Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.
1903-03-29 / 13. szám
2. PÁPAI KÖZLÖNY 190° o. márczius 29. gcvztatni, liogy a részrehajlatlan vitákban megérett közügyek menynyivel nagyobb megelégedettséggel és öntudattal tölthetik el vezetőinket, mint a sok idétlenül világra jött tervezgetés. A részletekbe bocsátkozni jelen esetekben nincs szándékunkban, de ugy hisszik, hogy mindenki igazat fog adni abban ezen általános vázolás után is, hogy erőteljes és jóakaró városi képviselőtestületre városunknak igen nagy szüksége van Városunk polgárságának kell tudni és tudhatja is, mire van Pápa váró sának a haladás érdekében szüksége. Nem kell ott a városháza tanácstermében kontárosk )dni, hanem igazi, és egyszerű lelkes lokálpatriotizmussal tessék megragadni a dolog nyelét s ha már egyszer költekezünk a város rovására legyen is látszatja, mégpedig olyan, hogy alkotásainkra magunk is, mások is elmondhassák, hogy ez is, az is — megérte az árát. Az ilyen haladásnak van értelme s maradandó értéke és becse, mig ellenben a rendszertelen gazdálkodás inkább kárára, mint hasznára válik a városnak. Ebből azt hisszük már elég volt. A város tanulhatott és okulhatott már eleget a maga kárán, most már lássuk egyszer a haladás terén uj irányt. Lássuk a haladás és a fejlődés rendes medrét! Szinügyiink pártolása érdekében, A szinügyi bizottság — mint már emiitettük — legutóbbi ülésén elhatározta, hogy Mezei Béla színigazgatót, ki húsvét vasárnap kezdi meg jól szervezett társulatával színházunkban a tavaszi évadot, bérletgyüjtéssel óhajtja támogatni és e célból átiratot intéz a Kaszinó, Lloyd, Polgári kör és Katholikus kör vezetőségéhez, hogy — mint testület — bizonyos számú jegyeket béreljen s Így kulturális értelemben a színtársulatot támogassa, mely átirat megszerkesztésével dr. Körös Endre a bizottság titkárát bizta meg. Ezen megbízatásnak dr. Körös Endre megfelelt és az átiratok az illető körök vezetőségeinek megküldettek. A kiváló szakértelemmel és szinügyünk pártolásának minden tekintetben megfelelő és helyes érveléseit felölelő átiratot a jő ügy érdekében közöljük egész terjedelmében : Mélyen tisztelt elnökség! Pápa városa, melyet — tán kulturális intézményeinek nagy száma miatt — Dunántúl Athenéjének .kiáltották ki, a kultura egyik fontos tényezője: a színészet szempontjából^ mindinkább hitelét veszti. Evek hosszú sora óta megujul a panasz, hogy a hozzánk érkező, legtöbbször elsőj rendit színtársulatok valóságos küzdelmet folytatnak közönségünk közönye ellenében, mely közöny immár nem egy színigazgató romlását, dicstelen sikkerrel mozdította elő. A városi szinügyi bizottság, mely feladatául tűzte ki maga elé a város közönségét és a magyar szinművészetet az által hozni szorosabb kapcsolatba egymással, hogy a közönségnek valódi művészi élvezetet s viszont a művészetnek állandó közönséget iparkodik biztosítani, sajnálattal volt kénytelen f. hó 20-án tartott legutóbbi ülésében konstatálni, hogy feladatának háI rom éves fennállása óta eddig; csak részben tudott megfelelni. Annyit sikerült elérnie, hogy színházunkban csak elsőrendű társulatok fordultak meg, hogy e társulatok műsora közönségünk igényeit kielégítette, hogy a diák előadások megteremtésével a színházat az ifjúság esztétikai nevelésének szolgálatába vitte, hogy a közönséget főleg a sajtó utján lelkesítvén és buzdítván, színházlátogató kedvet esetről-esetre felkeltette s hogy végül a hozzánk érkező társulatok részére a városnál anyagi erőnkhöz mért szerény szubvenciót eszközölt ki, de nem érte el azt, amit legfőbb céljának tekint, ami a szezonról-szezónra megújuló panaszok elnémitására egyedüli biztos szer: hogy a színháznak állandó bérlő 'közönséget teremtett volna. Állandó bérlő közönség nélkül pedig színtársulat nem élhet meg. Nem élhet meg tisztességgel sem erkölcsi, sem anyagi értelemben. Anyagilag nem, mert a mindenkori színigazgatónak hiányzik e nélkül az üzleti költségvetése reálitásához szükséges alap, hiányzik az a minimális napi bevétel, melyre minden körülmények közt* feltétlenül számithat ; erkölcsileg nem, mert állandó bérlő közönség nélkül, kénytelen az igazgató irodalmi színvonalon alul álló kétes értékű darabokkal: frivol operetekkel és alanti bohózatokkal tenni „Vonzó f t-vá műsorát, melyről az igazi irodalmi színvonalon álló tiszta esztetikai élvezetet nyújtó komoly drámai és vígjátéki előadások teljesen leszorulnak, s mert rendes törzspublikum nélkül a színészek művészi becsvágya is kivész. E tények igazságát érzik immár az ország minden városában csak éppen ez a mi Athénénk nem tudna a műveltségnek arra a fokára felemelkedni, ahol a színház lelki szükséggé válik s a bérlet alakjában nyilatkozó szinpártolás természetes kötelességge ? Még nemzetiségek lakta vidéken is jobban boldogul a magyar színészet, mint ebben a mi színmagyar városunkban. Nyitni, Versec, Kikinda, Eperjes stb. évről évre több ezer forintos bérlettel várják színtársulataikat, csak mi fogadjuk őket — szégyenszemre — alaraizsnaszerii kicsiny összeggel, ha nem — üres kézzel. Avagy tán azért van ez, mert mig az említett helyeken a színészet a magyarosodás ügyének tesz szolgálatot, erre nálunk az ország egyik legmagyarabb városában tere hogy sziv nélkül, halálos gyötrődéssel éljen tovább. A varrógép azonban vidáman kezdett zakatolni. — Nem hallottam a pereces fiút, Matild. Pedig nagy ideje, hogy ébren vagyok. Elámítasz most is,-ugy-e. hogy ne zsörtölődjem veled ? Vigyázz, a jó Isten haragszik a csalásért! — Nem akartam, hogy felriaszsza a nénit; megkértem az este, hogy közelünkben ne sípoljon. — Na, az ilyen fiu is ritka a mai világban. Ha csak nem a te jóságod szelídítette meg. Mert eddig mindenkit elbűvöltél, akivel összehozott a sors. Ezek a szegény városvégi lakók nem tartoznak a finom lelkek közé, egymás közt csak ugy járja a durva szó ; veled azonban nem ismerik az illetlen tréfát. — Nem igazán nem! — mondta a lány határozottan s letörülte a pillájára lopózott könnyűt, melyet a fájdalmas emlékezés fakasztott. Hiszen nem mehet ugy végig az utcán, hogy itt-ott ne kiáltsanak utána valamit, ami megalázza, véresre sebzi a lelkét. Főleg azóta, hogy szomorú életének első s utolsó fénysugara : az édes büszke ábrándok tavasznyilása megsemmisült. Istenem milyen hideg kegyetlenséggel röpítik utánna azt a csalódást, hogy meggyalázzák vele, hogy meggyülöltessék általa a világot. Ezt azonban nem szabad tudni a vaknak. — Nem látom, de tudori, érzem, hogy tiszteletet aratsz az emberek részéről! — folytatta Ágnes néni s világtalan szemében | különös fényesség ragyogott. — Az a gaz| dag teremtés lábhegyen lépegetett tegnap ! is a szobában, pedig milyen vidáman kaczagott az utcán. Tudom, hogy nem szánalmas részvéttel, az elismerés tiszteletadásával tekintett reád. Hogy hívják csak'? Átlátszó, színtelen arcát pillanatra ég felé fordította a lány. Olyan volt, mint egy letört liliom. A hervasztó dér két nagy fáj datmas könycseppben reszketett a pilláján. Vékony ajkát erőszakosan szorította össze ; aztán erös szóval mondta: — Nuridsán Esztinek. — Áldja meg az Isten, hogy reánk gondolt, hogy kelengyéjét nem készítteti a nagyvárosban, mint a gazdagok szokták. Hanem aztán mutasd meg, hogy mit tudsz, hadd irigykedjék, aki a mennyasszonyi ruhájára tekint. — Azon igyekszem, édes néni. — Öltse fel s viselje boldogan. Tiszta selyem, ugy-e ? Ugy hallom a suhogásából. — Tiszta selyem. A legfinomabb ! — mondta a leány, kelleténél jobban suhogtatva a drága kelmét, hogy Ágnes néni ne hallja meg a fájdalmas sóhajtását. Pegig a kis füstös szoba, de még tán a nagy hajnali csendesség is mégtelt e reszkető sóhajjal, a szegéy leány szerteszét foszlott gyötrődő lelkével. — Én még a régi babonás világból való vagyok. Azt tartottuk, hogy ha valaki állandóan a boldogságra gondolt, amíg a kelengyét varrta : meghallgatta az Isten. Gondolj te is effélét, Maüld. Megérdemli a jóságáért. — Ezzel a kívánsággal kezdtem el a. munkát s ezzel végzem be ! — szólt a lány élénken. Sápadt, vékony arcza hirtelen áthajnalott a vértől. Vonásain nemes, lemondó lelkének a fénye s az a végtelen nagy szerelem ragyogott, amely haragot, gyiiliiletet nem fogad be soha, amely utolsó lehelletéig áldja a férfit, aki egykor boldogságot árasztott reá, ámbár azután eldobta, megalázta, meggyötörte. — Ismerem a vőlegényét? Derék ember, ha ilyen szívvel áldotta meg az-ég. Oh, de jó, hogy e pillanatban felhangzott az utca végén a pereceslegény sípja, legalább a szegény, megtört leánynak nem kellett azonnal felelnie erre a kegyetlen kerdésre. Ismeri-e ? Hiszen teremtőm, ő volt az a kedves, édes, fekete fiu, aki egykor — a mikor még örökös hajnalpír égett a magasban s forróságtól reszketett a levegő — itt lakott a szomszédban, szűk, kopottas ruhában, hóna alatt hatalmas könyvekkel, ifjúságtól, reménytől duzzadó szivjár naponta kétszer-háromszor az ablaka alatt és nyájasan, melegen mosolygott mindig, ha a Matild szép, komoly arcát megpillantotta, Ismerkedésük is ugv történt, az ablakon át, a miként ifjú emberek között szokott történni, akiknek már az első látásra megakad valami a szivük mélyén. Lajos ekkor még nem fedezte fel a Matild szörnyű nagy hibáját, csak a kedves, mosolygó arcát látta. Talán a vére is szilaj
