Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-11-19 / 47. szám

ditaná elő. Mert amellett, hogy az első pillanattól fogva nagyobb méltánylásban részesülne. A jó szándékú cseléd érdekeit tehát legcsekélyebb mértékben sem bántaná az efájta módosító intézkedés, sőt jelentékeny erkölcsi és anyagi haszna volna belőle. Arra pedig éppenséggel semmi okunk sincs, hogy a hanyag, könnyelmű és rosszhajlamu cseléddel szemben a humánusság álláspontjára helyezkedjünk. A hatóság végül igen nagy általános érdekű szolgálatot tenne az által is, ha a cselédszerzést a mostaninál célszerűbb és kielégítőbb alapon megreformálná valamelyest. Mert az még hagyján, hogy a cselédnek szolgálatba szegődtetésével iparszerüleg foglalkoznak egyesek. De hogy az ipart a lelkiismeretesség legparányibb érzésének mellőzésével, kizárólag a spekuláció és a mások rovására való szertelen önérdek hajhászás szempontja szerint űzhessék a cselédszerzők : ezt nem szabadna a hatóságoknak továbbra is eltürniök. Meggyőződésünk szerint ugyanis nem csupán a rossz asszonyok meg a rossz cselédek a kizárólagos okbeli tényezői az immár általánossá vált cseléd-mizériának. A cselédszerzők talán sokkal inkább ludasok abban a szinte divattá lett népvándorlásban, mely a cselédet egyik konyhából a másikba viszi. A cselédszerző felfogása ugyanis az, hogy az a jó iparos, aki minél többet tud keresni. Minél többször „szerez" tehát cselédet, annál virágzóbb az ipara, minél több cseléd minél többször változtatja a helyét, annál jobb a keresete. S hogy ez a felfogás cseppet sem mozdítja elő a vele összeköttetésben álló egyetlen félnek — sem a cselédkeresőnek, sem magának a cselédnek — az érdekeit: ebből a csekélységből esze ágában sincs lelkiismereti kérdést csinálni. A fő és egyetlen szempont: a saját érdeke. Nem is tagadja ezt; hivatkozva arra, hogy más iparos is elsősorban a maga érdekeit tartja szem előtt. Ha tehát a cselédmizérián csak félig meddig is segíteni akarunk: mindenekelőtt a cselédközvetités rendszerén kell gyökeresen változtatnunk. Jó volna talán a magánosok kezéből az ipart kivenni. Általános érdek elégitődnék ki, ha szerét-módját lehetne valamikép ejteni annak, hogy a cselédszerzés hatósági alapon történnék. A cselédszerzői iparral foglalkozók érdeke nem jöhet számításba az ily általános érdekű, nagy fontosságú intézkedéssel szemben. Aki cselédmizerián igazán segíteni akar, ne nézzen se jobbra, se balra, hanem operálja meg a bajt — rideg szívvel. Akkor fog csak igazán humánusan cselekedni. Holmi kicsinyes tekintetektől irányított aprócseprő toldás, reparálás s egyébb ilyen egyoldalii gyönge operáció itt már nem segit. Mert a baj már nagyon is a nyakunkra nőtt! A föídtehermeníesités. Most erről a fontos témáról sok szóbeszéd esik. Bernát István a Magyar Gazdaszövetség igazgatója érdekes felolvasást tartott e cimen, mely előadás nyomán mi is elmondjuk róla a magunkét. A földtehermentesités kérdése utóbbi időkben nagyban foglalkoztatják a közvéleményt. A kérdés — eltekintünk minden politikától — csakugyan nemzeti érdek, annyira feltétele a magyar nemzet fejlődésének. 1848-ban a nemzet ujjá született, nagy szép ideálok után indult s a legnagyobb optimizmus fogta el az embereket és mindenki azt hitte, hogy megnyílt az eldorádó s

f Magyarországra fényes jövő vár. Es ma olyan as eredmény, hogy a kivándorlás félelmetesen nő, a középbirtok pusztul, a dolgos magyar ember mnnkája nem vált produktívvé, nem jövedelmez anynyit, mint kellene. 1848-ban kimondották, hogy a földbirtok szabad s tényleg azzá vált, de a szabaddá lett i birtok urának ritka esetben volt meg a pénzereje, hogy birtokát felszerelje és üzembe tartsa. Igy pénzkölcsönhöz, vagy uzsorához fordult. Ötven esztendővel ezelőtt nem volt sok takarékpénztár, azért fordultak uzsorához a földes gazdák. A magyar földbirtokot ma több milliárd adósság terheli és ez a nagy adósság naprólnapra szaporodik. Az örökösödés és a vételári hátralékok révén is folytonosan szaporodtak a föladósságok. Az adósságok megszüntetésére alig van orvosszer amúgy hamarjában, a németek és osztrákok is csak ugy segítettek a nyomasztó gondokon, hogy a betábkezdett gondolkozni, hogy a sok kérő közül valamelyiknek odanyújtja kezét örök szerelemre, boldog, csöndes házi életre. 1572 december 17-én délután két órakor temették el Debrecenben Melius Juhász Péter lelkipásztort s az ország aisó részeiben levő egyházaknak superintendensét. Mint az egykorú feljegyzés mondja: egy magasabb halom tetején eltemettetett és sirja föléhe egy szerfelett nagy sziklakő hengeríttetett. Ezen a temetésen, mely országos gyászt hirdetett az uj hit követőinek, mély gyászba öltözötten megjelent Napodi Dorotya is. A nagy reformátor nemes szivének melégénél nem egyszer vidult fel a Dorotya megfázott lelke. Bánatoíi, igaz érzéssel kisérte tehát el utolsó útjára egyetlen 'atyai barátját és el sem távozott a sir mellől, csak akkor, mikor már az est kiterité fekete palástját az elhunytak néma köztársaságára. Elszomorodott lelkének oly jól esett, midőn vacsorájuk elköltése után vendégek érkeztek portáj-ukra. Ismerősök valahonnan a váradi hegyek alól, akik valamelyes uti baj miatt elkéstek a Melius Péter temetéséről. Forgó Miklós uram családtagjai voltak a vendégek, akik nagy köszönettel fogadták a jó vacsorát és kinyugvásra ajánlott megszállást. Forgó Miklós uram a saját és házanépe biztonságának okából magával hozta sógorát, egy daliás, szép barna fiút, Ke mecse Antalt is. Mikor Dorotya meglátta Antalt, ugy érezte, mintha minden vére a szive köré gyülemlett volna. Ugy tetszett neki, mintha már régen ismerné e fiút, akit most látott először életében. Valami csodálatos, eddig nem ismert édes érzés járta át a lelkét, mikor vendége beszélni kezdett és természetesnek látszó őszinteségével ugy nyilatkozott, hogy most érzi magát életében először boldognak. És ez a nyilatkozat megvette a leány egész valóját és mikoron Kemecse Antal harmadszor lépte át a város határát, mint a Dorottya vőlegénye ment el Debrecenből. Dorottya boldog volt. Alma beteljesedett. Neki is lesz már támasza, oltalmazója, hűséges élettársa, ki mellett sokat szenvedett szive feledést talál az életben. Sóvárgó örömmel várta tehát egybekelésük napját, de mintha üldözte volna boldogtalansága, reményeinek küszöbén egy oly fájdalmas felfedezésre jutott, amely életének eddigi irányát megváltoztatta és őt a romlásba vezette. Abban az időben épp, ugy, mint mostanság az irigység mérges fullánkjával felkereste azokat, kiknek élete fáján kipattant egy-egy rózsabimbója az örömnek és boldogságának. Dorottyához is elhozták a hírt, hogy Kemecse Antal nem méltó az ő szerelmére. Fájdalom, a hír igaz volt, mert Kemécse Antalt durvának, iszákosnak és asszonyok megrontójának ismerték a váradi hegyek alján. Gonosz asszonyi állat tartja fogva Antalt, toldogatta a hireket Lanthos Kata asszony, és csak azért akar házasodni hogy szegény sorból gazdag módhoz jutva annál többet pazarolhasson bűnös szerelmére. Dorottya eleinte nem hitt a beszédnek, hanem levelet küldött, előbb egyet, azután ötöthatot Antalnak, elmondva neki a hallott dolgokat. De Antal nem jött magát igazolni. Mitörtént vele, nem tudhatni, csak annyi volt bizonyos a váradi hegyek felől jövő emberek híradásából, hogy Kemecse Antalt egy estenden meggyilkolva találták saját szegényes portájának tornáczán. Ugy beszélték akkorában, hogy Ivemecse Antal egy török katona aráját megszerette, aztán áttéritette, majd nőül vette. A török két év múlva hazakerülvén, ugy állott bosszút gyalázata miatt, hogy egy handzsáral leszúrta a csábitót. Az asszony pedig picziny fiacskájával világba menekült. Amint ezt Dorottya meghallotta, gyűlölettel telt el meghalt vőlegénye iránt. A török aszszony miatt nem jött hát vágyakozással telt leveleinek hívására. Meg is tiltotta, hogy a háznál senki se; merje ajkára venni a Kemecse nevét. És mikoron Lanthos Kata asszony ugy mert vélekedni hogy nagy bolondság volt hinni a csalfa legénynek, Dorottya kijelentette, hogy nem köti életét senkihez, hanem szabadon akar élni, ugy, amint még nem élt leány Debreczenben. Dorottya beváltotta igéretét. Kinevette kicsúfolta azokat, akik a Kemecse Antal halála után felé közeledtek. Aztán megnyitotta a házát mindenkinek, boldognak-boldogtalannak. Marokkal szórta a pénzt, előbbi véres verítékével szerzett vagyonát, vendégeskedett, lakmározott és egy alkalommal a váradi ötvössel száz darab aranyból veretett magának ékes nyaklánczot. Lassankint aztán még azok is visszahúzódtak Dorottyától, akik szerették a dus lakomákat, habzó kannákat és szilaj mulatozásokat. Itt-ott már arról is beszéltek hogy maholnap kiprédikálják a préda kisasszonyt. Mások ismét sajnálkoztak felette, azt állítván, hogy bizonyosan meghibbant az elméje a Kemecse Antal mián, akit szerelmes szivének erejével szeretett. Akik pedig fogytig kitartottak mellette, azok is elhúzódtak, amint szűkebb lett a lakoma amikor elúszott a föld és nem maradt egyéb a szélverte, vihartébdelte régi háznál,