Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-10-18 / 42. szám

a Kossuth Lajos-utca kihasitásával nyerendő telkeken egy az intézethez méltó monumentális épülettel gazdagítaná városunkat, sőt még külön egy remek bérliáz építését is tervezheti. Nincs okunk kétkedni, hogy a pápai takarékpénztár igazgatósága Pápa város fejlődését, haladását szükségszerű követelménynek tekinteti s igy az azzal kapcsolatos követelmények elől elzárkózni bizonyára nem fog. Nem lehet szűkkeblű akkor, amidőn arról van szó, hogy városunk emporiumához illő és annak megfelelő külsőt nyerjen utcaiban, azokban, melyek a városi forgalom lüktető erei s a melyeknek szabályzott alakja nemcsak egy város külső díszét emeli, hanem egyúttal a város haladását és fejlődését van hivatva emelni, Az ezzel kapcsolatos előnyök felsorolása nem lehet célunk és feladatunk, mert igy járva el, valóban nyitott ajtókat döngetnénk. Ismeri azokat mindenki s tisztában vannak azokról első sorban az érdekelt intéző férfiak. S ha a kivitel szintén elsősorban az ő áldozatkészségökre appelál, hisszük és reméljük, hogy ezt a készséget náluk meg is fogjuk találni. Ezzel nemcsak a közügynek tesznek üdvös és hasznos szolgálatot, hanem önmaguknak — már pedig ilyen körülmények között az áldozatkészség elsőrangú polgári kötelesség. A Kossuth Lajos-utca meghosz— Nem én. Ennyi ártatlanság között sehogy sem érzem jól magam. n. Épen ott akarta hagyni von Trdek az egész mulatságot, mikor a lépcsőházban megérintette egy gyöngéd női kéz. Szinte megijedt, — Kadét ur . . . kadét ur. Két epedő szem tüzes sugára kisérte e szavakat. Fiatal, kipirult arczu leány állott előtte. — És ugy tetszett a kadétnak, mintha ezek a szép, mélységes szemek ki lettek volna sírva. Most vette csak észre, ki az: Tordai Gabika volt, Szalmakerék egyik legszebb leánya. — Amolyan jukker szépség, epedő szép szemekkel, gyönyörű, dus hajjal, kauczióképesség nélkül. (Az apja különben városi péntáros. - adja most épen a bankot ott az ivószobában) Von Trdek már régóta ismerte. A télen hivtatalos is volt egy pár zsurjokra. — Az istenért Gabika, mit keres itt, még meghűl. — Nem baj! Úgyis ezt akarom. — Aztán megint szelídebbre vált a hangja. — Alfréd ur, mondja, nem nevet ki? — Lássa, én nagyon, de nagyon boldogtalan vagyok, és dühös az egész világra, de különösen a papámra meg a Gusztira, a vőlegényemre. Megfogadtam, hogy elszöktetem magamat a legelső férfival, kit előtalálok. A sors épen magát hozta ide, hát most már kérem, szöktessen el. Vigyen akárhová nem bánom, csak el innen, messze innen. Von Trdek azt hitte, hogy talán nem jól hall. szabitása régi óhaját képezi városunknak és felszólalásunk ez érdemben szinte ennek tudandó be. Alkalomszerűnek találtuk ennek szellőztetését aktuális szempontból is, mivel ezzel — mint már az elmondottakból kivehető — nemcsak városházunk kibővítésének kérdése, de a pápai takarékpénztárnak egy régi óhaja, hogy az intézet részére egy monumentális épületet építsen — meg volna oldható. Felszólalásunk nemcsak aktuális de időszerű is. Igenis elvárjuk, hogy Pápa varos hatósága, akkor amidőn uj utcák megnyitásának terveivel foglalkozik, elsősorban ezen eszmét tegye megbeszélés tárgyává és érinkezzék ily értelemben a pápai takarékpénztár igazgatóságával. Városnnk érdeke határozottan követeli, hogy a városháza kibővítessék, tehát itt van az alkalom erre, tessék foglalkozni ezen eszmével. Tudtunkkal a pápai takarékpénztár igazgatósága sohasem zárkózott el a haladás eszméjétől és ha városunk fejlődéséről van szó, kötelesség teljesítése terén, ott fogjuk találni az intézetet. Ezen felújított kérdésben is az lesz jelszavunk, amit cikkünk élére irtunk, hogy : Ebben sem tágítunk! rolfaisek frigyes. — De Gabika, csak nem beezél komolyan ? — A lehető legkomolyabban. Nos, ha ön férfi, tudni fogja kötelességét. Szöktessen akarhová, csak el innen. Nem is akarom látni őket. — De hát az Istenért, mi a baja ? Ezelőtt egy félórával még olyan jókedvűen tánczolt a vőlegényével. — Az egy félórával ezelőtt volt. Most már nem akarok róla semmit sem tudni. És sírva fakadt. — Megfogta a kadét karját s ugy vonszolta öt kifelé. — Menjük, menjünk. — A gazember megcsalt, nevetségessé tett ez egész bal előtt. Epen félórája, hogy Baróti Böskével járja a csárdást. Hát nem szörnyűség ez ? És milyen tűzzel, eszeveszetten ! A mamák és a barátnőim mosolyognak, kaczagnak, sugdosodnak. Nem, nem birtam kiállani odabent. Először elpirultam, azután egészen belesápadtam a szégyentől, Szerettem volna sirva fakadni ott a tánczterembe. Kikaparni dühömben azokat a gúnyosan mosolygó szemeket. Mikor pedig elpanaszoltam a papának, hát képzelje, ő még nevetett. Nevetett. Azt mondta nem is tánczolhat veled örökké. Alfréd von Trdek szivéből és fejéből e szavakra teljesen elmúlt a mámor. Ám a leány nem tágított, szinte erőszakkal vonszolta ki őt. ' — De hát hova menjünk tulajdonképen Gabika ? — kiáltott fel most már majdnem kétségbeesve von Trdek. — Most éjszaka ? Tordai Gabika csodálkozva vetette könyes szemeit a megijedt fiúra. Deák Ferencz emlékezetére, Tegnap száz éve a zalamegyei Söjtörön köznemes családból született egy férfi akinek érez szobrát a legnagyobb plasztikus művész sem adhatja vissza a maga tökéletes igaz mivoltában. Az emlékmű csak olyan nagyság kegyeletéül emelhető a ki a halálra válás nagy szomorú percei után mintegy fájdalmat keltő gyászt okozó mult sújtja a nemzetét avagy szükebbkörü családját, de nem adhatja vissza az ember alakját a ki halála után is akkép él, lüktet, vibrál és kisért mint Söjtör szülötte Deák Ferencz. Magyarországon husz millió lélek jár, él, cselekszik és vétkezik, de ez a husz millió élet uern bir annyi aktivitást kifejteni a közélet terén mint 27 éve csendes sírban nyugvó nagy ember, a kinek nevét nemcsak a templomokban, az iskolákban emlegetik, hanem a magyar nemzeti fennállás elkeseredett harcai között az ő nevével támadnak, az ő nevével védekeznek az államférfiak. Nehéz is ércbeönteni ezt az ala kot, nincsen benne semmi plasztikus pose, a tekintetében semmi agitatórius erő, egy komoly egyszerű tömör magyar arc, a miiyeneket a régi udvarházak gazdáinál láttunk és mégis az ő széles keze a hová ért, az ő reális elméje a hol gondolkozott, ott mindenütt a nagy örökké élő alkotások drága klenódiumai készültek, alkotások amelyek századokon keresztül biztosítottak e hazának jogot, törvényt és igazságot. • A kiegyezés nagy könyve, hogy — Hová? Azt magának jobban kellene tudnia. Akárhová ! Mit bánom én, Hideg borzongás futott át von Trdek hátán. Brr! Hat még mit nem. Hogy aztán nevetségesssé legyen téve az egész garnizon előtt. Szorultságában egyszerre jó mentő gondolata támadt, •— Hát jól van, menjünk, — mondta, karját nyújtva a leánynak. — Hová? — Hát a lakásomra — reggelig. Onnan majd csak elszökünk valamerre. Addig kieszelhetünk valami okos tervet. Gabika megállott. — A lakására? Hová gondol? Maga szemtelen ! Neheztelve fordult el a fiútól. — Hanem, ha azt gondolja, hogy le tud rázni a nyakáról, csalódik. Gondolkodni kezdett. Von Trdek pedig meglehetősen szepegve várta a halálos ítéletet. — Tudja Isten mi lesz még ebből a dologból. Nem kicsiny fejtörés után Gabika kimondta a szentencziát. — Hát tudja mit? Belátom azt, hogy most azonnal nem lehet megszökni. De elvárom mint lovagias férfiutói, hogy holnap, azaz inkább ma reggel 4 órakor ott lesz a kerti kis ajtónál egy kocsival. Onnan majd a vasútra megyünk s aztán maga elkísér a nagynénihez Miskolczra. Értette ? Máskülönben örökre gyávának togom tartani. Alászolgája ! Es ezzel visszalebbent a táncterembe. Alfréd von Trdek pedig ugy állt ott a lépcsőházban, mintha leforrázták volna. Biz ennek a fele sem tréfa. Fogvaczogva indult