Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-10-22 / 43. szám

1905: október 22. PÁPAI KÖZLÖNY .1 irányítja tettüket, ugy fáradozásuk nem hiábavaló. A szellemi élet nemesit, ha elvhajhászássá nem fajul s nem szolgáltat alkalmat hiúság-vásárra. Persze sok akadályt kell legyőzni, sok nehézséggel kell megküzdeni, hogy elérhessük a célt, de ha kitartás kiséri a mukát, a siker el nem maradhat. Van-e szebb és nemesebb cél, mint az egységes társadalmi élet megteremtése ?! — Az ilyen társadalom sokra és nagyra képes. Ez az egységes társadalom alapja a magyar nemzeti államnak. A vidéki városok az ország erősségei. De hogy hivatásukat betöltsék, önálló tevékenységet kell kifejteniük. Csak az mutat egészséges életre, ha a város nem idegen példák után indul, hanem a saját erejéből hat, alkot, gyarapit. Nem először mondjuk, hogy Pápa város rendelkezik azok kai a szellemi és anyagi eszközökkel, melyek segélyével szellemi és anyagi téren nagy eredményeket ér liet. Csak akarnia kell. Akarja hát, hogy méltán foglalhasson vezető helyet a nagy' vidéki városok sorában, melyek — a fővárostól függetlenítve magokat — máris gócpontjai a szellemi és anyagi önálló munkálkodásnak. Az ősszel meginduló városi élet uj eredményekkel biztat. Az lesz az igazán örömteljes szép tavasz, ha reményeiket nem pusztítja el a vidéki KÍCSÍnyeskedések fagya. Micsey F. György színigazgató közönségünk részéről valóban nagy pártolásban részesül. Ha esténként nem is zsúfolt házak, amit a hét folyamán négy izben tapasztaltunk, de folytonosan szép számú közönség látogatja a színhazat és reméljük is, hogy sziniévadunk még hátralevő időszakában ugyanily pártfogásában fogja a színtársulatot részesíteni, amire a színigazgató reá is fog szolgálni. Mielőtt heti reterádánkra áttérnénk a színigazgató figyelmét a következő pótlásokra hívjuk fel. Számos előadások alkalmával tapasztaljuk a rendezés hiányosságát és hogy a férfi szereplők öltözködésükre semmi súlyt nem fektetnek. Kérjük a súgót utasítani, hogy ne erőltesse meg annyira a hangját, ezzel kapcsolatosan pedig egjes szereplőknek tudtára adni, hogy a szerep nem tudás nagyon is befolyásolja az előadás sikerét. Végül pedig a világositásra több ügyet vetni, amennyiben a fényhatások kezelését liübelebalázs eszközlik. Ezeknek orvoslását jövőre kérve, áttérünk heti referádánkra. Szombaton „Hunyadi László" opera előadása diszes és nagyszámú közönséget vonzott a színházba. A nézőtér egy „theatre parréé" látványt nyújtott és amidőn a honvédzenekar rázendített a nyitányra halotti csend uralkodott és a legnagyobb figyelemmel hallgatták végig a majdnem félóráig remek kivitelben előadott nyitányt. A közönség szűnni nem akaró tapsokkal honorálta a zenekar preciz és élvezetet nyújtó játékát és főleg illete ez Bihari karmestert, ki hajlongva mondott köszönetet az ovációért. Ezzel a lelkes hangulattal vette kezdetét az előadás, amelyről csakis a dicséret és elismerés hangján emlékezhetünk meg már abból a szempontból is, hogy egy ily élvezetes estében részesülhettünk. A szereplők mindegyike nagy munkát végzett és ha tulajdonkép a szereplők egyike vagy másika nem emelkedett fel ama bizonyos opera nívóra annak jelentőséget nem tulajdonithatunk, mi csak a szereplók ambitióját tudjuk be érdemül és ezt el kell, hogy ősmerjük. Első sorban említhetjük Margó Zelmát, ki a király szerepében bájos voltát szép csengő hangterjedelmét teljesen érvényre juttatta. Ugyancsak azt mondhatjuk Némethrő 1 ki a címszerepben teljesen otthon érezte magát és tenorját ragyogtatta. Nagy munkát végzett M. Bácskay Julcsa, ki dacára rosszullétének az özvegy hatalmas énekszámaival megbirkózott és,, főleg a vérpa ái iájával nagy hatást ért el. Hajós Elza preciz volt Maria szerepében és szerelmi duettjei Némethhel igen sikerültek. Kövi Juliska (Mátyás), Káldor (Ciliéi) és Halász (Gara) teljesen megállták helyüket. Amily gyenge volt a férfi kar époly kifogástalan volt a vegyes kar és zenekar, melyet Bihari mesteriesen vezetett. Vasámp délután „Sulamith" került szinre a címszerepben Székely Annával, ki ez alkalommal beigazolta, hogy mint drámai énekesnő bármely elsőrangú vidéki színpadon is érvényesül. Igen ügyes volt Kövi Juliska, ki Abigail szerepében sok tapsot nyert. Halász igen jó Absolon volt. A három kérőt Báttossy, Tímár és Somogyi az apát Faragó kifogástalanul alakították. Deák a szolga szerepét általános derültséget keltett. Este újra fényes estéje volt Margó Zelmának, ki „János vitéz" címszerepében meggyőződhetett, hogy mennyire rokonszenvez vele közönségünk. Csakis az ő bájos és vonzó egyéniségének kell betudnunk, hogy ez alkalommal is zsúfolásig megtelt a nézőtér és egész estén át tüntető tapsokban volt része. Színpadra léptekor egy remek virágkosárt nyújtottak fel számára, mely az egész nézőteret virágilattal árasztotta el. A többi szereplők Székdy Anna (király leány), Káldor (Bagó), Somogyi (Király) Tamainé (mostoha) és Halász (strázsamester) a régi jók voltak. Hétfőn reprizként zónaelőadásban „Bőregér" operette került előadásra telt ház előtt. Az előadás lelke újra Margó Zelma volt, ki a szobaleány szerepében lényének bájával játékának és énekének vonzó érehogy kezdetben semmit sem láttam, de mikor megszokta szemem a félhomályt s megláttam Náni nénit, abban a pillanatban hét darab fehér kőfejet pillantottam meg, amelyek szépen egymás mellé voltak rakva az asztalra s Náni néni sorba csókolgatta őket, s mind nevéről szólítgatta. Mi volt a nevük,? Elfeledtem, régen volt, csak azt tudom; hogy egyet a fejek közül felemelt, keblére szorította s szemeiből patakként omlottak könnyei. — Ez ... ez fáj legjobban. A többit eltemettem, az Istennek adtam, nyugodt is vagyok érte! De ezt, Gusztit, ember vette el tőlem, egy nagyon nagy ur. Urat nevel belőle, hegedülni tanítja, de rosz lelkű ember lesz, mert sem segítséggel, de még egy sor írással se keresi fel szegény öreg özvegy anyját! — Azért megcsókolta a magas homlokú, szép, komoly arcot, visszatette a a többi mellé, apró jóságos szemei szeretettel siklottak végig a kőfejeken s nagy gonddal takarta le előbb sürü fátyollal, azután a nagyrojtu selyemkendővel. Ugy fájt a szivem azért a boldogtalan öreg asszonyért, aki hideg kőarcokra,pazarolja a szeretet csókjait, hogy odatartottam fonnyadt ajkaihoz az én pufók pofácskámat. — Engem csókolj meg, Náni'néni! — De ezzel kiragadtam őt az emlékek világából, idegenül nézett rám, elfelejtette, hogy magával hozott, szemei szinte érthetően kifejezték azt a kérdést, hogy mit keresek én ott. — Te hittál Náni néni, a puttonyt keressük, — feleltem én a néma kérdésre. — Igaz. a puttonyom! Nézd, itt van! — Csakugyan itt van! De most jöjj hozzánk Náni néni. Hozzál anyának egy ilyen márvány fejet megmutatni, ő nagyon szereti a művészetet, hadd gyönyörködjék benne. — Abból nem eszel ! — felelte durván — hogy elvegye majd tőlem ? Tudod, hogy gyermekeimet egy millióért sem adnám ? — De nem venné ám el az én anyám, csak megnézné és arról megtudná, hogy milyen művész volt a te urad. — Nézze meg anyád a hídon a címert abból is láthatja. — De a fejet szeretné látni, hozd el kedves Náni néni! — Addig könyörögtem neki, mig kötényébe csavargatta Guszti fejét és elhozta hozzánk. — Ezt elhoztam, ez ébren van, a többi alszik csendesen. Bár ez is aludna, — tette utána sóhajtva. Anyám csakugyan művész alkotásának ismerte fel a szép, komoly fejet, s az ő kedveskedő, behízelgő modorával megnyitotta Náni néni szivét. Elmondta, hogy ők olaszok, Olaszországban laktak, férje szobrász volt. Egy magyar főúr elhozta őket Magyarországba a kastélyát, palotáit szobrokkal díszíteni. Kezdetben igen jól ment dolguk, de az ura a főúrnál volt ellátáson, ahol magyar konyha volt s a paprika tönkretette az ő ura nyelvét. Mikor a magyar főúrnál férje elvégezte a dolgot, akkor a lánchíd homlokzatára a cimert faragta ki. Az volt utolsó munkája, férje meghalt. Gusztit, á legöregebb fiút elvitte egy gazdag ur külföldre, a többi gyermeke pedig alszik szép csendesen, a halott az élővel, az ajka mindegyiknek mosolyog, csak ez az egy fekszik ott nyitott szemekkel s olyan haragos, komoly arccal. Bár ez is lecsukná a szemét és mosolyogna ! — tette hozzá sóhajtva. — Hogy hívták a férjét jó Náni néni ? — kérdezte anyám. — Persze ! Majd én itt elmondok mindent, hogy tovább adja a nagyságos aszssony. Megyek, nem is jövök többet ide, ha vallatnak. Gyere kincsem, keressük meg a puttonyomat! — hívott engem. Anyám megforgatta a márványfejet és rámutatott a bevésett névre. — Moreili volt a férje neve, ugy-e Náni néni ? — Morelli . . . Moreili . . . édes jó uram, Morelli! — suttogta elgondolkozva. Sóhajtással vette ki anyám kezéből a márványfejet és csendesen motyogva ment ki tőlünk s a fiával beszélgetett. Ettől az időtől fogva anyám gondjaiba vette Náni nénit, javított fehérneművel, jó csinos ruhákkal látta el s mosolyogva nézte, mikor a szép, talpig tisztán öltözött öreg asszonyt megöleltem. Egyszer csak elmaradt Náni néni, s mikor kéthárom nap múlva Lencsivel elmentem hozzá, azt mondták, nem lakik már ott Náni néni, kiköltözött a temetőbe. Megsirattam nagyon, keserven. Félév múlva a cselédek beszélték, hogy egy szép, derék uri ember kereste a Vízivárosban özvegy Morellinét, aki nagyon hasonlított Náni nénihez. Elutasították azt is, mint engem, a németvölgyi temetőbe.