Pápai Közlöny – XV. évfolyam – 1905.

1905-05-07 / 19. szám

A hus szállítása ezen üzletre csak azon esetben rendelhető el, ha a levágott marha husa alárendelt, természetszerűleg a szállítók a hely­beli mészárosok és azok lesznek, kik husméréssel foglalkoznak, figyelemmel kell lenni arra, .hogy a hus minősé­gének megállapítása szakemberre bi­zassék, s nagyon ügyelni kell arra, hogy mészárosaink zaklatásnak kitéve ne legyenek. Különösen figyelemmel kell lenni arra, hogy a 10 klgm. mi­nimális faggyú mennyiséget csak oly marhából követeljünk, mely már idő­sebb, mig a fiatalkorú marha husa — tinó 'és üsző hus — mindenkoron, ha az előirt faggyumennyiséggel nem is rendelkezik, a rendes mészárszé­kekben legyen kimérhető annál is inkább, mert az ily fajta hus — bár az kellően nem érett — nagyon él­vezetes és a mészáros is legalább 25%-al drágábban szerzi be, mint az öregebb fajtát. Az ezen mészárszék­ben kimérendő hus árát mindenkoron a hatóság állapítsa meg. Figyelemmel kell lenni még arra, hogy az olyan marha husa, mely azon célból vágatik, hogy kalbászáruk fel­dolgozására használtassék el, közfo­gyasztásra ne kerülhessen. Ez pedig csak ugy érhető el, hogy a directe ezen célra vágott legalárendeltebb marha husa már a közvágóhídon lát­tassék el kellő bélyegzéssel és ez a hus a kolbászkészitő rendes mészár­székébe se szállítható se pedig mé­szárosnak kiadható ne legyen. Ha az ily fajta hus mégis közfogyasztásra kerülne, annak forgalomba hozóját birsággal tessék sújtani. Ezen intézkedések árán el fogjuk érni azt, hogy a mészárszékből, ha drágábban is, de jó és elsőrendű hust, a szabad mészárszékből pedig a szegényebb osztály olcsó pénzen bár másodrendű, de élvezhető hust fog kapni. Tűzrendészetünkről. Félve gondolunk a közelgő nyárra, a tavalyi forróság és az ez által bő­séges táplálékot nyert óriási tüzve­szedelmekre, melyek ugy vármegyénk­ben, mint másutt is az országban egész községeket vittek romlásba. Voltak tüzesetek a múltban is; de oly nagyarányú pusztítást még sem okoztak, mint a legközelebb le­folyt években ; pedig a kifejlettnek mondott tűzoltói intézmény mellett joggal azt várhatnók, hogy e vesze­delmes elem szűkebb korlátok közé szorittassék. Tagadhatatlan, hogy az utolsó három évtized alatt előbbre mentünk a tűzrendészet terén, de ez a hala­dás nem általános; legfeljebb csak a városokra szorítkozik, a községek, a falvak e tekintetben jórészt ma is a kezdetlegesség állapotában vannak. Az újságok nyári számai közt alig akad egy, amelyik liirt ne hozua va­lamely község teljes leégéséről, ahol száz és száz ház lett a pusztító lán­gok martaléka, ezernyi ember jutott koldusbotra, amely siralmos állapot azután ő bennük is megérlelte az Amerikába való kiutazásnak a kiván­dorlási ügynökök által felkeltett vá­gyát és a haza elhagyásának elhatá­rozását. A biztosító társaságok által kifi­zetett tűzkár összegek, amelyek pe­dig csak egy részét képezik a tűz által okozott tényleges kárnak, mu­tatják, hogy mily óriási anyagi és ezzel karöltve járó szellemi kár éri minden évben országunkat. Közgazdasági és nemzeti érde­künk parancsolja tehát; hogy mind­azokat a tényezőket, a melyekkel a tüzveszedelmet és az ebből folyó ká­rokat szűkebb korlátok közé szorit­hatjuk, az egész vonalon, minden té­ren, ós teljes kihasználhatóságunkban érvényre juttassuk. E kívánatos, sőt feltétlenül szük­séges helyzet azonban addig be nem következik, amig a törvényhozás nem veszi kezébe az ügyet és tűzoltóság ügyének összes kérdéseit törvény ál­tal nem szabályozzuk. Ez állitásunk tapasztaláson ala­pul. A törvény ugyanis kifejezetten a kérdéssel nem foglalkozik, mert az 1886-ik évi XXII. t.-c. a tűzrendészet keretében a községekre bízta oly for­mán, hogy azok a helyi viszonyok­nak megfelelően tüzrendészeti sza­bályrendeletet kötelesek alkotni. A törvénynek e rendelkezését a közsé­gek végre is hajtották, nem is, vagy ha végrehajtották, csak a papiroson. A tűz ellen való védekezés mai elveit az 1888 ik évben kiadott kor­mányhatósági rendelet állapitotta. meg. billentette Viktória csipkekendőjét. Eleintén fájt neki az illat, ahogy az ujonsztiletett gyerek szenved, mikor a tüdeje működni kezd, azután érezte, hogy a mámorossága elszáll. Kissé magához tért, elhagyta a vi­rágokát és kiállt az ablakba. Még mindég gyaimkódva szitta magába a friss szellőt, mely megborzongatta elpuhult idegeit. De azután látta, hogy nem történik baja, sem villám nem szalad az ablakba, sem vihar nem rohan feléje. Egyszerre valami uj illat (vagy talán más káprázat) szállt végig a völgyön. Csöndes, megnyugtató érzést kel­tett, amint elsuhant. Par perc múlva Vik­tória ráismert: harangzugás volt, de alig lehetett megkülönböztetni, illat vagy hang volt-e ? A leány elérzékenyedve állott az ab­lakban s csak akkor tért vissza a szobába, mikor a mogyoró-bokrokból köd kezdett emelkedni. Milyen más illat volt most ide­bent. A lámpa üvegét nem tette párássá a tubarózsa lélegzete, a pálmák és dracénák, megdermedve a hegyi levegőtől, összezsu­gorodtak. Még egy cserép őszi rózsa gub­baszkodott,. a polcon. Viktória megfogta kitekerte a. nyakát, azután kilökte. Must mar teljes volt a békesség. De nem ; még valaki hiányzott, Jött áz'is, ki lehetett volna más? Természete­sen ő. Viktória első gondolata az.volt, hogy be^eteszéli az ajtót és soha többet be nem bocsátja. Annak ehhe? a becsületes levegő­höz semm ; keze, - -Wíhez tartozik, amely­nek bűnös v'tív i fo , amelyek között ő leli a •«• j> •<•!• . Mos- ősz van a ^ rágok megdermednek odakünt és meg­vezekelnek bűnükért, dermedjen és veze­keljen ő is. De már késő volt, az ifjú belépett. Máskor — ott kiint, a jázminok között — hogy repültek az egymás karjaba, hogy fojtották el az egymás lélegzetét ! Nem volt se hossza, se vége a csóknak és mentől nagyobbat vétkeztek, annál boldogabbak voltak, oly jól esett e mámoros levegőben életről, becsületről, gy alázatról megfeld­kezni. De az illat, a mámor elszállt, s a mi megmaradt, a keserű emlékek voltak. A lánynak egy óhajtása volt: megmenekülni a szerelemtől, amelynek gyalázata, becste­lensége most égette, egy vágya: felper­zselni múltja emlékeit. Az ifjú, ez a derék, jó ember megérezte a lelke változását, szo­morúan és csüggedten nézett a nőre. Vik­tória bánatosan hajtotta le fejét és könnye­zett. Alig fogtak kezet. Viktória ugy érezte, hogy eljött az idő, mikor a férfit, aki pedig soha, gondo­latban se bántotta őt, meg kell gyűlölnie. Az ifjú mindig gyöngéd, figyelmes és en­gedelmes volt s ha megtörtént, hogy kö­zöttük külömbség volt, egy kérésen mult, amelyet a sose akart teljesíteni. Légy a feleségem ! a fiatal ember ezt akarta. Régi életüknek ez volt az egyetlen szomorú pontja. Hány este lett komorrá e miatt az ákácok nlatt ! A férfi„ erőszakolta a dolgot, a leány ellenkezett. 0 csak szeretője akart lenni, aki dobogó szívvel, forró ajakkal várta az ő kedvesét a kis kerti lugasban. Ugy érezte, megszűnne szerelme titokzatos varázsa, emésztő tüze, ha nem lehetne rab­szolgája ennek az ifjúnak. Az örökös reme­gés, hogy elhagyja, a félelem, hogy az apa, j a világ mindent megtud, a büszke diadal, ha a férfi akaratán győzedelmeskedett s a minden nap megujuló öröm, hogy törvény és tisztesség ellenére magához tudta Ián • colni, boldogság volt lelkének. Jól tudta, hogy a kert csábitó meleg illata, szerelmi lángjai •Iszállnának, amint becsületes lé­lekkel lépne buja virágai közé. Igazi, ősi erejű szerelmes természet volt, amelynek ihlet, erő, hajalom volt a szerelem, imád­ság. kárhozat és megdicsőülés. Igy volt az a kertben, de hová lett a kert? — Légy a feleségem, szólalt meg az ifjú csöndesen. Felrezzent. Körültekintett a vidéken. A kis fészek nyugovóra készült, házai felett csillagok pecsételték meg a békét. Bent a szobában is minden nyugodt és becsületes, az öreg mester harmoniumja, az öreg könyvek, a virágoktól megszabadult polcok. A dracénák megadták magukat és bünbánólag hajtották le fonnyadt leveleiket. Az ablak előtt fel­tűnt a mester borotvált, egy ügy ü arca, oly becsületes és ostoba volt szegény. Felnézett m ifjúra, végtelen gyöngéd­ség sugárzott szeméből. — Te akarod ? Igazán akarod ? kér­dezte vállára borulva. — Ne gyötörj tovább, Viktória. Kezd­jünk becsületes életet, hiszen ebbe bele kell pusztulni. Viktória arca felragyogott. — És nem megyünk soha többet oda? — Nem, soha ! Kiirtatom a fákat, napraforgókat ültetünk, Szép, józan virágok, nincsen szaguk. — Te édes, te mindenem, suttogta a,

Next

/
Thumbnails
Contents