Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-09-17 / 38. szám

élet lüktetését ez elemek és alakok befolyásolják, nyomukból elmaradha tatlau a burjánfajok sokasága. Beteg annak a helynek a társadalmi élete, ahol ilyen alakok élhetnek, gyökeret verhetnek és létezhetnek. Mert megdöbbentően gyenge erkölcsi alapot áiul el az a tény, ha egyesek és testületek ez alakoktól magukat elszigetelni nem képesek. A komoly és tisztes elemek gondolataiban önkénytelenül előtolakodik a kérdés, hogy ha már egyesek tul ságos félénkségből hagyják is magukat szipolyoztatni, a helyi társadalmi testületeknek, sőt némely helyeken a hivatalos testületeknek micsoda rejtet okuk van arra, hogy az ilyen alakokkal érintkezni kényszerülnek ? A vidéknek egyes ilyképpen megtámadott helyein a társadalomnak erélyesen kell szervezkedni, hogy a fórumokon minden alkalommal olyan férfiakat tűrjön és oda olyanokat ál litson, a kiket nem restell vezetőinek vallani. Rezzentse vissza a hangos ürességeket, keresse mindenkiben a tartalmat, a munkásság tehetségét és szorgalmát. Ahol e tanácsot követik, ott a helyi élet rövid időn belül erős átalakulás hasznos hatását fogja érezni s magától kialakul egy erős erkölcsi érzés, a mely szigorú mértékkel méri a tisztesség jelenlétét és hiányát. Szinás^oank érdekében. Köztudomásu dolog, hogy szülészetünkben jelenleg egy ujabb fordulat fog beállani. Évek óta hangoztatva lett, hogy városunk lakosságának szini igényeit egy téli szezon sokkal inkább tudná kielégíteni és várva-vártuk, hogy ezen óhajunk teljesedésbe menjen. Az alkalom itt van. M i c s e y F. György színigazgató elhatározta, hogy I lakosságunk ezen régi óhaja teljese| désbe menjen és egy teljesen újonnan | szervezett téli társulattal és honvédzenekarral október hó elsején mintegy hét hétre terjedő időszakra megkísérli ! városunkban a téli sziniévadot. Minthogy ezen kísérletezés ered! ményétöl függ az, hogy városunkban I a téli sziniévad állandósítva legyen I voina néhány szavunk ugy közönsé| günkhöz valamint a színtársulathoz: Senki sem tagadhatja, hogy Pápa vá! rosa mindig hires volt irodalmi és művészeti szeretetéről. Pápa városa mindenkor örömmel áldozott a magyar színészetnek. Városunk intelligenciája eléggé tudja már, melyik társulatot kell respektálnia ? Nem a pessimista szemüvegén nézi közönségünk az előadásokat. Nem. Hanem képes arra, hogy a jót selejtestől, a salaktól megkülönbözteti. Nem frázis, de igaz tény, hogy Pápa városának messze földön híre van, hogy Thalia papjait, ha hivatásukat őszintén és lélekkel fogják fel, itt a város falai között erkölcsi és anyagi siker kisérte. Időszerűnek tartjuk most, midőn Micsei F. György jóhirnévnek örvendő színigazgatót és társulatát körünkben üdvözölhetjük, egy s mást elmondani, hogy mi kötelesség háramlik reájuk és mi kötelessége a városunkban megalakult szinügyi bizottságnak. Csak is ugy és akkor lehetséges a közönség érdeklődést felhívni es ébrentartani, ha a színtársulat és a szinügyi bizottság karöltve egymást támogatja. A társulat első sorban teljes ambitiójával arra törekedjék, hogy a bemutatandó színmüveket jól betanult és összeiiangzatos előadásban mutassa be. Mert régi igazság az, hogy a kerekded előadás már maga a siker és ha ehhez a kerekded előadáshoz még a művészi tűz, a színészi lelkesedés is járul a közönség tapsainak és pártfogásának eredménye nem maradhat el. Fel tehát Thália pap és papnői legyenek rajta, hogy kicsiny és nagy örömmel keresse fel a múzsa hajlékát és önök lelkesedése bizonnyal át fog ragadni erre a közönségre, mely évtizedek óta kész örömmel áldoz a művészet oltárára. Ami a szinügyi bizottságot illeti, tudtunkkal mindent elkövetett, hogy társulatunk existentiája a téli évadban biztosítva legyen. A bizottság minden egyes tagja minden lehetőt elkövet arra nézve, hogy a körünkbe érkező színtársulatot teljes szinpátia és jóakarat fogadja és jóakarattal fogadja a társulatot és ha a társulat is hivatásának tudatában lesz, akkor fényes eredményt jósolunk a téli évadnak. De ezzel az egy eredménnyel még nem teljesítették minden kötelességüket. A szinügyi bizottságnak az egész sziniévdban folyton kötelessége aktióban maradni. Kisérje az egész sziniévad alatt jóakaró figyelemmel mindazokat a mozgalmakat, mely a | színészet és a közönséget együttesen ér' deklik. Felszólalásunk a téli sziniévad kísérletezésével nagyon is aktuális. Eme felszólalást a jóakarat sugalmazta tollúnknak. A sajtó kötelessége mindenütt felemeli szavát, hol a célirányossal ellenkező faktumukat Bizonytalan hangú, gyönge tagadás volt. Árim vére még jobban fölforrt. — Hazudsz ! — fakadt ki gyeplővesztett dühvel s neki ugrott Nátának. Amaz hirtelen meghátrált s gúnyos, kikivó kaczavállat vont. Arim nyomban mellette termett és könyörtelenül letiporta. De a másik pillanatban már megbánta tettét. Letérdelt a megrémült leány mellé s kérlőleg, könyörögve szólt ; — Boldogságom csillaga, lelkem fénye ! Ne félj, nem bántalak, csak légy őszinte hozzám. Megőrjít a bizonytalanság. Valld be, csakugyan ki.iludt e szivedből az irántam égő tűz, vagy csak játszol velem hidegséget szinlelve, hogy annál jobban szitsd az én lángomat '? — ígérd meg, bogy hozzám sem nyúlsz ha nyíltan szólok, — rebegte Náta daccal elegyes félelemmel. — Egy ujjal sem érintelek ! — Nos tehát : meguntalak már ! Más után vágyódom és . . . A torkán akadt a szó az Arim ijesztő tekintetétől. Egy percig tétován meredt rá, aztán kétségbeesett futásnak eredt. Árim megkövülten állott helyén. Gondolkodni sem bírt. Végre is összedte erejét s utána vetette magát a menekülőnek. Szemei villámot szórtak, ajka tajtékzott és röpült, mint a boszuért lihegő sas. Hamarosan el is érte Nátát. Menten megragadta s mintegy magánkívül fojtogatni kezdte, majd megvetéssel eldobta magától egyenesen bele a folyóba. Amaz mohón tárta szét hideg karjait s kaján suttogással ölelte magához Nátát. Szépséges teste föl sem bukkant többé. Valami hmárféle a mélyben tartotta. Árim csak nézte-nézte a meg-megcsillanó vizet, banbán siklott végig rajta tekintete. Egész valóját különös tompultság fogta el. Mégis aztán fölocsudott belőle s cél nélkül neki vágott az éjszakának. Étlen szomjan kóborolt. Majd koldult, ment továbbtovább. Űzte súlyos vétke, a mely tüzes kígyóként marta lelkét. Évekig vonszolta magát úttalan utakon, hegyen-völgyön át, de végre is kidőlt, mint v villám sújtotta tölgy. Bilincseket vert lábaira az orozva neki támadt betegség. Kiépült belőle. Nem indult aztán világgá többé. Tanyát ütött a Himalája ama kies zugában s fogadást tett, hogy örök magányosságban tölti napjait, életcél a bűnhődést választva. Izmos, erős ifjú volt, amikor az emberiségtől elszigetelődve, a legteljesebb lemondásnak adta magát, de immár törött testű, tiprott lelkű aggastyánná vált. Bián, a sziv szelleme csak amúgy lomhán kergette meg ereiben a vért. Nem volt az izzó többé. Lángszenvedély nem dagasztotta kebelét, hamu, kihűlt hamu volt benne. Csak egy sóvárgás hatotta át egész valóját • bűnbocsánatot nyerve, megtisztult-m végre ia uí'ükre megnyr..joghatni. Ámde táyol volt még tőle. Hite szerint lelkére a halál után is hosszas küzdelem várt, fokozatos vándorlás, mig a legfőbb jóhoz, a Nirvához, a végmegsemmisüléshez eljuthatott. S éppen azért sanyargatta magát olyannyira az életben, hogy legalább majd a földi léttől megváltva legyen csekélyecb a büntetés jogtalan tettéért. Eltekintve a rettenetes testi kínzástól, maga a lelkifurdalás is jó darabig perzselő vezeklés volt, s a szivébe vert Náta képe égető tüz. De később fakult a fájó emlék. Csak egy látomány volt már, egy árny, a mely sötéten feléje surran, különösen amúgy estenden . . . * Az aranysugaias delet lomha délután váltotta föl, majd leszállt a nap a távoli Dhwalagiri vagy fehér hegy mögé. Titokzatos homály ölelte át az egész völgyet. Kisvártatva azonban fölbukkant az égen Tsandra, a hold és ezüstös fényt szórt. Lassacskán tompult a természet lüktető élete. Elhalt a zsongás-zsümmögés. Elbújtak a rovarok az iszalagok közé. Gyik sem futkározott már. Csönd kezdte megülni a tájat. Halk száinycsattogás, lombsuttogás, kigyószisszenés élénkítette éjjeli nyugvás. Csak olykor hangzott föl erősebb szó, éhes vad panasza, vagy dulakodó ellenség rémes halálhörgése, meg egy-egy szerelmes madár szaggatott, röpke vijjogása. Arim a kunyhó ajtajából nézte a kékeszölden reszkető levegőben higgadtan uszó holdat és hamuból főikavart pernyepiheként libbengecte Körül lelkét a Náta emléke. Hosszasan állott egy helyben, végre is levette lábáról a halálos fáradtság. Lefeküdt s imát mormolva elszenderült. Ajka mosolyra nyílt. Álmodott: a Nifvánáról.