Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-07-26 / 30. szám

jövödelembeu a helybeli kereskedők és iparosok részesednek, az értelmi társadalmi osztályról nem szólva, mely­nek a megfelelő osztályrész ezen fo gyasztók jövödelméből szintén kijut. Tiszta sor tehát, hogy a bérház épít­kezés közérdek, mely a város helyi kereskedelmével és iparával, szóval a helyi forgalommal nexusban áll. A közérdeket szolgálni ugyan az egyesek szent kötelessége is, de leg­inkább hivatása ez a helyihatóságnak, a közintézeteknek és a városi társa­dalomnak általában. Mit nem tesz egy külföldi városka idegenforgalom érdekében ? Anyagi áldozattal szolgálják az ügyet a ma­gántőke és a pénzintézetek. De korai még az. idegenforgalom kérdését fel­vetni ; mert első sorban azokról a hajléktalanokról kell szólnunk, kik különben itt mindent megtalálnak : — tárt karokkal fogadják őket minde­nütt ; — csák fészket, meleg fészket nem találnak. Elálmélkodva áll itt a kedves jövevény, aki ide jött uj ha­zát keresni ezen áldás közepette és áhítattal rebesgeti: „Adtál Uram ál­dást, de nincs benne köszönet.* A bérházkérdés érinti leginkább a közhivatal és közintézetek tisztika­rát, — mely tekintélyes contigensét alkotja a városnak, mely társadalmi osztálylyal a helyi ipar és kereskede­lem számotvet és éppen ezen osztály­nak van nagy oka a panaszra, hogy nem talál nálunk szerény igényeinek megfelelő, kényelmes tűzhelyet. A tisztviselő, aki a közszolgálat­ban egész idejét poros akták közt az ezerigényü közönség ügyében tölti, kívánja leginkább a csendes kényel­mes otthont, hol családja körében a szolgálat fáradalmait pihenheti ki és az, ez idő szerint nálunk csak pium desiderium. A bérházkérdés nem egyoldalú, rideg tőkekamatkérdés tehát, hanem helyi, társadalmi és gazdasági kérdés, mely megoldását sürgeti, mert tőle függ a város további fejlődése, avagy örökös stagnációja. Mi legutóbbi szá­munk vezércikkében a Kossuth Lajos utca meghosszabitásával kapcsolatosan érintettük ezen bérház kérdést és fi­gyelmét felhívtuk az intéző köröknek az ezzel összefüggő előnyökre. Itt az idő, hogy a város közön­sége a helybeli társadalom és a pénz­intézetek napirendre tűzzék ezen égető kérdést és okot módot találja­nak ki ezen a város további fejlődé­sét érintő kérdés sürgős megoldására. A szabad foglalkozások szervezkedése. Anélkül, hogy ismeretes volna az ok, minden figyelő ember előtt kézzel fogható jelenség az, hogy ebben az utolsó évtized­ben nálunk a megélhetési viszonyok hihe­tetlen módon megnehezültek. Nem lehet ezt csak egyedül az igények és a szükségletek növekedésére, mint okra visszavezetni, de tény az, hogy a helyzet válságos s a la­kosságnak talán hét-tized része nyomasztó gondok között küzd az existeneiáert. E vál­tozás következtében mindenki, ki existen­ciát akar alapítani első tekintetre az állam felé néz, mert már a közép emberek közül jó dolga csak az államhivatalnoknak van. Az államnál fixhozott a fizetés, tisztessé­ges viselkedés mellett biztos az állás, Öreg­ségre ott a nyugdíj, szóval aki reá támasz­kodik, az jó kezekre bizU existenciájat. A gazdasági helyzetnek ez a hosszabbodása csak a szabad foglalkozást űzőkkel szem­ben érezteti hatását. Bárhová tekintünk, a pálya mindenütt túlzsúfolt és mindegyiken gyilkos konkurrencia uralkodik. Áll ez ugy a lateiner pályákra, mint a többire. Az ügyvédi pálya, mely egykor va­gyont és tekintélyt biztosított, ma már a legkeservesebb küzdésre kényszeríti az egyént és a nagy átlagban nem jövedelmez annyit ; hogy munkaképtelenség esetére tisz­tességes nyugdíjnak megfelelő összeg le­hetne megtakarítható. Azoknak, kik most készülnek erre a pályára nincs több jöve­delemre kilátásuk, mint amennyi egy állami kishivatalnoké. Az orvosok részint a konkurrencia, részint az egészségtelen eloszlás alatt nyög­nek. A vidéken tiz községre jut egy orvos, a városokban fölös számmal telepesznek le. Felelősségteljes és nehéz munkájukért őket sem honorálják a megérdemelt jutalommal. A mérnöki pálya, mely csak pár év­vel ezelőtt is szép kilátásaival csábította a pályaválasztó fiatalságot, szintén nem ment a nagy konkurrenciától. A budapesti József műegyetem hallgatóinak száma ma már több mint kétezer, tiz év alatt megkétsze­reződött. Pedig ez a pálya, amint mondják, nemcsak a tanulás ideje alatt, hanem az életben is nehéz, mert a szellemi munka mellett sok megerőltető fizikai munkával is jár s a reájuk lépők száma mégis egyre nő. Szóval minden lateiner pályát nyom a nagy konkurrencia súlya és hiába gondolkoznak az orvoslás módjáról, még eddig nem ta­láltak hatékony remediumot. A kereskedők és iparosok osztálya még szomorúbb képet tár elénk stb. nap­ról-napra szaporodik a tönkrement existen­ciák száma s akik még nem jutottak ezek sorába, a nagy tőke erős versenye miatt ezek közül is a legtöbbnek existenciája csak a levegőben lóg és súlyos gondok árán tartható fenu. A kis- és középbirtoku föld­birtokos helyzetéről pedig fölösleges hosz­szabban tárgyalni, hiszen az egész közélet tele van ezeknek panaszkodó és segélyért esdő hangjaival. Azt hisszük, a szabad foglalkozások­nak ez a válságos helyzete csak ugy ma­látva s szelíden megfogja és egy karosszék­hez vezeti. — Üljön le, hisz alig bir állni, pihenjen kissé, ha valamiben segítségére lehetek, ugy szóljon, örömmel teszem. — Köszönöm, — mondja kissé lecsil­lapulva, hálás tekintettel Márta. — Mennyi sokat vártam az élettől, és milyen keveset nyújtott. Mennyi szép álmot szőttem, és mind szertefoszlott. Fásult a lelkem, beteg a szivem, nem szeretek senkit, a férjemet legkevésbbé. Értse meg, — szólt a férfi bá­muló tekintetét látva, — a férjemet legke­vésbbé. — Emlékezék csak vissza Márta, mi­kor én egyszer régen, vérző szívvel, kétség és remény között, azt kérdeztem magától: hát már nem szeret, elfelejtett? Mily kö­zönyösen, hidegen tudta mondani: Hja ; vál­tozunk uram, változunk. És mikor azt kér­deztem : szereti-e a vőlegényét ? ön akkor ugyanezeket a szavakat használta, jól, na­gyon jól a lelkembe véstem : Igen szeretem, mély, szenvedélyes szerelemmel! Most pedig mit mond, hogy ő szereti legkevésbbé. Ho­gyan lehet ez ? Hát az a mélységes szere­lem hová tűnt ? — Milyen jól emlékezik minden egyes szavamra 1 Ha tudná, milyen fájdalmasan érinti lelkemet és szivemet a maga ke­serű szemrehányása, nem tenné. Igaz, hogy mély, szenvedélyes szerelemből lettem a férjem felesége, legalább akkor azt hittem, most már tudom, hogy a hiúság volt az, a miért félredobtam egy szerető szivet és fe­lesége lettem annak az előkelő huszárfő­hadnagyuak, a kiért annyi leány ismerősöm szive lángolt! Milyen büszke voltam, hogy hízelgett hiúságomnak, hogy egy fess hu­szárfőhadnagy, a fiatal leányok álmai elrab­lója, engem választott ki a sok közül, nem törődtem semmivel, egész gondolatvilágo­mat ő 'öltötte be! Büszke voltam a vőle­gényemre, a csinos és előkelő katonára, boldog voltam a fény és pompában, a mi környezett, de a mikor jobban megismertem uj életkörömet, azt a külsőleg ezifra, de szív, melegség és tartalom nélküli világot, ugy kezdtem vágyódni valami, talán egy kis szeretet, egy kis melegség után ! S a férjem a helyett, hogy szivének egész sze­relmével igyekezett volna pótolni uj világunk léha tartalmatlanságát, csak kacagott rajtam, megcsalt, megalázott, a hol lehetett! 0 mi­lyen igazságos az Isten, nem hágy megto­rolatlanul semmi hibát! Elképzelheti hely­zetemet, egy oly világban élni, amely meg nem ért s egy oly férfi oldalán, a ki csak kacagja szerelmemet! Csódálatos-e, ha las­sanként mély, tátongó üresség keletkezett szivemben és vágyakozva ; gondoltam egy egyszerűbb, szeretettel teli otthon után és akkor a bánat és gyötrelem pillanataiban eszembe jutott egy szerető sziv. kit egykor hidegen eltaszítottam magamtól, de a ki még mindig híven őrzi az együtt töltött boldog órák emlékét, mert ne tagadja, ma­ga még mindig szeret, csak egy kicsit leg­alább, csak egy kevéssé ! Azóta nincs nyug­tom, a lelkimardosás minden kínját érzem, szemeimet kerüli az álom ; ha magam va­gyok, társaságba vágyom, ha pedig társa­ságban vagyok, az egyedüllétet óhajtom. De nyugodt nem tudok lenni soha, soha ! Eszembe jut a mult, az Önfeledt boldog pil­lanatok, az édes szerelmi eskük: — Mit akar ezzel mondani, Márta ? — Mentsen meg férji mitől, ó mentsen meg! — Én? Hogyan, miképpen? — Mit tudom én hogyan, találja ki maga! Istenem, mégis csalódtam, ha sze­retne, nem kérdezné. — Ha én szeretném ? — Igen, ha el tudná feledni a multat, mindent, mindent s kezdenénk ott, ahol öt év előtt elhagytuk! Meglátná, mit nyerne az én igazán szerető szivemben! Ma azzal a szándékkal jöttem el otthonról, hogy többé sohasem térek vissza oda, kimentem, a Duna partjára s a mint víz sima tükrét néztem, mind erősebben és erösebben ragadt meg a gondolat, milyen jó volna bedodni magamat a folyóba,, meghalni s örökre megmenekülni szenvedéseimtől. A mint azonban egy erös szélroham megbolygatta a víz fönséges, sima tükrét, erös hullámcsapásokat idézve elő s láttam a tajtékzó hullámokat felém hömpölyögni, megremegtem, megborzadtam a halál gondolatától. Ujabb tajtékzó hullá­mok hömpö'yögtek felém, mintha karjaik közé, a biztos enyészetbe hívnának. S ek­kor mintegy égi sugallatra elémbe tárult ag

Next

/
Thumbnails
Contents