Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-06-21 / 25. szám

adó jövedelmét ruházza át a községekre. A csak önmagunk megtagadá sáva] fizethető bor- és husfogyasztási adó sokkal elviselhetőbbé lesz etikailag, ha az adófizető annak tudatában fogja adó tartozását leróni, hogy azzal saját városa, községe közigazgatási és kultárális céljait segiti elő. Hiába, az állam fenséges tan, dicső érzés, de mikor a mai nehéz társadalmi viszonyok között gazdaságunkat kell érte megtépázni, egy kicsit messze van erra, hogy a hazafiúi kötelesség teljesítés áldozatát megértesse. Más a község, a város, ez hivatva lesz arra, hogy a két fogyasztási adó terhét közeli céljaival elviselhetőbbé tegye. íme ! itt az uj -felhasználási mód etikai, társadalmi előnye. A második előny mit fentebb hangoztattunk annyira egyszerű, hogy bizonyítását már önmagában hordja. A városok és községek jövedelme hatalmasan emelkedik a két adónem jövedelmeinek átruházásával. Hisz nézzük csak városunk statisztikáját e jövedelem terén s ha látjuk, hogy e két adónem csak nálunk körülbelül 70000 korona jövedelmet mutat föl, könnyen elképzelhetjük, hogy minő lesz éveken át az összeg, mely e törvény végrehajtása után. országunk községi életét van hivatva gyarapítani. E szép álom természetesen alaposan megzavarható. Elképzelhet len ugyanis, hogy az állam e jövedelmeket minden ellenszolgáltatás né; k ül adja át a községeknek. Az eddigi híradások erről még nem emlékeznek meg, de a megváltás valamely módja elkerülhetlén s igy e reménykedések minden esetre leszállitandók. De bárminő változást mutasson is e jövendő törvény, annyi kétségtelen, hogy ha valóra válik, e közvetett adó etikai elviselhetősége mellett a városok és községek közigazgatási és kulturális életének uj alapját fogja megvetni. Az érettségi vizsgálatokról. Most folynak a fővárosban és országszerte mindenfelé az érettségi vizsgálatok. Az ezernyi ezer abituriens most érkezett meg az izgalom legmagasabb fokára. A tanuló ifjúságnak se éjjele, se nappala. Nemcsak a vizsgákra való készülődés, a megfeszített, idegölő tanulás fosztja meg éjjeli álmaitól az ifjút, hanem a paragrafus-smokkoktól való rémület: az a bizonytalanság, hogy a véletlen koczkajátáka, hogyan-miképen döl el; vájjon a kormánybiztos jókedvű lesz-e az érettségi vizsgán ? Mert tetszik tudni, ezek a körülmények egyáltatában nem mellékesek az érettségi vizsgán, sőt nagyon is fontos tényezők ottan. Csak a minap kergettek halálba az érettségi-smokkok egy törekvő fiatal embert egy semmiség miatt. Ugyanazok a tanárok, a kik valamikor maguk is diákok és abituriensek voltak, a kik személyes tapasztalatok révén tudják, milyen nagy izgalom vesz erőt ilyenkor a fiatal lelkeken, a kik az érettségin szintén csak ugy segítettek magukon, a hogy tudtak, most olyan főbenjáró bűnné fújták föl azt, hogy az abiturieusnél jegyzetet találtak, mely munkáját némileg meg könnyítette volna. S fölfujták ugy, hogy az ifjú lelki egyensúlyát meg-bolygatták, teljesen fölbillentették ugy hogy a boldogtalan önként vált meg az élettől. Ilyen feledékennyé teszi a buta paragrafus a tanárokat, még saját ifjúságiik emlékei iránt is. Vájjon melyik ember volt az, a ki az érettségin átesve, ne engedett volna meg magának valami csalafintaságot, egy kicsi kis apró szédelgést? Úgyis minden abituriens mind járt az érettségi után ugy elfelejti az egyes tételeket, a melyek az érettségin elébe kerültek, mintha sohasem tanulta volna. S ilyen körülmények közt felvetjük a kérdést: szükséges-e csakugyan az érettségi ? A tanár fölvezeti a tanulót a VlII-ik osztályba. Átbocsájtja a 'Viliik osztályvizsgán is. Tisztában van a tanuló összes kvalitásaival vagy legalább, ha igazi tanár és hivatásának (nem a paragrafusnak) a szó igazi értelmében megfelel, kell hogy csmerje azokat. Csak az iskola lehet tisztában a tanulók kvalitásaival s ha fölboesájtotta a VlII-ík osztályba, s át is bocsátotta az osztály vizsgán, akkor maga elismerte már, hogy az ifjii megérett arra, hogy a főiskolába bocsáttassék. Minek akkor a külön érettségi ? Vájjon az a kormánybiztos, a ki két perczig ül szemben a tanulóval és meghallgatja (ha történetesen másra nem gondol) a tanuló feleleteit, e két perez alatt jobban van a tanuló kvalitásaival, mint a tanár, a ki VIII esztendeig foglalkozott vele és az iskola, a mely növekedését, fejlődését VIII éven át figyelemmel kisérte és végül átbocsájtotta a Viliik osztályba ? hogy válaszoljak, ma kell, hogy kiadjam az útját vagy Lovasnak — vagy . . . — Ertem. Nem akarja szóval, szemlől-szembe kiadni az utamat. — Talán sehogy sem. Különben várjon estig. Ha este idejön s fehér violát adok magának,, az az én „igen" válaszom lesz. — Es ha üres kézzel fogad ? — Furcsák maguk férfiak, mindenáron arra vágynak, hogy kellemetlent hallhassanak. Hiszen ha olyan nagy gyönyörűsége telik benne, azt is megmondhatom. Az üres kéz azt jelenti: Nesze semmi, fogd meg jól. — Köszönöm. Ormós rosszkedvűen, megzavarodva ment hazafelé. A józan esze mind azt mondta neki. hogy ha egy asszony ilyeníajta komédiákat rendez, az sohasom jelenti azt, hogy a végén nemet akar mondani, legfölebb azt, hogy nagyon nehéznek akarja feltüntetni a meghódolást csak azért, hogy annál értékesebbnek tartsa a férfi a zsákmányt. Es ebben Ormos józan eszének csakugyan igaza volt. Saáry Pál özvegye az úgynevezett nagyon okos asszonyok közül való volt, akik czéltudatosan nevelnek férjet a maguk számára. Csaknem az első naptól kezdve, hogy megismerte Ormós Jenőt, magának is szánta de mert ugy tapasztalta, hogy a fiatal pénzügyi titkárt nagyon is elkényesztették az asszonyok s nagyon is hozzászokott a könnyű győzelmekhez, elhatározta, hogy előbb alapos kúrába fogja s csak ha egészen megbizonyosodik arról, hogy Ormós meg fogja tudni becsülni a feleségét legalább is olyan mértékben, mint amily mértékben nem becsülte eddig az asszonyokat, akkor lesz a feleségévé. Tagadhatatlan, hogy az özvegy egy kicsit hidegen gondolkodott, de ha poéták nem volnának, akik szívesen nagyítják egy kicsit a szerelmet, nagyon hamar bebizonyosodnék, hogy a nők kilenctizedrésze igen sok rokonszenvet, de végtelen kevés szerelmet képes érezni s a házasságot nem mint a szerelem végcélját fogja fel, hanem mint öncélt, amelyhez a legrövidebb ut a szerelem ösvénye. Nem volt halálosan szerelmes Ormósba, de szerette s ugy érezte, boldoggá fogja tenni s ő maga is boldog lesz mellette s hogy ezt a szent célt elérje, bizony nem sajnálta a kissé naiv Lovas Gyurkát egyszerűen felhasználni. Az a jámbor albiró, amilyen kiváló jogász volt, éppen olyan .ügyetlen volt az asszonyok körül s vesztére még halálosan bele is szeretett Saáry Pálnéba, aki pedig csak eszköznek használta fel. Most ugyan, amikor meglátta, hogy Lovas ott ál! a lakása elölt, valami döbbenés-féle kapta meg az asszonyt s olyasvalamit érzett, mintha nem járt volna el vele szemben egészen gentlemanlike, de hát az asszonyok nem igen veszik a lelkükre azt sem, ha kártyázás közben egy kicsit megkorrigálják a szerencsét, a szerelmi játék pedig nem kevésbbé hazárd, mint a kártya. Mire belépett Lovas, már megnyugodott az asszbny lelkiismerete, sőt hogy végleg elhatározta magában, hogy Ormós felesége lesz, most már azon járt az esze,mint bizonyítsa be napnál világosabban Ormósnak, hogy soha komolyan nem gondolt Lovasra. Erezte ugyan, hogy egy kis gazságot követ el, ha megvalósítja azt az ötletét, amely hirtelen támad, de végre is egy aszszony semmivel sem bizonyíthatja be jobban szerelmét az egyik férfi iránt, mint, azzal, hogy nevetségessé tesz egy másikat akire az egyik szabad óráiban féltékenykedett. Azt a fehér violát pedig, amelylyel együtt Ormós a kezemet is megkapja, Lovas fogja hozni. És miután ilyen nagyon határozott formában született meg a gondolata, nagyon is meg volt vele elégedve. Lovas meg nem azért volt a világ legjobb embere, hogy észrevegyen egy-egy ilyen asszonyi tőrt. Valami fatalisztikus fásultsággal nyugodott meg abban a tudatban, hogy ő nem született nőhódítónak s nem is merte remélni soha, hogy ez a szép asszonyok királynője volt, hogy éppen ő legyen az, aki beleszeressen.