Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-02-15 / 7. szám

den jónak, de ha talán szó is lehetne érdeklődésről, ez nem egyéb kíváncsiságnál, mely csupán arra szolgál, hogy keretül szolgáljon a gép módjára ledarálódó eseményeknek. Mint már említettük élő példa erre a városi képviselő testület. Ha elérkezik a választások ideje, csodálatosan ismeretleu existenciák bukkannak elő a homályból, hogy a városi képviselő tetszetős palástját magukra húzhassák. Nincs semmi érdé mök, csupán az, hogy jól tudnak dörgölőzni a vezérlő férfiakhoz, soha egyetlen szóval, vagy mákszemnyi tettel sem adták semmi jelét annak, hogy érdeklődnek a közügyek iránt. Ennek dacára minden követ megmozdítanak, hogy városi képviselők lehessenek. Mikor aztán czéljukat elérik, kidüllesztett mellel s mosolygó ábrázattal ülnek a zöld asztalhoz s vagy vigyorogva pletykáznak egymással, vagy — ha okos szót kívánna tőlük a napirenden lévő ügy — szájtatva hallgatnak mint a csuka. Szomorú valóság, hogy a városi képviselő-testületben sokan vannak, a kik epenséggel nem valók oda. Ezek az urak tudnak szavazni, szükség esetén korteskedni, de az igazi komoly munkát csak hírből ismerik. Ezt az egyesektől suggerá't képviselőket aztán tetszés szerint lehet idomítani. Ha valamelyik magát vezérlő férfinak képzelt képviselő javaslattal áll elő, persze alig akad valaki, aki ezt bírálat tárgyává merné tenni. A tömeg olyan formán néz a javaslat tevőre, mintha emberfölötti lény volna, Nem minden félelem nélkül léptem át a kis faluvégi házikó ajtaját. Az öreg ott ült a kemencze padkáján és egy nagy könyvből olvasott. A mint rám nézett átható, szúrós szemeivel, az a gondolatom támadt, hogy viszszamegyek, mielőtt csak egy szót is szólnék, de a hangja akkor már ott rezgett a levegőben olyformán, mintha a föld alól jött volna. — Tudom, hogy miért jött, nem is kell, hogy elmondja nemzetes asszonykám. Az ura szerelmét akarja visszaszerezni, bármi áron — és rám nézett hosszan fürkészően. — Igen, mondám halkan, — és tudna azon segíteni ? — Talán lehet még. Aztán soká babrált még holmi apró üvegecskék között, mig végre elkészülve, az egyiket kezembe adta. — Ezt a bűvös italt keverje az étele közé és attól megtér, olyan lesz, mint a kezes bárány. Ha azonban ez nem használna, itt van egy másik üveg, ez bizonyára használni fog. # Másnap gyönyörű téli napra viradtunk. A szél megszűnt s utána hosszas havazás állt he. Valami jóleső nyugalom szállt sokat szenvedett szivembe. Hisz itt volt a gyógyszer, a mely véget vet szenvedeseiinnek. Férjem szokatlanul gyöngéd volt hozzám. Reggeli után azonban ismét távozni készült, vadászatra, mint mondá. Én tudtam, hogy ez csak ürügy, hogy menni akar tőéin —• hozzá, ahoz a gonosz nőhöz, a ki l akit szentségtörő kézzel érinteni nem szabad. Persze ilyen módon nemcsak jóhiszemű tévedések követtetnek el, de vétkes mulasztások is elsimittatnak. Hiányzik, aki ezeket mérlegelje, ellenőrizze a közvélemény figyelmét erre felhívja. Ismeretes, hogy városi közgyűléseink, mindig egy és ugyanazt a ké| pet mutatják. Jóstehetség nélkül megmondja bárki, hogy a gyűlésen ki I fog beszélni s kinek a javaslatát fogja elfogadni. Két három képviselőn kívül a nagy tömeg néz, hallgat és hajlong. A fontos kérdések iránt se érzéke se tárgyalási képessége. Tisztelés, becsülés ezeknek az uraknak, hanem mindennek van határa. Elhisszük, hogy jóhiszeműség vezeti őket ténykedésükben, hanem ha továbbra is igy haladunk, akkor az egyeduralom veszedelmes korszaka fog beállani s attól egyhamar nem szabadulhatunk. Ezen az állapoton a jól felfogott közügy érdekében változtatnunk kell. A radikális orvosság természetes a városi képviselő-testületnek reorganizálása lenne. Meg kel! tisztítani ezt a díszes testületet az oda nem való elemektől. Vannak városunkban elegen akik ezen mandátumra teljesen-jogosultak volnának, de szerénységből nem tolakodnak oda, ahol mások nagyképüsködésüknél fogva a választók bizalmát legalább is addig míg megválasztják, ki nem akarják érdemelni. Meg vagyunk győződve, hogy képviselőtestületünk vezérférfiai is szívesen látnák azokat a tanácsteremben, kik nem hallgatni éb gépileg szavazni, hanem a közügy érdekében hathatós befolyásukkal szót jmelni képesek volnának. Ezt akartuk megmondani azoknak akiket illet és végül is azzal fejezzük be amivel keztük, hogy: Meghallgatást kérünk ! Levél a Szerkesztőhöz, Vettük a következő levelet, melyet közvilágításunk érdekében kötelességünknek tartjuk közölni. Mélyen tisztelt Szerkesztő Ur ! Becses lapjának utolsó számában megjelent a világítási bizottság folyó hó 2-án tartott ülését ismertető cikkének tartalmát nem hagyhatom minden megjegyzés nélkül. Nem íelel meg a valóságnak az, hogy azt ajánlottam volna, hogy a város költségvetésében a közvilágítás czéljaira 24000 koronát vegyen fel, illetőleg ily összeggel járuljon a villamos telep üzem viteléhez, hanem igenis ajánlottam, hogy az első üzem évben fizessen a város a közvilágításért saját külön kezelendő vállalatának 12000 koronát, mely összeg ezután évről-évre reducálandó lenne a vállalat üzleti eredménye szerint. Nagyon jól tudom, hogy a város költségvetése a közvilágításért járó 24000 koronával meg nem terhelhető. Vissza kell utasítanom azt, hogy én a tek. bizottságnak változatos ajánlatokat tettem. mivel mindeddig egy egy szóval sem nyilatkoztam a felöl, hogy kivel lépjen a bizottság részletes tárgyalásba. Méltóztassék csak utánna nézni, az 1902 év november hó 2-án kelt s a tek. bizottsághoz intézett atiratomat, hol a beérkezett ajánlatokat költség tekintetében a telep tervezeténél megadott előlege? költségvetéssel össze hasonlítottam ott a következőket mondottam : „Össze hasonlításomban imént a legolcsóbb költségvetést vettem alapul, ez éppen nem mondja azt, hogy a t. bizottság okvetlen a legolcsóbb ajánlatot vegye pártfogásába s ha egyébb ajánlatokban több kitanult művészi rafinériával magához tudta lánczolni az én egyetlen boldogságomat, A harag pírja kigyuiadt arczomon. — De milyen szép ma az én kis feleségem. —- Az vagyok V Nos ha annak tart, ha olyan szép vagyok, maradjon ma itthon, kérve kérem, maradjon. Elöbbeni mosolygó arcza megváltozott. — Micsoda gyermekes szeszély ez ? Ne legyen bohó és kérve kérem, ne kínozzon ostoba féltékeny? égével. Egy gondolatom támadt : a gyógyszer, az orvosság, a bűvös ital. . . Odasimultam hozzá. — Nem kell mindjárt haragudni : jól van, hát menjen, csak egy kicsit maradjon még . . . ebédeljen velem. Lecsillapodott, maradt ... Ott maradt, vesztire. Miért, ó miért nem ment el akkor ? Ha van előérzet, ha van lélek, mely megsejti a bekövetkezendő rosszat, az övé miért nem érezte meg, hogy mi fenyegeti ? És én szerencsétlen, még aznap délelőtt beadtam neki a bűvös italt, mosolyogva adtam neki, nem is sejtve a halált. Görcsös, vonagló zokogásba fuladt, alig tudta

r folytatni. — És én lestem, várakozva lestem a hatást. Ha nem megy a vadászatra, akkor használt a bűvös ital, akkor ő az enyém. És nem ment el. Rosszullétéről panaszkodott. Megnyugtattam. A lelkem ujongott : ez a változás, gondoltam, ezek a szimptómák, ó, egészen nyugodt voltam. Egyszerre csak valami remegés futott át az egész testén, egészen hozzám simult ugy kért ne hagyjam el, az ajka szederjessé vált. — Orvost! orvost! — adtam ki a parancsot, mire az megjött, én árván maradtam, özvegyen, egyedül, ő meghalt, én sajátkezüleg öltem meg egvedüli boldogsámat. * — És azóta vezeklek. A vagyonomat széjjelosztom a szegények, a nyomorultak között, vigasztaló angyalnak neveznek engem, a gyilkost! Áldják a lépésem nyomát és én lépten-nyomon érzem, hogy kárhozott vagyok, gonosz vagyok, mert megöltem ;azt, kit szivem egyedül szeretett. És nincs nyugtom, ez az én rettenetes bünhődésem. Ha leszál az alkony, rémképek gyötörnek. Megjelen ő, érzem, hogy ott van mellettem, rám néz komoran, megvetően, olykor szánakozva, fájdalmasan Olykor nappal is eljő, megfenyeget. Itt megállt szava, egész testében megremegett, szeme lázasan tekintett a sekrestye ajtaja felé. — Most is, ó nézze, nézze lelkiatyám ! most is itt van ... itt jő ni . . . egyene-, sen felém jő. Felkelt, támolygó léptekkel ment elejébe a láthatatlannak, a kit lelke elé varázsolt képzelete, de abban a perczben elterült a hideg márvány padlón. Meghalt. Sokat szenvedett lelke végre megnyugvást lelt a halálban. A boltíves színes ablakon keresztül besurrant egy rezgő napsugár és bearanyozta fényes glóriával a sokat szenvedett martirnő madonn^szerü, szenvedőarczát.