Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-01-11 / 2. szám

pedig ugyanezen idő alatt vitatkozunk, hogy melyik újítás volna jobb ; hó­napokon keresztül fogyasztjuk egy­más erejét a célra nem vezető vi­tatkozásokban, a végeredmény pedig, hogy a tervek, maradnak tervek. Miért van ez igy és mi az oka annak, hogy nem tudjuk a felvetett terveket létesíteni ? Mondjuk ki őszintén: nem bízunk önmagunkban s nem azért, mert ha vannak is lelkes embereink, de azért szívvel-lélekkel nem működnek a ter­vek megvalósításán. Igen magában a városi tanácsban számos oly férfiú van, aki magarészéről mindent meg­tenne s akinek elegendő erélye és aka­rata lenne ezen reformokot végrehaj­tani, melyek városunknak vitális ér­dekeit képeznék. Fel is szólalnak ezek minden egyes alkalommal és felszólalásaik egy kis életet is köl­csönöznek a tanácskozásoknak, de javaslataik ad-akta tétetnek és ha ímmel-ámmal tudomásul is veszik azo kat, érdemleges tárgyalás alá nem veszik s a „feledés fátyol a" fedi őket. Nagyon helyesen mondja a köz­mondás : hogy „szemesnek áll a vi­lág" de ez reánk eddigelé nem vo­natkoztatható. Mert hát az örökös tervezgetések, ha szép álmok marad­nak csak, előbb-utóbb nevetségessé lesznek. A szomszédos városok foly­ton emlegetik, hogy Pápa mi mindent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amit mi akarunk, minden csak tervezgetés akkor csak nevetve emlegetnék a mi eredmény­telen erőlködéseinket. Általánosan elterjedt azon nézet, hogy a «ajtónak első kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sar­kalni, biztatni, ösztökélni az újítások­nak megtestesitésére hivatottakat. — Küzdünk is fáradhatatlanul, de el­végre is nem lehet és nem szabad a közönséget bolondá tennünk avval, hogy légvárak mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fe­jét. Pedig az örökös tervek, örökös regisztrálásával egy önmagunkat, mint a város kösönségét csak áltatjuk, mert dacára annak, hogy elvben és érvekben a haladás országútján szá­guldozunk, tulajdonképpen pedig a stágnatió fojtogató karjai között tes­pedünk. Pedig nincs időnk a gondolko­zásra. Tetttre hív a helyzet. Ha nem hagyunk fel a Pató Pál politikával s nem érezzük át a fontosságát a köz­mondásnak, hogy „szemesnek áll a világ" ugy az örökös tervek és jám­bor óhajtások keretébe kerülünk, mely nem a haladást, hanem lassú pusztulást von maga után. Igenis tisztelt városatyák, több ér­deklődést kívánunk közügyeink iránt! Pollatsek Frigyes. Anonim levelek, Az anonim levél írása, mely nem egyszer már ugy egyeseknek, mint egész családoknak okozott bajt és kellemetlenséget, kezd modern társa­dalmunkban annyira terjedui és úgy­szólván szokássá válni, hogy végre mi is idejét látjuk az emberi gyarló ságok ezen kinövésének egy kis fi­gyelmet szentelni. Anonim levél azt jelenti: levelet írni aláírás nélkül. Aki levelet kap és az irás nem árulja el annak be­küldőjét, mindjárt az aláírást fogja keresni és nem kevésbbé lesz meg­lepetve, ha ilyet nem talál. Az okos és értelmes ember, ki az ilyen ano nim levél értékét és megvető voltát ismeri, olvasatlanul fogja eldobni. Nem igy a mindennapi, közönséges ember, ki embertársait még nem is­meri. Ez az írásban mindjárt egy tit­kos barátot gyanit, ki őtet figyelmez­tetni akarja és gyanutlanul szivja be a mérget, melyet a másik levelével becsempészett. Alig létezik gyalázatosabb, gyá­vább, undokabb és jellemtelenebb el­járás, mint valakinek névtelen leve­let küldeni. Ha igaz a levél fartalma, miért nem irja akkor nevét is alá? Ha azonban az Írottakért nem vállalhat kezességet, miért szükséges másokat hazugságokkal ámítani, tévútra ve­mustrálta végig a leányt, ö az öreg úrhoz fordulva sok jóindulattal jegyezte meg : — A kedves leányának igen bájos alakja van. Később az üvegházas, nagyablaku kerti pavillonba vitte át Kovács és itt már iga­zán fölragyogott a festő szeme. — Milyen pompás műterem lenne ez ! Az egész varosban se találtam párját. Kovács Péter boldog örömmel nagy készséggel ajánlotta föl nyomban az egész házát a kedves vendégnek. — Félek, hogy alkalmatlan lennék, — szabadkozott a másik, de amint a tekin­tete ismét a Piroska nyúlánk termetére, íényes, aranyos hajára tévedt, egészen jó­találta Péter ur ötletét. Igy történt, hogy a vőlegény nagy bo­szuságára, most már mindennap ott" látta Gergely Imrét a Kovácsék kertjében, szo­báiban, asztala mellett, Igaz, hogy a lány­nyal nem sokat törődött eleinte, de annál inkább meglátszott Piroskán a nagy változás. Mohó figyelemmel hallgatott rá, ha idegen országokról, nagy utazásokról, fő­rangú hölgyekről, urakról beszélt. Leste minden szavát. Csodás idegen világok va­rázsa izgatta föl a képzeletét. Ugy látszott a festő beszédjétől minden egyébről meg­feledkezik. És gyermeki, üde ielkével édés gyönyörrel szivja magába az első. kárho­zatos impreszióit valami uj érzésnek. Hanvay Jenő gyűlölte már ezt az ide­gent. 8 ha lázas fővel hajtatott haza lan­gyos tavaszi estéken, végtelen harag for­rongott benne. Ugy érezte, a legdrágább kincsétől fosztják meg hitvány, alattomos módon és megmérgezi valami baljóslatú sejtelem a jövőbe vetett édes reményeit. Gergely Imre pedig a kertben sétált, Piroska oldalán és érdekes történetet mesélt neki, ama szép és szellemes grófnőről, aki nek a képét a télen festette meg, s aki halálosan szerelmes lett belé. 0 azonban nem akarta lekötni magát, s a grófnő férj­hez ment egy herczeghez, -— csak azért, mert a lierczeg hasonlított 1 hozzá. A kis lány nagy áhítattal halgatta ezt és arra gondolt, minő roppant szerencse, hogy ő ily kiváló férfiúval sétálhat a kert­ben esténként. Aztán napról napra feszültebb lett a helyzet a vadszőllős házban és közeinek lát­szott a pillanat, mikor áz ellenséges indu­latok majd vad erővel törnek egymásra. 8 egy tikasztó juniusi délutánon nagy elszántsággal lépett Kovács elé Hanvay Jenő. — Tiltsa ki azt az embert a házából urambátyám, — követelte erélyesen, s a szemében vésztjósló villámok tüze cikázott. —- Parancsolj a saját portádon, öcsém. Itt éti vagyok az ur, — mondta mosolygó fölénynyel Kovács Péter és elfordult tőle. A leányhoz lépett hát. — Yálaszszon közülünk, -- mondta nyersen, haraggal a fiu. . Piroska sírt és nem tudott felelni. Jenő egy pillanatig mereven, szinte megdermedve nézett rá, aztán daczos indu­lattal, lehúzta a jegygyűrűt az ujjáról. Oda­tette az asztalra. Es elment. Köszönés nél­kül. Szó nélkül. Gergely Imre a kerti műtermében fes­tegetett ez alatt. Arr a gondolt, hogy a há­zigazdája csakugyan olyan mérhetetlen gaz­dag-e. mint -<) környéken beszélik'? Aztán a sáját adósságai jutottak eszébe, a költ­séges életmód, és fölsóhajtott. Ezek az irigy­lésreméltó emberek itt nem ismerik a gon­dokat, az örökös pénzzavarok apró kelle­metlenségeit. Es igen komoly gondolatai tá­madtak ezután. Egyetlen szavába kerülne csak, s ez a sok kincs mind az ővé lenne. A kísértés nagy, s a lány különben is elég csinos. * A vőlegényt egyetlen pillanatig se te­kintette komoly akadálynak és egy cseppet se csodálkozott, mikor a fiatalok hirtelen szaki tásá ró 1 értesült. — Piroskát szeretném lefesteni, ha megengedik — mondta lassú hangon, s ez a váratlan kijelentése földeritette a szomorú házat, A kis lány, akit Jenő eljárása halá­losán megsértett- most kettőzött vágygyal kereset oltalmat támaszt valahol, s a téve­teg lelkében a nagy ember szavai édes visszhangot ébresztettek. • És aztán, anélkül, hogy számot adna magának az okairól még) nagyobb csodálat­tal nézett, a művészre, rtaég nagyobb élve­zettel szivta magába a diszkrét bókjait. Kovács Péter ur pedig zavartan bol­dogsággal figyelte a dolgok menetét, és hangos jókedvében sokkal közlékenyebbnek, barátságosabbnak mutatkozott a családja iránt. ­— Azt mondom neked! asszony, hogy ami lányunk okos leány, —! mondta egy­szer, amint a verendáról nézett át az üveg­ház felé. Kovácsné nem szólt semmit, csak a tejét csóválta, és kiment a [szobából. Gergely Imre az uj kepén dolgozott

Next

/
Thumbnails
Contents