Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-09-25 / 39. szám

teszi az egyesülés, egybeolvadás re rnényét, mert ellene állanak a vezé­rek, kik félnek, hogy vezető pozí­ciójukat a klikk felbomlása után el­vesztik, s kárpöttást az uj alakulás­ban majd nem nyernek. így ez a klikk-szervezet önmagában hordja a csirát, a képességet, melyből fejlőd­hetik, az anyagot, melyből táplálkoz­hat k. De nem akarjuk, hogy félreért­senek bennünket. Tudjuk, hogy egy 17000 lakossal biró város nem ké­pezhet csupán egy kört. Maga a napi érintkezés elkülöníti az embereket. Maga a hivatalos foglalkozás is köz­reműködik itt, mint szétválasztó elem. Azután ilyen hatást fejt ki az atyafi­ság, sőt elismerjük, hogy a feleke­zeti külömbség is némi részben joggal funkcionálhat ily elemként. Szóval, ha már egy kaszinóban is képződnek külön-külön napi kártya­kompániák, akkor egy nagy városban az elkülönödés még inkább termé­szetes. Ez a differenciálódás törvénye. Csakhogy egészséges viszonyok mel­lett ezt a differenciálódást kellene, hogy nyomon kövesse az integráció. A társadalomban kis dolgokban való ezt az elkülönödését kellene, hogy ellensúlyozza a nagyokban való egyesülés, az integráció. Kártyázzunk külön, de jótékonyságot gyakoroljunk együtt, hogy hathatósabban tehes­sünk ; táncoljunk külön, de a tanács­teremben szavazzunk együttesen, ille­tőleg elvek, s meggyőződések, ne klikkek szerint: zsurozzunk külön, de legyünk egyek, ha nemzeti nagy­jainkat ünnepeljük, ha országos mozgalmakhoz csatlakozunk, ha iro­dalom, művészet s színészet pártolá­sáról van szó. Szentimentálizmus azt kivánja, hogy mindenben összebújjunk, s ölelkezzünk, hiszen végre is, az emberek közötti különbségek a tár­saséletben természetszerűleg kell, hogy kifejezésre jussanak, amit el­keiülni nem lehet, de az is bizonyos, hogy ahol Pápáról van szó, ott min den pápai egy legyen. Azután szükségünk volna még mindezek felett egy kis demokráciára. A mi gazdagjaink gőgösek. „Mi arisz­tokraták" — igy hívják magukat. A diplomás, ha gazdag, a társaséletben elkülöníti magát a diplomástól, ha nem gazdag, de beveszi a társaságába a nem diplomást, sőt a műveletlent, ha ez viszont gazdag. Ez pedig nem egészséges állapot. Csak egy arisztokracia jogosult e világon, s ez : a szellem arisztokra­ciája. Ha okos és tanult ember azt mondja: „én nem társalgóm szamár­ral és tanulatlannal" — helyesen cselekszik. A társalgás szórakozásra való, aki pedig szellemileg alattam áll, azzal nem tudok szórakozni, ha­csak annyira nem ostoba, hogy ne­vethetek rajta. De ha gazdag ember azt mondja : „én nem társalgóm X-el, mert ő szegény" — buta gőggel cselekszik, mert nem tekinti a tár­salgás célját. A szegénynek legfeljebb ne hitelezzen, ára de azért társalog hat vele. Pápán a gazdag embereknél ez az utóbbi irány uralkodik és ez legalább is izetienségnek mondható. Színészet Pápán. Micsey György színtársulata a hét folyamán bevégzi az őszi színi szezont és szombaton már Szombathelyen kezdi meg az októberi szezont. A társulat a nálunk töltött idény alatt kötelezettségét híven tel­jesítette és közönségünk igényeit tóle tel­hetőleg kielégítette. Nem mondjuk, hogy az igazgató nagy jövedelemmel távozik váro­sunkból, de mindazonáltal reméljük, hogy az igazgató meg van elégedve az anyagi eredménynyel és az esetleges viszontlátás reményeben búcsúzik el a pápai kis, de hálás publikumtól. Közönségünket pedig kérjük, hogy a még hátralévő néhány elő­adást az eddigi pártfogásával illesse, hogy az elválás és viszontlátás kapcsa szoro­sabban fűződjék a közönség és a színtár­sulat között. Az előadásokról szóló rcferádánkat adjuk a következőkben : Szombaton Ziehrer daliamos zenéjü operettje : „A svihákok" került színre Szik­lai Szeréna felléptével, ki Mimi szerepében felülmulta magát ugy bájos énekében, remek táncában, valamint vonzó játékában. A közönség tüntető tapsokkal jutalmazta a vendégmüvésznőt. Méltó partnerje volt Vi­rágh, ki remek maszkjával kabinetalakitást mutatott be a herceeg szerepében. Vágt ha nem is ejtette el Blitz szerepét, de ezen hálás szereppel több hatást kell elérni, mint ő elért. Igen sikkes volt Haraszthy Mici és Déri Giza a ket hadnagy szerepeben, be­lépőjüket sürü tapsok után meg kellett uj­rázniok. Kis szerepében Jakabffy Jolánt kell megemlítenünk, ki kellemesen csengő hangjával szép sikert ért el. Szigethi min­den igyekezete dacára az operette legbájo­sabb keringőjével nem tudott hatast kelteni. Kellemes hangja van, de nem minden modulátióra képes. Az előadás különben igen sikerültnek volt mondható és a közön­ség egész estén át elösmeréssel adózott a szereplöknek. Vasárnap délutáni előadásul „Orpheus a pokolban" ment telt ház előtt. A közön­ség sürü tapsokban adott elismerésének kifejezést, melyet méltán kiérdemeltek a Hangja reszketett. Csaknem nyö­szörgött. Gióf Bérc? keményen vetette oda : — Fizess ! — Hetek óta fűt-fát megmozgattam, hogy a pénzt előteremtsem. Nem sikerült. Nincs, nincs ! Nem tudok fizetni! — Fizetned kell! — Most nem — három nap múlva — egy hét múlva — — Ma délután ! -— Lehetetlen ! — Szólj őszintén az apósodnak, a feleségednek . . . — Nem szólhatok! Becsületszavamra fogadtam nekik, hogy többször nem veszek kártyát a kezembe ! -- Becsületszavára? Gróf Bercs Aladár nem tegezte többe hajdani bizalmas czimboráját. — Az én helyzetem irtóztató ! Könyö­rüljetek rajtam ! Várjatok egy hétig ... két hétig . . . talán valahol még kapok köl­csönt . . . igaz, hogy el vagyok adósodva, de talán van még a világon jószívű uzsorás . . . Gróf Bercs három lépéssel továb hu zódott és kegyetlen, gúnyos megvetéssel nézett rá villogó monokliján keresztül. — Rosszul tette, hogy közénk jött. Ön nem volt a mi társaságunkba való. Lesz rá gondunk, hogy összeköttetéseink meg­szűnjenek. Pándy Pistán hideg borzongás futott végig. Mit akarsz ezzel mondani ? — Azr akarom mondani, hogy a ka­szinó tagja nem maradhat olyan ember, akiben nincs gavallérbecsület. Kétszer adtak önnek halasztást. Több prolongáczióra nem számithat. Tudomására hozom, hogy holnap a kaszinó választmánya összeül ós kigo­lyózza önt. Pándy Pista homlokát kiverte a hideg verejték. Zúgott a füle, mintha viharos szél süvített volna belé. — Irgalom! . . . Nekem a kaszinó mindenem ! .. . Megszoktam az előkelőséget, a magas légkört, a ti nemes, fönséges tar­saságtokat! . . . Megfúlok, ha ezt a levegőt nem szívhatom többé. Ott van a fény, a poziczió, az élet, a dicsőség. Ha onnan kilépek, le kell mondanom minden állásom­ról ! . . . Visszasülyedek a közönséges em­berek közé ! . . . Nem tisztel többé a vi­lág !.. . Ujjal mutogatnak rám ! . . . Bor­zasztó ! Borzasztó! Könyörüljetek raj­tam ! . . . Csak most . . . csak még egy­szer . . . Tántorgott, térdre esett . . . csaknem átfogta karjaival a monoklis gróf lábait . . . és lázban égő, rémült szemeiből gömbölyű könycseppek gurultak alá. A kaszinó küldötte némán hátat for­dított és elment. Hidegen, nyugodtan, mintha egy darab száraz fát rúgott volna félre az útjából. Három. Pándy Pista sokáig ott ült a harmatos fűben, ahová lerogyott. Ugy rémlett neki, hogy apró, fekete golyók száguldanak keresztül-kasul az erdőn és valamennyi golyó a fejére koppan. Rettentően verte a fejét ez a fekete jégeső. A hatalmas, gyönyörű bükk- és tölgy­szálak ugy integettek felé, mint egy sor magas akasztófa . . . mint egy sor pellengér, ahová a Pándy-név volt kiszögezve vér­piros, lángoló betűkkel. Ugy látta, hogy a lombok, a levelek egytől-egyig mind sárgák, ijesztően sárgák, mint a beteg ember képe és a fák nyílásai közt csodálatos vadász-alakok suhannak át, akik püska helyett kaszát hordanak a vállaikon és vicsorgó fogsorral mosolyognak rá mindenfelől. Gépiesen felállott és a gyönyörű Winchester csövét a szájába tette. Lábával a puska ravaszát tapogatta. Messze, valahol az erdő másik végén, fújták a hallalit. A kürtszó vidáman, frissen, dallamosan csengte végig a rengeteg susogó templomát. Ebben a pillanatban lövés dördült, viszhangos, hatalmas lövés. A vadászok odarohantak. S ott hevert előttük a leg­irigyeltebb ember, az egészség és boldogság királyi szobra . . . darabokra törve. Gyászmenet indult a kastély felé. Halottat vittek haza. Vér, köny és szomo­rúság, nehéz sóhajok és lehorgasztott fejek kisérték. Egy fekete, bölcs holló-madár, aki két órával előbb látta kivonulni a fényes, ka­czagó társaságot, igy károgott a kastély legmagasabb jegenye fáján, amikor a gyá­szos menet elvonult alatta: — Lassabban, irigyek I Lassabban, boldogok ! Mi fordul gyorsabban az emberi életnél ? Egy, kettő, három I És vége min­dennek !

Next

/
Thumbnails
Contents