Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-02-07 / 6. szám

egy édes bus magyar éneket és a felzúgó tapsok után megjelent a dobogón Kóbor Tamás. Az egész terem levehette pár perezre a conventionális poset és átalakult sirató barátok csoportjává mikor beszélni kezdett Kóbor Tamás. Nem mondott szónoklatot, olyan erös baráti kötelékek fűzték őt Fenyvessyhez, hogy még az ő nagy rethorikai bravúrja is cserben hagyta és ötletszerű vázlatos tükördarabokban állította elő egy bájos férfilélek intim alakját. —• A férfit, aki minden környezetben „fair" volt, akinek „fehér szegfűje" és külső választékossága a lényének aestetikusságából eredett. Megjelentette Fenyvessy alakját a zenélő óra vörös asztalánál, redactio szóba fojtott éjjeli gőzében és a pápai művészasylumban, és elmondta róla finom analiséssel a legnagyobb dicséretel, hogy ez az ember sohasem tagadta meg önmagát. Szerető gyöngédséggel mutatott reá a rosszhiszemű közvélemény vádjára, amelynek maró szúrása anynyiszor érte Fenyvessy alakját, hogy stéber volt. Szokásos tulajdonát mutatta ki, hogy ez az ember szinte erőszakosan hárította másra az ő alkotásának erkölcsi és anyagi sikerét, már pedig a ki másért dolgozik, az stréber nem lehet. Az intim benső érzés subtilis hangján tartott remek beszéd mély hatása után Kolossváry József főispán mondott pár meleg lendületes szót Erzsike azonban nem tudta, mit fogadott mit íogadott meg magában Béla, várta hát, hogy újból kezdi a társalgást. Várt, várt, de Béla hallgatott. Erzsike nagyon dühös lett rá. — Talán azt várja a szemtelen, hogy én szóljak hozzá ? Akkor ugyan sokáig kell várnia. Pedig nem, Bélának nem kellett sokáig várnia. Erzsikének már nagyon kinos volt a csend. Végre is rászánta magát és ő szólt Bélához. Azaz nem, nem szólt Bélához, annál sokkal büszkébb volt; csak ngy a levegőbe mondta: — Hogy lehet valaki ilyen csapodár! — Engem gondol ? — Nem is mftgamat! — Pedig téved Erzsike, én nem vagyok csapodár. A mióta magát ismerem, nem is gondolok más lányra. Higyje el, igazán szeretem ! A mi a virágnak a napsugár, a fűszálnak a harmat, az nekem a maga barátsága, szerelme. Egyetlen örömem a maga mosolya, egyetlen bánatom a maga haragja. Ne higyje, hogy csapodár vagyok Erzsike, ne higyje. — Azért mégis másnak hordja a virágot. — Hiszen magának hoztam. — Másnak adta ! — Nézze Erzsike, csak nem mondhattam nemet, mikor Katicza kisasszony kérte. Erzsike kezdte belátni, hogy Bélának igaza van. Béla folytatta : elhunyt elődjéről, ugy szinte dr. Óváry Ferencz orsz. képviselő, ki vármegye orsz. képviselők nevében a jó barátról és a nagy alkotó tehetségről emlékezett meg Fenyvessy Ferenczről. Az elhangzott beszédek után ismét felhangzott a bus zene, melyet a főiskolai zenekar Gáthy Zoltán vezetése alatt adott elő. Végül Kapossy Luczián felolvasta özv. Fenyvessy Ferenczné „a mater doloroza" hálasorait. Rákosi Jenőnek „a hiriapirók nyugdíjintézetének" táviratát és felbontotta a Párisban élő geniális Klein Miksának városunk szülöttének kegyeletes gyengédsége jeléül küldött, Fenyvessy pompásan sikerült arczképét ábrázolta „Planquettet". Elhagytuk a termet a hol fiatal erős nemzedék testet nevelik az életnek és arra gondoltunk vaj íejlődne ebben a nemzedékben Fenyvessy hez hasonló kedély és geniálitás és ha fejlődik adjon az Isten neki erősebb keményebb szivet. A kath, kör hangversenye, Sokszor van alkalmunk városunkban ezen igazi kulturvárosbau felolvasásokat, zenemüveket, szavalatokat végigélvezni. Köreink ezen modern iránya talán egy vidéki városban sincs annyira elfogadva és kifejlesztve mint épen itt. Minden kör, legyen az demokratikus vagy arisztokratikus jellegű, megtalálja a szereplőit, meg a hallgató közönségét. Nem akarunk pálcát törni egyik felett sem, de annyi bizonyos, hogy a fejlődés, haladás és tökéletesbülés egyikkor egyesületnel sem látható annyira, mint épen a kath. körnél. Bizonyítja ezt a f. hó 2-án lefolyt hangversenye is. Ha olyan volna városunkban mindenben az összetartás és együttérzés, mint a hogy együtt gyönyör— Azután meg a maga kedvencz virágából nem adtam egy szálat sem. Erzsike nagyon boldog lett egyszerre. — Persze, ez igaz. •— Belátja már Erzsike, hzgy igaztalan volt irántam ? Erzsikében egyszerre fölülkerekedett a beismerés. — Persze, be kell látnom. Látja Béla, ilyen szeszélyes, makranezos, ostoba teremtés vagyok én. — Igen, az vagyok, tudom jól. A mama is mondta már sokszor, hogy az vagyok. De maga ugy-e jó lesz, és nem haragszik rám nagyon. Béla azt mondta, hogy nem haragszik. Nem hát, egy cseppet sem. Erzsike azonban nem tudott megnyugodni. Vádolta őt a lelkiismerete. Bűnbánóan kérdezte: -— Nagyon megsértettem ? Nagy fájdalmat okoztam ? — Igaz, nagyon megbántott, sőt meg is sértett és persze ez fájt nekem, de ne gondoljunk rá többet. — Megbocsát ? Bocsásson meg ! — Hogy megbocsátok-e ? — mondta — ó, hát . . . Béla most ránézett Erzsikére, A mint meglátta azt a mosolygó, piros ajkát, eszébe jutott valami. Még a gondolatra is szinte tűzbe jött. — Meg, persze hogy megbocsátok, liánéra csak egy feltétel alatt. — Hogy szépen báesánatot kérek ? — ködött és érzett az egész város vallás és rangkülönbség nélkül ezen estélyen, akkor nem volna annyi óhaj, hanem valóság és mindenben siker. Büszkék lehetünk, hogy ily életrevaló kath. körünk van, de büszke lehet a kör is azon sikerre, melyet mindenegyes nyilvános szereplése alkalmával elér. Két tényező segiti ezen sikert. A műkedvelő, műértő, a szép és jó iránt fogékony városi közönség, másrészt pedig a megválasztott szereplők kik fellépésükkel a legkényesebb követeléseknek s várakozásnak is megfelelnek. Szerencsés volt az idei szereplők felkérésénél is a kör vezetősége, mert azok mindegyike tökéletes egészet, művészies előadásában művészi élvezetet nyújtott a hallgatóságnak. Hét órára volt a hangverseny kezdete megállapítva, de csak akkor kezdett gyülekezni a közönség. Félóra alatt minden ülő és állóhely el volt foglalva s igy fél 8 kor kezdődött az estély, melynek sikeres lefolyása a következő : Szente Elza, dr. Grodek Ferenc hegedüli és Hunkár Sándor zongorán adták elő Dankla „Symphoniáját", dr. Grodek és Hunkár művészi játékában már volt része a közönségnek s várakozásában most sem csalódott, de hölgy hegedűshöz még nem igen volt szerencsénk, s igy annál nagyobb figyelemmel vártuk s nagy tetszéssel jutalmaztuk a kedves női művésznőt, ki ily ritka élvezetet nyújtót. Ráadásul Gáthy Zoltán átiratában magyar dalokat játszódtak, melyek nagyszerű előadását szűnni nem akaró tapsviharban honorálta a közönség. Prikkel Marián felolvasása következett ezután, a Jókedvről" értekezett a felolvasó megszokott könnyedséggel, mindenkinek figyelmét lekötve, s oly meggyőzően, hogy a jókedv, melyet hallgatóságának szivből ajánlt, nem is hiányzott a kora hajnali órákig. Jó volt a kezdet s fokozódott figyelemmel volt a közönség az eddig csak jóhiréből ismert Polcorny Margit és tanára, a hires zeneszerző Franek Gábor karnagy iránt. Volt részünk már sok szép hang elvezetében, de ilyen ritka szép, fenomenális női hangban már rég nem gyönyörködött a pápai közönség. Pokorny Margit kedves megjelenése s gyönyörű hangjának művészi kezelése nem egyhamar megy Pápán feledésbe. kérdezte Erzsike. Eszébe jutott, hogy gyermekkorában édes anyja mindig csak e feltétel alatt bocsátott meg neki. De Bélának más feltételen járt az esze. — Nem, hanem ha sértésért, a sok sértésért és szenvedésért kárpótol egy csókkal. Erzsike nagyon megijedt. — Az nem illik ! Hogy gondolhat ilyet, Béla! Az nem lehet, nem szabad ! De Béla oly nyomósán tudott érvelni, hogy Erzsike belátta: nem is oly nagy vétek a csók. Meg oly szépen tudta dicsőíteni a csókot, hogy az mily jó, milyen édes, hogy végre is Erzsik nem tagadta meg. # Lefekvés után Erzsike nem tudott mindjárt elaludni. Nem volt nyugodt a lelkiismerete. Vádolta a délutáni csók. Frzsike védekezett: — Nem, nem lehet mégsem nagy bűn egy csók. Mert a második csókról én nem tehetek, azt lopta tőlem Béla 1 Hiszen valamivel igazán kárpótolnom kellett a sertésért és szenvedésért. Meg azután nem is idegen férfit csókoltam meg. Béla a legjobb barátom. Aztán szeret engem, meg én is szeretem őt es el is vesz feleségül. Azt pedig csak szabad megcsókolni, a kinek felesége leszek majd ! Persze szabad. Talán fölösleges is volt megsérteni a szegényt, a nélkül is megcsókolhattam volna.