Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-07-17 / 29. szám

látjuk, hogy ezzel a törvényt kívánja respektálni, melyet koncedáüiunk kell. Ugyancsak g elösmerjük, hogy a közérdeket a magánérdek felé kell helyezni főleg akkor, amidőn ez a közérdek anyagi érdekét érinti és ép ezért a javaslat meritumához nem füzhetüuk semmi megjegyzést, de igenis iparkodnunk kell, amennyire lehet ezen közös érdekeknek sérelmes oldalát a legminimumára redukálni. Halljuk ugyanis hangoztatni, hogy a holnapi közgyűlésen ez érdemben egy üdvös indítvány fog tétettni, mely ezen közös érdekeket lesz hivatva előmozdítani. Ezen indítvány értelmében a heti sertéspiac a Korona-térnek a Korona kerttel való kibővítése által nyert területen tartattnék meg, mely tehát a hetipiacnak teljesen elegendő volna, az országos sertésvásár pedig az országos vásártérre helyeztetnék át. Teljesen egyetértünk ezen eszmével, mert igy a kecske is jóllakik a káposzta is megmarad, és reméljük is, hogy a holnapi liözgyülésen a képviselőtestület ezen üdvös indítvány értelmében fog a sertéspiac áthelyezésében dönteni. Szerény kérdés a cionismus lényegéről. Jelen sorok megírására a győri zsidó iíjak egyesületének megalakulása, méginÉs eszembe jutott, milyen szenvedélyl.yel tépdeste ki gyermekkorában a bogarak lábát, a pillangók szárnyát s ugy engedte szabadjára a csonka állatkákat. Hárman is összetűztünk vele e vérlázító szokása miatt és ó mindhármunkat elpáholt és megszalasztott. Nem csoda, hogy a vadak közé ment. — Bizonyosan ő is emberevőnek csapott fel! Tán királynak is választották a kannibálok. A budapesti állatkertben sokat bámulta a közönség azt a hatalmas királytigrist, mely Algírból érkezett. Ezt is Hajagos Pista küldte. Maga fogta elevenen. De hányat ejtett el rettenetes bátorsága és pusztító fegy • vere 1 Egész élete már csak tigrisvadá3zat lesz idegen világrészekben. És mégis hazajött, de akkor már nem volt a régi Hajagos Pista. Az újságok bőven kiszínezték, mint szenvedett hajótörést, mint gyújtották fel vad indiánusok a virágzó gyarmatát, mint esett sárgalázba s milyen koldussá lett, mig hazavetődött Magyarországba csupa honvágyból. II. Egész titokban jött meg. Még legjobb barátait sem értesítette, hol telepszik meg. Én mindig a Tátrában hittem s azért nagyon meglepett, mikor egy nap magához hívott, a Csepelszigetre, egy kis faluba, melynek szőlejében magános ház állt s ebben húzódott meg a félelmes tigrispusztító. Amint odaértem, éppen a kertben ült, olyan pajtaféle épületben, melynek csak három fala volt. Már messziről nagy lárkább egy azon elhangzott röpke szólam késztet. A budapesti cionista érzelmű egyetemi ifjúság Makkabea asztaltársaságának egyik képviselője ezen a gyűlésen ezt a kifejezést használta: cionista, azaz öntudatos zsidó. Ez a röpke szólam megérdemli, hogy röpülésében réhány pillanatra megakasszuk és egy kissé elmélkedjünk azon, hogy mi a tulajdonképeni alapja ennek a — mondhatnám — „öntudatlan" önbizalomnak, vagy — kissé erősebb szót használva — „öntudatlan" elbizakodottságnak. Jó magam, a ki eddig egyáltalában nem kutattam, hogy milyen az öntudatos és milyen az öntudatlan zsidó, a ki sohasem voltam hajlandó a zsidóságot már csak számára való tekintettel sem ilyen két táborra osztani, érdeklődéssel kisért3m — egyelőre a távolból - azt a mozgalmat, melyet általánosságban cionismus néven ismerünk. Soha tiszta hangot a távolból nem vehettem ki s éppen azért szinte Örültem, midőn a mult hét vasárnapján Győrött arról értesültem, hogy az ottani zsidó ifjak a cionista mozgalom szolgálatában álló egyesületet alakítanak, mert azt hittem, hogy ezen a gyűlésen megismerem végre valahára, megismerem alaposan, hogy mit jelent a nagy zsidó tábori zaj. Mielőtt a gyűlésre mentem, a cionismusról a következő fogalmat alkottam magamnak. A cionismus hazát cilcar szerezni a hazátlan zsidóságnak, hazát, amely egyúttal önálló zsidó állam. Nem tudtam azonban, hogy a hazátlan zsidóságon az egész zsidóságot kell-e érteni, vagy csak azt a részét, a mely már olyan helyet sem talál, ahová nyugodtan lehajthatná a fejét. Láttam, hogy e mozgalom tulajdonképeni lényegének eldöntésében az egyik vallási szempontból indul ki, a másik nemzeti szempontból, a harmadik vallási és nemzeti szempontból. Amely körülmény nagyon alkalmas arra, hogy azok, a kik világosan szeretnek látni, világosan egy egész chaost lássanak maguk előtt. Láttam, hogy olyan emberek, a kiknek vallásosságához gáncsoló szó nem férhet, kétségbevonják még egymás vallásos érzületét is, midőn arról van szó, hogy csatlakozzanak-e a cionista mozgalomhoz, vagy sem. Láttam, hogy olyan emberek, a kikmája hallatszott a legkülönfélébb madárhangoknak. Mit jelentsen ez? Harminc-negyven kalitka tünt szememben. A pajta egész környékét ellepték s valamennyiben a legtarkább madarak. Csízek, tengelicek, zöldikék, vadgalambok, kanálig, sárga- és feketerigók, papagályok, pintyőkék, fülemülék, cinegék, össze-vissza válogatlanul! S ebben a rettenetes zsivajban, a kalitkák tömegében ült Hajagos Pista s mellette egy fekete, borzas hajú apró asszonyka. Ott nézték az ugrándozó sok madarat és hallgatták a rikácsolás, a csattogás, a fütty, a turbékolás, a trillázás, a csipogás rendezetlen hangversenyét. S olyan áhítattal tekintgettek ide-oda minden madárra s figyeltek minden hangra. Megálltam s néztem én is és hallgattam én is. Jó helyen járok-e ? Ez volna az én világlátott barátom ? A rettenetes huszár a vérszomjas tigrisvadász ? Végre ő vett észre, hirtelen felszökött s felém sietett. A fekete asszonyka ámulva emelte rám szemeit, aztán el akart illanni. De a házigazda rászólt idegen nyelven, amelyből semmitsem értettem. — Feleségem . . . Dalajanti — mondta bemutatáskép, amint az asszony-csudát szemügyre vettem. — De nem beszélhetsz vele, mert semmiféle ismert nyelvet nem ért . . . S valóban, amit ők ketten morogtak és sziszegtek, annak semmiféle nyelvtanát még meg nem írták. A fekete nő leguggolt a diván sarnek vallásosságához csak aasiért nem férhet szó, mert egyáltalában nincá bennök zsidó vallásos érzés, verik a keblüket, s nem veszik észre, hogy az vallásos érzés dolgában csak ugy kong az ürességtől. Láttam, hogy ezek az utóbbiak szinte belehajszolnák a vallásos érzést szivükbe, de az emez érzés előtt hét lakattal van bezárva. És azt hirdetik, hogy a cionismus b#ös ereje feltörte a hét lakatot. Láttam^ hogy olyanok, a kik mindenkor avval a fiémzeti érzéssel tüntettek, a mely nemzet megélhetést biztosit nekik, most kizárólagos zsidó nemzeti érzéssel tüntetnek. Láttam, hogy az eszmék e harcában arrogantiával ostorozzák az arrogantiát. — Mindezt távolból láttam s mindez a távolból chaosnak tetszett. Örültöm tehát az alkalomnak, mélytől azt reméltem, hogy a chaos szerte foszlik, hogy a világosságnak engedjék ál helyét. És előre kell bocsátanöbi, én ezen a gyűlésen sem okosodtam ki ébből a zavarból. Csak beteg embereket láttam : a szónoklás betegeit, a kik még afct sem tudták eltakarni, hogy beteges a gondolkodás módjuk. A gyűlést két mondattal nyitották meg. Egyiknek sem volt se eleje, sem vége. De hagyján, ezt a lámpaláznak tudhatjuk be s nem kell félnünk, hogy ebben a lámpalázban az eszmék is megpörkölődtek, mert eszmét a szónok nem is akart kifejezni, csak a gyűlést akarta megnyitni és elnököt és jegyzőt kért. Megadták neki. A megválasztott elnök is csak szorongatta az eszmét, nem mutatta be, hanem néhány tökéletlen mondattal jelezte, hogy az eszmét és annak tartalmát más fogja kifejteni. Őszintén szólva, ilyen kezdet után már aggódni kezdtem. Végre jött az a másik. Rosszul beszélt (ezt talán maga is bevallja), de lelkesen. Buzgón adta elő, hogy a zsidókérdést meg kell oldani, hogy a zsidó kulturát s a zsidó jogot vissza kell állítani, hogy pártolni kell a cionismust, mely hazát akar szerezni a hazátlan zsidóságnak. És megremegett a szónok, miközben ezeket mondá, szömei pislogtak . . . talán nem az első széreplés annyira természetes félelmétől, hanem talán azért, meit fellátta tűnni a kába és maga elé merengett. Többé nem is törődött velünk. — Lásd, ennek a csöppségnek, — Dalajantinak köszönhetem az életemet. — Amikor az indiánok rám támadtak, ő eléjük állt, felfogta késüket, sebekkel borítva maradt ott, mig engem elhurcoltak, de aztán éjjel rájuk zárta a pajtámat, felgyújtotta, hogy mind ott vesszenek s engemet kiszabadított. Azóta hűségesen velem tartott s elkísért hazámba is, mert nem birna élni nélkülem. Nem győztem bámulni milyen más emberré lett Pista. A sárgaláz annyira elgyötörte, hogy dahásságából se maradt meg semmi, — Hm ! Vizsgálgatsz, ugy-e ? — és vigyorogva nézett a szemem közé. — Tudom, ezt kérded magadban : Mit akar ezzel a sok madárral ? Ápolgatja őket, kereskedik velük. A legártatlanabb foglalkozás a világon ! No hát nem okoz már más örömöt, mint a feleségem öröme és ő bolondul a madarakért. Ez most piár a sorsom. — És belenyugodtál ? — Hát ki nyugodhatik bele a Sorsába ? Tudod, ki a szerencsés ember ? Az, akinek nem a körülmények, hanem ő maga tűzi ki élete legfőbb célját, akinek e célért való küzdelme egyúttal legédesebb vágya, legédesebb szenvedélye, s akinek e vágy és szenvedély kielégítése nemcsak gyönyört, hanem anyagi sikert és dicsőséget is szerez .. . — Hol tanultad ezt a bölcsességet? Te, aki sohase bújtál könyvet. — A magány, az volt az én mests-