Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-03-27 / 13. szám

nak a forrása, az egyéni ügyesség, élelmesség és képesség érvényesülésének épen a kereskedelmi pálya matatta a leggyönyörűbb példáit, az alkotó tevékenység legproduktivabb eredményeit ez a hivatás hozza létre és mint tudjuk egy aktió sikere nyomán tiz ellenacktio halála támad és mégis a kereskedelmi üzem forgatagában megkell lenni annak a morális és humánus vonásnak, a mely a saját érvényesülésével nem a konkurrens halálát idézi elő. A vevőközönség érdekében az áruk kolportageja tekintetében való raffineriákat szabályozta már a törvény a kirakatokban helyezett holmik, „az áruk ingerlő módon való eladása" tekintetében már megvannak védve a hiszékeny emberek. Az eladó 'és vevő viszonyát szabályozza a kereskedelmi törvény, most még csak a kereskedőket kell oltalmazni egymás ellenében. Nem a kartelt értem az árak egységes szabályozását amely az egyéniség, a kereskedelmi geniálitás csődjéhez vezetne s a mely a vevőket egy anyagi érdekükre nézve esetleg kedvezőtlen önkénynek szolgáltatná ki, hanem egyesületi uton szabályozni azt a veszedelmes reklamirozást a melyet a „per Bauscli & Bogén" vásárló és egységes brauclieal nem biró kereskedők az ó occasió eladásaikkal véghez visznek. Ezek nem csak az árakat rontják, hanem szükség esetén a beszerzési vagy gyári ár jelentékeny perczentjeivel olcsóbban adhatnak, bizonyos időszakokban, mikor sikerült nagyobb árutömeget beszerezni és az olcsóság ingere két hét alatt odacsalja az egész vevőközönséget. Szép törvény a vigécz törvény, amelyet végrehajtani nem tud senki, a mely a városokat elözönlő pressió alakoktól akar megszabaditani, az ezek által végtelenül szenvedett kereskedelmet és ipart, de szép feladat lenne az állandó helységgel rendelkező vigéczség túlkapásainak és fojtogató versenyének meggátlására szervezkedni. Hogy milyen módon egyezségi szövetkezeti uton vagy pedig kötelező rendszabályok statuálásával én nem tudom, talán jobban tudja a kereskedelmi érdekek kitűnő apostola és mondhatnám a magyar parlamentben egyetlen igazi képviselője Sándor Pál. Éii azt hiszem, hogy ezek a sebek sanálása lenne az 0. K. E.-nek fontos feladata, a czégbejegyzés kérdése, a kereskedelem morális niveanja és a verseny mérséklés, illetve tiszta mederbe szorítása, annak materiális érdekeinek megóvása végett. Sok a csőd kérem, mindig több megbélyegzett ember kerül elénk az utczán, a kire dift'amálo büntetést szabott az igazságszolgáltatás, pedig gyakran csak áldozat. Mit gondol ne csináljunk propagandát egy 0. K. E. fióknak ? Azt hiszem, hogy a bűnök a melyeket vázoltam elég termékenyen burjánzanak itt is, és roncsolt existentiáktól, vergődő kreatúráktól pedig szinte hemzseg' a mi kereskedelmi piáczunk. Aliqius. Városunkban a mult hetekben a szabósegédek sztrájkoltak és bárha ezen sztrájk alig 1 ártott néhány napig, amennyiben a munkások és munkaadók között egyezségjött létre, nagyon is aktuálisnak tartjuk hogy ez érdemben véleményünket megmondjuk. A munka és díjazása közti arány örökös ingadozása, az élelmiszerek folytonos drágu'ása és a megélhetési viszonyoknak egyre növekedő elharapódzása, a kívánalmaknak fokozása ; ezek azok az okok. melyek a munkaadók és munkások közti jó viszonyt tartósságában zavarják. A munkaadó a mostani viszonyok közt kénytelen minden irányban takarékoskodni, különösen pedig törekedni kell gyártmányait oly olcsón és a mellett megfelelően előállítani, hogy a konkurrenciával lépést tarthasson. Bármennyire is Ítéljük el a töke hatalmát és a nyomában járó gazdasági félszegségeket, nem lehet tagadni, hogy a munkaadó helyzete is mód felett megvan nehezítve és soha meg nem szűnő gondok gyötrik. A gyártmányok olcsó és megfelelő előállítását első sorban a nyers anyag drágasága akadalyozza. A munkaadó, /legyen az nagy-, akár kisiparos, csak a munkás bérének terhére eszközölheti megtakarításait. Es ez a baj legelszomorítóbb oldala. Mert a szegény munkás épp ugy, sőt aránylag még sokkal inkább sínyli meg az áltaaz asszzony — mint nő csakugyan praktikusabb voltam magánál. Tudtam, ha kezében lesz is az akkor oly nehezen várt diploma, az nem nyújthatott volna mindjárt kezdetben olyan eks/.isztencziát, hogy küzködés nélkül kezdhettük volna az életet. — Tehát újra küzködní, nyomorogni ? A szerelem mellé fekete kenyér várt volna. Ezzel pedig a rokonaim házában már unosuntig, azinte az undorodásig jóllaktam. — És ezért igen okosan, bölcsen cselekedett. Nem volt butácska, hogy mikor a keresett lovag Waldmann bankár képében megjelent, lábaihoz rakta gazdagságát, kincseit, hogy a kincsek helyett a kenyeret válaszsza. — Gúnyolódik ?! — Eszemben sincs. Miért tenném ? Hiszen már csak a múltról beszélünk. Es legfeljebb mosolyogjuk, hogy milyen szentimentális bohósággal éreztünk egymás iránt. Már tudniillik én! Csaknem jövőmbekerült a játék. Jó darabig nem bírtam egyébre gondolni, mint elvesztett boldogságomra. — És most? — kerdezte az asszony lágyan, még mindig remélve, közelebb húzódva a férfihez. — Most már tul vagyok rajta, — mondotta a férfi léhűtő közönynyel. — Elfeledtem . . . — De én nem feledtem el! — kiáltotta az asszony fellobbanó szenvedélylyel. — Nem feledtem el. Néha csak ugy tombolnak bennem a multak emlékei! Választhatnék itt ezek közölt, csak a kisujjamat kell felemelnem, hogy a lábaimnál heverjenek, de nem kellenek. Utálom, unom őket! Magát, érti, magát szeretem ! Jobban, mint' valaha ! Maga is szeret, tudom, hogy szeret ! Mert lehetetlen, hogy velem kiállja a versenyt ott az az igénytelen teremtés! Lehetetlen, hogy fölém merje őt helyezni, őt, a ki ugy elvész mellettem, mint kamélia mellett a mezei, vad sáfrányvirág. — Elég volt asszonyom! Nem engedem, hogy menyasszonyomat sértegesse. — A menyasszonyát?! — kiáltotta az asszony, tágra nyílt szemekkel bámulva a ; férfira, mintha nem jól értette volna. — Ugy mondta a menyasszonyát! Hát már idáig jutottak a kegyelmes mama jóságos egyengető szárnyai alatt ? ! De mindegy. — En elébb voltam a maga menyasszonya, enyém az elsőbbség! Kelemen önkéntelenül is elmosolyodott. — 0 csak nevessen! — Büszke lehet Kelemen ! Sohase hitte ugy-e, hogy könyörögni lásson a szerelméért? A mit egykor önként dobtam el magamtól, most visszakunyorálom. Tudja, hogy özvegy lettem, hogy a lovag, a vén kéjencz meghalt, megszolgált kincseit, palotáit, a melyeket rám hagyott, magához viszem, forró, igaz sze- i lános drágaság okozta megszorításokat éá nélkülözéseket, mint mások. így aztán nem lehet csodálni, ha kétségbeesésében az utolsó valamelyes kilátással kecsegtető mentőeszközhöz, a sztrájkhoz folyamodik. Senkise higyje, hogy a munkások kapzsiságból, könnyelműen határozták el magukat, a bérharcba, mert az ilyen hareznak kimenetele a túlnyomóan legtöbb esetben legalább is kétséges és ha kudarcot vallanak az a veszély fenyegeti a munkást, hogy kenyérkereset nélkül marad és ekképpen önmagát és hozzátartozóit a legnagyobb nyomorba sodorja. Nagy okoknak kell tehát lenni, melyek a munkást sztrájkra késztetetik. Tény1 jg csak akkor kezdi meg a sztrájkot, amikor már más kibúvót nem talál, mely a félig-meddig megfelelő megélhetéshez vezetné. Bár a munkások követeléseinek jogosultságában kételkedni nem lehet, sőt azt minden méltányosan gondolkodó embernek el kell ismerni, mégis be kell látni, hogy a munkás helyzetének kényszereszközökkel kivívott javítása nem lehet a kérdés természetes megoldása. Nemcsak azért nem, mert a javítás aránya a különféle szakmákhoz mérten nem lehet igazságos, hanem főleg azért sem, mert az ily rohamos elért eredmények minden rendszert nélkülöznek és igy tartósak se lehetnek. Minthogy azonban a gazdasági megrázkódtatás az általános sztrájk esetén múlhatatlanul bekövetkezik és következményei még a távolabb jövőben való fejlődést is hátrányosanfbefolyásolják, az intéző köröknek oda kellene hátniok, hogy a sztrájk eshetősége minél kisebb valószinüségre apasztassék.. A lehetőség határain belül meg kell kísérelni mindent, a mivel a munkás nyomasztó helyzetén enyhíthetünk. Ne gondoljuk, hogy a béremelés az egyedüli eszköz, melylyel ezt elérhetjők. A vezető férfiak, a társadalom számos más eszközzel rendelrelmemmel együtt magához, mert a magáé akarok lenni! Hangja esdeklővé vált, kezét könyörögve kulcsolta ÖSSZP, várta, leste, hogy a férfi a régi hangon szóljon hozza. Hiába ! Kelemen legfeljebb szánakozva közönyösen, mint valami rég elfeledett emlékre tekintett rá. — Késő ! — mondotta végre. — A szerelem, vagy a mit egykor annak hittem, nincs többé. A láng kialudt, elhamvadt. — Azt a parányi szikrát, a mi a hamu alatt még gyengén, alig észrevehetőleg izzott, már más lobbantotta ismét lángra és ezúttal Veszta-tűz lett belőle, a mely örökké égni fog. Más, az a kis leány ott, a ki bizonyára szorongva vár reám és nem birja megérteni, miért késem oly sokáig. Aztán meghajtva magát, oda sietett a Lia-szeműnek csúfolt édes kis leányhoz, hogy beszámoljon neki a múltért. A jövőért ? Csak egy tekintetet kell napbarnított, nyugodt arczára, nyílt tekintetű kék szemébe vetni, biztosak lehetünk, hogy Kelemen Ferenczből mintaférj válik, a kinek a jövőért sohasem kell majd elszámolnia. A veszedelmes szép asszony magára maradva, szinte dermedve nézett maga elé s halkan suttogta : — Késő, késő !