Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-01-22 / 4. szám

kölcsöni ügyeinél és fogyasztási adóbérleteinél, a kulturális intézmények fejlesztésénél mindenütt sikerrel jártam közbe. A gyermek védelmi pótadó alól felszólamlásomra a város polgárai kivetettek. S hozhatnék még talán más városi vagy jogos egyéni ügyeket is, melyeket a siker koronázott. De ha ennyi történt az csak azt jelenti, hogy még többnek kell történnie a jövőben. Először is meg kell mondanom, hogy minek nem lehet történnie. Ugy hallom, hogy az ellenzék olyat híresztel, mintha én valamely liszt- vagy füszer-szövetkezetet vagy nem tudom micsoda fogyasztási szövetkezetet akarnék létesíteni. Ennél okosabb valótlanságot kellett volna kitalálniok. Nemcsak, hogy a leghatározottabban visszautasítom ezt és az ehhez hasonló tervet, hanem mint az „Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület" igazgatósági tagja, egyenes kötelességemnek ismerem harcolni minden oly irányzat ellen, mely a szövetkezeti eszméket, (melyek elméletben szépek s külföldön sok helyen helyesen alkalmaztattak) ezeket az eszméket arra akarja felhasználni, hogy egyik tisztes és államfenntartó osztály ellen indítsanak megengedhetlen agitációt. Ezután jövő terveim közé sorolom azt, hogy miként már emlitém közigazgatási tekintetben mennél jobban kiemelkedhessünk. Evvel kapcsolatban törekednünk arra, hogy városi pénzügyeink számára lehetőleg önálló adóforrások álljanak rendelkezésére. Kívánjuk egy kereskedelmi iskola felállítását s sertés közváqöhid létesítését. Legfontosabbnak tartom azonban azt az eszmémet, melyet a következőkben terjesztek tisztelt polgártársaim elé. A Tisza-kormány 320 milliót kért beruházási hasznos célokra, ebből mintegy 42 milliót akar a kormány arra iorditani, hogy a vármegyék birtokában levő vicinális vasutak törzsrészvényéit átveszi és kifizeti. A kormánynak ezt a tervét helyeseltem, de azt hiszem, hogy ennél tovább kell menni. Ha tisztelt polgártársaimnak bizalma a parlamentbe küld, én azzal a tervvel akarok itt előállani, hogy az állam vegye meg fokozatosan azon városok vasúti törzsrészvényeit is, amelyek vízvezetéket vagy csatotnázást stb. akarnak e pénzen létesíteni. Azt gondolom tehát, hogy ha az állam megveszi tőlünk a pápa—bánhidai és a pápa—csornai vasutak törzsrészvényeit, akkor az állam nyugodtan kivárhatja azt, míg e törzsrészvények kamatozni fognak, mi pedig a város pénzügyi érdekeit, jövő fejlődését teljes mértékben biztosíthatjuk. Ehhez a tervhez kérem szíves hozzájárulásukat. Ezekben mondtam el programmomat tisztelt polgártársaim ! E programra mellé tűztem ki zászlómat. A zászlóra felírtam nevemet. Csak polgári név az : semmi más. Mert ez a polgári vér, a mely összetart itt bennünket a mi büszkeségünk s azt semmi címért fel cserélni nem szabad. A ki rám szavaz tudja meg, hogy csak egy polgárra szavazott. A ki kezembe teszi le bizalmát, tudja meg, hogy csak egy munkás kezet szőrit meg, amely mindennapi dologban, munkában edződik. A zászlóra felírtam a szabadelvüséget. Es ha a legkülönbözőbb ellenzék coalitiot tudott alkotni, nekünk is coalitiot kell alkotnunk arra, hogy félretéve személyes bajainkat, félretéve még azt is, hogy másik kérdésben különbözünk: szövetkezzünk a szabadelvüség védelmére. A zászlóra felírtam Pápa városának nagy és állandó érdekeit, melyek pillanatnyi lármával megzavarni nem engedhetünk. Önök sem engedhetik tisztelt polgártársaim, akiké a város, de nem engedhetem én sem, aki nem vagyok alkalmi idegen, hanem már három nemzedéknek kötelékei fűznek ide. A zászlóra felírtam a tántorithatlan hazafiúi meggyőződést. Mert az uj és még ujabb választási jelszók olyanok, mint a változó hófelhők, amelyek ide-oda járnak az égen. De az igaz meggyőződés változatlanul áll felettünk, mint a felhők felett a sarkcsillag állandóan ragyog. Ezt a zászlót tűztem ki tisztelt polgártársaim s addig le nem teszem, míg az önök segítségével diadalra nem viszem ! A hosszantartó éljenzés csillapultával dr. Steiner József mondott köszönetet a párt nevében Hegedűsnek a programmbeszéd megtartásáért és ezzel az egész aktus befejezést nyert. Bauer Antal jelöléséhez. — Levél a szerkesztőhöz ! — Vettük a következő levelet, melyet részint mivel teljesen egyetértünk intentiójával, részint aktualitásánál fogva egész terjedelemben közlünk : Tekintetes Szerkesztő Ur ! Amidőn e sorok szives közlését kérem egyúttal köszönetet is mondok érte, amenynyiben jó eleve tudom, hogy szerkesztő urnák nézeteivel találkozom. Csak nemrég történt, hogy az ugodi szabadelvű párt mily lelkesedés ós ovációk közepette kiáltotta ki Bauer Antalt a kerület volt képviselőjét újra és harmadízben jelöltének. Ez alkalommal a kerületnek spontán megnyilatkozását volt alkalmunk tapasztalni, hogy Bauer Antalban nemcsak olyan képviselőt látnák, aki akkor jön el választói közé, amikor mandátumot kér tőlük, hanem barátja, jótevője a népnek, akihez minden választója bármikor a legnagyobb bizalommal szokott fordulni. Mindenki ismeri őt személyesen s ő is ismer minden egyes emberét, nem volt senki, akinek panasza lett volna azért, hogy hiába fordult hozzá tanácsért és segítségért. Az egesz kerület megvan győződve, hogy Bauer Antal ideálisan tölti be a képviselői hivatását. Közismeretes, a kerület minden választója előtt tudott dolog, hogy ugy működésében, megyei közgyűlésen a tár| sadalmi élet minden mozzanatában Bauer Antal a kerülete érdekében és hasznára egy percet sem mulasztatott el, aki sok nehézségekkel szembe szállt, aki a munka minden fáradtságát és terhét magára vette, aki többet tett, mint amennyit ígért, mikor lelkes szeretettel, nemes ambícióval fáradozott képviselői hivatásának hü és jó betöltésén. Ezzel utasították el. Két hét múlva! Hát addig az ő édes, őszhaju anyja — éhezzen? Kereste Fodor Kálmán is jegyesét. Nem találta. A harmadik napon megtörve, tébolyodottként érkezett lakására. Nem mert bemenni. Ma már nem volt kenyérre való sem. A kapuhoz állva, nézegette réveteg szemeivel a hullámzó tömeget. Megrezzent ... A házmesterné édeskés arca volt előtte. — Kisasszony — szólt — én tudom mi baja . . . Maguknak nincs kenyerük . . . A nyakában — látom — egy arany kereszt függ . . . Micike ijedten kapott a hattyunyakán függő arany kereszthez. —• Nem . . . nem — rebegte fuldokolva . . . — Ujjain is van — mint Játom — egy karika gyürü, az is arany . . . Talán menyasszony ? Micike gyorsan dugta el jegygyürüs kezét is, — Pedig lássa — folytatta a házmesterné — éhezni nem lehet . . . Enni muszáj . . . Lopni nem tud . . . Hát mondok más ajánlatot. Az első emeleten a 7-ik számú szobaúr kérdezősködött magácska felöl. Igaz, hogy öreg ... De hát van pénze . . . Aztán, magácska, kisasszony — érdekli őt. Hajh ! Hogy rohant a megrebbentett, galamb ! Hogy futott, hogy iramodott őrületes gyorsasággal ettől a lélekkuíártól, ettől a keritőnőtől, Futott . . . Nem nézett sehova. Csak rohant. Egy ház sarkánál aztán megállt. Kt^ble pihegett, mint a sebzett galambéOtt, ahol állott, egy hírlap szerkesz. tősóge volt épen. A ház sarkán ki is volt téve az „Apró hirdetések" táblája. A járó-kelők, a kenyérnélküliek nézegették azt. Micike nem tudta, mit néznek azok. Odament. Aztán olvassa . . . olvassa . . . „Kerestetik egy szelid, erkölcsös leány felirónőnek. Cím a kiadóhivatalban 4737." Ezt a hirdetést olvasta Micike. A kiadóhivatalban megkapta a cimet. Délután jelentkezett a hirdető kávésnál — Gergő apónál. Gergő apó aprószürke, de jóságos szemeivel végignézte. — Jól van kisasszony szólt a. — remegő galambnak — felfogadom kassziros leánynak, vagyis felirónőnek. Este 8 órától reggeli 6 óráig kell írnia. Ezért kap havonként 30 forintot ... Ne féljen! Látom, hogy ön jó leány! ^z íog nálam is lenni. Ne féljen ! Gergő apó őrizni fogja. Őrizte is . . . Senki sem bántotta Micikét, amint aranyos trónusában ülve gépiesen irta a Ferdinánd pincér által diktált szamokat: — Egy chartreus, 20 ! — Két konyak, 40! — Egy csája. 35! Micike pedig irt . . . irta azokat a hajszálvonásu számokat . . . gépiesen. Mert lelke másutt tévelygett. Annál a reszketős arcú, őszhaju asszonynál . . . aztán egy daliás, fekete bajszú ifjúnál. Fél éve irta már ezeket a számokat Micike. Ezalatt a fél év alatt szüztiszta lelke annyit, oh annyit szenvedett. Persze, önök ugy-e nem tudják, rait tesz egy kasziros lánynak lenni ?. Önök, ugy-e elitélik abban az aranyos trónusban ülő leányokat ? De ne Ítéljék el! Abban a trónusban egy rombadüit világ ül. Oh, ne bántsátok ezeket a szegény lányokat! Szivük úgyis Össze van törve. Szivviláguk úgyis rombadölt. Minek törnétek ti össze még jobban ! Minek ? Azok az éjjeli baglyok nem bántották Micikét. Hogyan is bánthatták volna: Mikor galambszelid szemeivel reá nézett azokra a tántorgó piakokra, hát akkor ezek — kijózanodtak. — Ne bántsanak! Oh, ne bántsanak — rebegte parányi kacsóit öszetéve, — oh, hagyjanak becsületesnek lennem. Oh, engedjék meg, hogv reszketős arcú, ezüsthajú anyámnak — tisztességes kenyeret adhassak. Nem is bántották. Meg aztán ott volt Gergő apó, aki cerberusként őrizte Micikét. Szerették, dédelgették, imádták ezt a szenvedő arcú leányt. Jaj lett volna annak, aki a galamb előtt csak egy, csak egy fikarcnyi kétértelmű szót mondott volna. A galamb pedig csak irt . . . irt . . .