Pápai Közlöny – XIV. évfolyam – 1904.

1904-06-05 / 23. szám

3. nekünk méregdrágán fizetni a marhahús kilóját, hogy néhány nagyvállalkozó minél többet nyerjen. Mesterséges, egészségtelen emelkedés ez, melynek továbbterjedését meg kell akadályozni. Erre csak egy mód van : mérsékelni kell az exportot a szállítási s egyébb kedvezmények teljes vagy részbenvaló megvonása által. Szükség van erre már azért is, mert a marhahús áraival egy arányban emelkedik a szárnyas állatok is. Vagy talán azt akarják a tüskénbokron keresztül való export barátai, hogy idomítsák át a gyomrunkat s ízlésünket s lóhúst együnk ? Hogy a német megegye a mi marhánkat s mi a kiselejtezett lovakkal érjük be ? Nem ! Ezt a szívességet nem vagyunk hajlandók megtenni a modern nemzetgazdász uraknak. A pápai mütárlat. „A művészet! ugyan hagyatok — azaz egész művészet csak gyermekjáték I" igy kiáltott fel türelmetlenül társaságunk egyik tagja a ki Toisztoi „Mi a művészet" című könyvében foglalt nézeteit a művészetről védelmezte a társaság valamennyi tagjainak elitélő támadásaival szemben. És ez az ellenlábasunk, nézetem szerint, talán legtalálóbban jellemezte a művészetet ! A művészet, igen helyesen, az egész emberiségnek n/A, jelenti, a mit a játék a gyermek világnak, éltető eleme, ez gyönyörködteti szivét lelkét, az oszlatja el az ő apró keserveit ez bufelejtője, ez a vigasztalója. Képzeljük csak el, ha a gyermektől megvonnánk játékjait, nem-e hasonlítana a bimbóhoz, melytől elzárták az éltető és fejlesztő napsugarat ? Ily nyomorult, ily rideg és sivár volna az emberi élet, ha megvonnák tőlünk a művészeteket. Hisz a mindenPÁPAI KÖZLÖNY napi élet sanyarú küzdelmei után, öntudatlanul is keressük azt a bizonyos oázist, a mely lecsillapítja, a hétköznapi munka es fáradtság által túlfeszített idegzetünket; keressük azt, a mi szervezetünket a feldúlt hármoniat ismét helyre hozhatná, áhítozunk egy jó könyv, egy szép dal egy jó kép után, melynek hallása vagy szemlélése után, ugy érezzük azokat a lágy puha kezeket, a melyek mintha elsimították volna, minden vad szenvedélyt, eltöröltek volna minden fájó keserű indulatot. Mi magyarok hosszú időkön át, a művészet közül legkevésbbé érdeklődtünk a képzőművészetek iránt és ug\ látszott mintha érzékünk se igen volna hozzá, és igy természetesen a fiziologia örök törvényei szerint, annál nagyobb hévvel ragaszkodtunk a dalhoz, a zenéhez, a költeményhez. Csak az utolsó évtizedekben, részint a kormánynak, részint egyes coulturegyesületeknek megfeszített munkája teremtette meg hazánkban a képzőművészetek birodalmát, de ezen parányi idő alatt kitűnt, hogy ez a nemzet, a mely évszázadok óta alig produkált 1—2 kiváló festészt és szobrászt, hogy ez a nemzet telítve van valóságos, gyakran óriási képzőművészeti tehetségekkel és mintegy varázsütésre néhány év alatt oly művészgárda alakult, a mely bátran vetekedhetik bármely ország évszázadokon keresztül ápolt és dédelgetett művész coloniájával. Es ugy amint hazánkban, ugy alakultak a művészi viszonyok városunkban is. Pápát már ős időkben kis Athennek nevezték el, voltak is minden időben, magas niveaun álló tanintézetei, sok tudós professorjai, nagyhírű theologusai és filozofusai, verseltek, énekeltek muzsikáltak minálunk mindig annyit, talán többet mint Athénéba, csak képet nem festettek, csak szobrot nem faragtak soha. De az utolsó időkben mintha az érdeklődés ez irányban is kezdene felpezsdülni — mert íme találkozott két derek győri művészember Benes Pál és Holló Alajos, akiknek volt elég jó akaratuk és egy nagy adag bátorságuk, elhozták nagy költséggel és fáradtsággal, több évi tanulmányozásuk és munkálkodásuk gyümölcseinek színe javát 1904. junius 5. és május hó 29-én megnyitották, díszes Sportpavilonunk nagy termeben az* első pápai műtárlatot. A szép nagy élvezetes menyezetü teremben 100 kép talált kényelmesen helyet és szép világításával nagyon beválik egy kis ideiglenes művészi templomnak. De lépjünk be. A bejárattal szemben, a bal sarokban figyelmünket azonnal leköti Benes „női arczképe" szép egyszerű meleg tónusával azon alkotások közzé tartozik, a melyek „szeretettel" készülnek, vagyis a melyekbe a művész szivét lelkét önti bele, ilyen alkotás a művész másik arczképe „Evike*. A kiállítás gyöngyeinek mondhatjuk Benes két egymással szemben elhelyezett életképét „A bányász búcsúját" és „Tempi passati"-t az első a napfény, a másik a gyertyavilágitás nehéz problémáit fejti meg és mondhatjuk mindakettő fényesen a képek sok sok előnyei közül szük terünk miatt, csak a correct rajzot és az igazán mesteri ecsetkezelést akarjuk kiemelni. Nagy tetszést arat „A vén tudós" is nagy bravourral megfestett gyertya világítási tanulmány, de nem oly nyugodt mint a „Tempi pássáti" collegája. Nagyon jó plenacz kép „A játszó gyermekek", kár hogy az arczszinek egy kissé tompák, a nap még árnyékban is átlátszóvá teszi a testet főleg a gyengéd gyermek arczokat, de annál kiválóbb a kép egyébb részletei főleg az elő és háttér zöldje. Nagy előszeretettel foglalkozik Benes az állatfestéssel is, az „Alpesi táj", „Szántó vető", „Tél a fákon" mindmegannyi példája annak, hogy a művész igazi modern festő, a ki nem ragaszkodik egy genrehez, hanem nagy tudással öleli fel mindazt a mit a természet nyújt. Erre valnak kiállított tájképei is, a melyek közül a „Rápcza hid" cimű esthangulat, mint a tárlat egyik legkiválóbb képét kell kiemelnünk. Van a művésznek még három pastell képe, amelyek közül a „Rábcza part" cimű méltán foglalhatna el még az első helyet is. Teljesen a modern iskolába soro'/h,itjuk az „Idili" cimű pastelt jól visszaad, ti Böklinre emlékeztető hangulatával. Második művészünk IIollö Alajos tamama '?"• — szenvedélyesen szorította magához gyermekét s könnyezve mondta: „Nem tudom". Május első napjában hagyta el őket Clementine. Juniusban majdnem minden bútorát eladta Tóni; kifizette adósságát s elhagyva a városrészt, a mely oly teli volt emlékekkel, a Delambre-utczába költözött. Itt élt szerényen, tisztességesen kis fiacskájával s a szomszédok özvegynek tartották. Szeptember vége felé levél érkezett feleségétől. Könnyektől elmosódott irás, összefüggés nélküli kétségbeesett szavak. Kedvese, egy orvostanhallgató, öt hete már szabadságra ment haza Dél-Franciaországba s azóta egy sort sem irt, nem ad életjelt magáról. Most rajta van a sor : megcsalatva, elhagyatva ! S ő megbánta bűnét s kegyelemért könyörög. Mennyire fájt ez Tóninak ! De büszke volt, s a bűnös nőnek nem felelt. Nem is hallott hírt Clementineről karácsony estig. Évek óta kimentek ezen a napon a szülők a temetőbe, szerény csokrot, néhány szál dermedt ibolya közt egy fázós rózsabimbót téve elsőszülöttjük sírjára. Most először zarándokolt ki Tóni egyedül a kis Andorral s midőn a szomorú téli ég alatt befordult a temető kapuján, éles fájdalmat ébresztett benne a hűtlen nő emléke. Vájjon hol van ő most ? — mi lett belőle ? Végre nagy nehezen rátalálva a kis Félix sírjára, meglepetve állt meg. Néhány egyszerű játék, a legolcsóbb fajtájából, egy paprika Jancsi, egy dob s trombita feküdt ott azon fényesen, a hogy az olcsö boltból kikerült. Csak az imént tehette oda valaki. — Nini 1 Játék 1 — kiáltott fel a kis Andor gyönyörködve. Apja észrevett egy fehér papírszalagot, mely a játékok egyikéhez volt tűzve, lehajolt, felvette s elolvasta a szavakat, melyeknek írását oly jól ismerte. — A11dorkának küldi testvérkeje, Félix, a ki a Jézuskánál van. Egyszerre félve simul hozzá kis fia s ijedten suttog : „Mama" ! Feltekint, néhány lépésnyi távolságban, ott a tujabokrok mellett térdel egy nő. Mily szegényes, kopott a fekete ruhája, mily sápadt az arcz, mily kisírtak a szemek, s mint reszket a kéz, melyet könyörögve, félve nyújt feléje I A munkás pórias lelke nem ismert önzést, sem gyűlölséget. Megreszketett szive, kevésbbé a régi megbántás emlékétől, mint a sajnálattól, melyett érzett, midőn ily nyomorultnak látta a nőt, kit egykor annyira szeretett. Gyöngéden feléje tolta kis fiát: — Menj, Andorka — szólt —- öleld meg anyádat. Őrülten ölelte a 110 magához gyermekét, fuldokló örömsikoltással halmozva el csókjaival, majd felemelkedve könyörgő tekintetet vetett férjére: — Mily jó vagy — suttogva. A férfi hozzálépett száraz ajakkal, majdnem keményen mondá: — Ne beszélj, — kapaszkodj belém. A Delambre-utcaától nincs messze a temető. Gyors léptekkel tették meg az utat. Tóni érezte, mint reszket a Clementine karja az övében. A gyermek mellettük lépkedett, teljesen elfoglalva az egyszerű játékok szemlélésével. A kapuban állt a házmesterné. — Aszszonyság — szólt Tóni — ez itt a feleségem, a ki hat hónapig otthon volt beteg anyjánál s végre haza jött hozzám. S felhaladva a lépcsőn támogatta^ majdnem vitte a szerencsétlen asszonyt, a ki reszketett a zokogástól s örömtől. Szobájába érve Tóni az egyetlen karosszékbe ültette nejét s fiát ölébe helyezte ; majd egy fiókból elővett egy kis dobozt s a Clementine jegygyűrűjét ismét ujjára húzta ; s csak ekkor, egy szó szemrehányás nélkül, nyugodt komolysággal, az egyszerű szivek nagylelkűségével homlokon csókolta őt, hogy bizonyos lehessen bocsánata telől.