott voltak, szótlanul cigarettáztak a rendelőszobában. Az atezredesnek a törzsorvos tett jelentést. — Nincs mentség, legkésőbb éjfélre vége lesz. Én, persze, hallgattam. A kadét sompolygott be hozzám. Nagyon oda volt szegény fiu. Doktor ur! szólt szinte könyörögve •