Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-05-31 / 22. szám

telep felépítésével városunk közjövödelmének szaporítását célozzuk, felesleges tehát ehhez bővebb komén tárt fűzni és azt hisszük, hogy a képviselőtestület minden egyes tagja erkölcsi kötelességének fogja tartani, ennek létesítését hathatósan támogatni. Dobjuk félre az indolencziát, mert városunk vitális érdekei kívánják ezt főleg most, midőn annyi fontos dolgok várnak elintézésre. A villamos telep felépítésével nagy célt óhajtunk elérni és reméljük is a legjobbat. Szükséges tehát, hogy ezen nagy mii létesítésében a végrehajtásra hivatott tényezők vállvetve támogassák egymást. Pápa város javát előmozdító nagy czél megvalósításáról vau szó, itt azután meg keli szűnni minden bizalmatlanságnak és szükkehlüségnek. Elvárjuk tehát a képviselőtestületi tagoktól, hogy a csütörtökön megtartandó közgyűlésen, melynek napirendjére közvilágításunk kérdésének végleges megoldása van kitűzve, tömegesen fognak megjelenni, igazolva ezen kérdés fontosságát és városunk közérdekét. Ezen reményben várjuk is a közgyűlés napját, mely napon a világítási bizottságnak évekkel ezelőtt megkezdett nehéz és fárr dságos munkája nemkülönben varosunk lakosságának régi közóhaja megvalósítható lesz. Rákóczy ünnepély Pápán, Büszkéknek és boldogoknak tartjuk magunkat, hogy Rákóczy Ferencz fejedelem emlékezetét mi pápaiak is méltó kegyelettel és hazafias érzéssel megünnepelhetjük. Városunk fiatalságának köszönhetjük ezt, kik alkalmat adnak arra, hogy miként kell megünnepelni kétszázados fordulóját annak a napoknak, melyeken a szabadság s a nemzet jogainak megvédése ós érvényesítése érdekében kardot kötött, zászlót bontott minden hű fia e honnak. Országszerte megünneplik két százados évfordulóját a Rákóczy-féle kuruc/ szabadságharcznak. Jelentőségét e mozgalomnak, mely alig másfél éviizeddel a török kitakarodása után tört ki és közel nyolcz esztendeig tartott, talán fölösleges fejtegetnünk. Buda visszafoglalása után ugy érezte magát a magyar nemzet, mint a. rab, akit a földalatti sötét zárkájából világosságba hoztak. A magyar léleknek szabadság felé törő vágyát a történetírók és a költők ma furor Raliocziamis-nak nevezik. Tehát furor Rakoczianus a kétszáz év előtt való magyar tömegérzés, mely nemcsak az akkori politikai, magyar nemzetet, vagyis a nemességet hatotta át, hanem kiesik a kapa a magyar, a tót, a rutlién és az oláh jobágy kezéből és leborulnak imádkozni, amikor meghallják, hogy Rákóczy átlépte a Beszkideket. Rákóczy egyénisége ugy uralta akkor a magyar képzeletet, mint a legnagyobb hősök és hódítók, a legtökéletesebb fejedelmek a maguk korát. A Rákóczy-érzés nemcsak harczi tüz, hanem nemes idealizmus, a léleknek magasabb gerjedelme, szeplőtlenül tiszta lelkesedés: nemcsak ott tombol, ahol a seregek összeütköznek, hanem szilaj daczczal és szomorú lemondással benne vibrál azokban a dalokban is, amelyek a kurucz nóta I révén a szenvedő magyar lélek indulatait a népek műélvezetének közös kincsévé tették. Fejedelemben vagy államferfiuban, aki ennyire le fogja népe képzeletét, aki ilyen lelkesedést és rajongó tiszteletet szuggerál nemzetének, minden magyar ember, tartozzék bármely hitvalláshoz, politikai felekezethez, vagy társadalmi osztályhoz, megtalálja a maga rokonszenvét, Elfogódott leiekkel állunk még két évszázad távlatán Rákóczy történelmi egyénisége előtt! Nemzete : szabadságának zászlaja, pajzsa volt és itt hagyott rangot, fényt, pompát és a mai fogalmak szerint egy miliárd értékű vagyont, mindent a nemzetért! Hősiessége ihleti a mai nemzedéket, a mártir szenvedése szítja az önzetlen lelkesedést. Valami művészi kegyelet költözik lelkünkbe ! Erezzük, hogy ilyen fejedelemnek tisztelete nem lehet pártos érzés. Erezzük, hogy a Rákóczy-kultusz a magyar lélek virtuális ereje, amelyet Istennek, királyunknak és hazánknak közös üdvére szítani és ápolni kell. Elkövetett nagy tettek emléke és ez ujabb nagy tettekre való akarat: ez a nemzetek elpusztíthatatlan összetartó ereje. Elkövetett nagy tettek emléke előtt állunk és mélyen érezzük szükségét annak, hogy ujabb nagy tettekre akaratot merítsünk belőle, mert ma tesped egész közéletünk és minden tevékenységünk. Ma nem az uralja képzeletünket, a mi kétszáz évvel ezelőtt. Talán, ha a furor Rakoczianus, az az átöröklött igaz magyar érzület, mely kétszáz év előtt a csatatéren hőstettekkel tündökölt, talán ha ez költöznék bele politikánkba, művészetünkbe, gazdasági és társadalmi életünkbe : az átalakult energia ma kulturális tevékenységben hőstettekre képesítene. A franciák néhány év előtt nagy fénynyel ünnepelték meg Napoleon dicsőségének száz éves emlékezetét. Kiállítást is rendeztek és a szellemi megnyilvánulás minden eszközével a.nagy császár kultuszának áldoztak. Es mit láttunk? Örök értékű irodalmi és történelmi müv«k, a művészet minden ágában remek alkotások keletkeztek és a közérzület annyira felbuzdult, hogy hatása a polgári tevékenység minden terén nyilvánvalóvá lett. Nekünk, magyaroknak nincsen Napóleonunk, de állítjuk, hogy Rákóczy ideáliznmsa nekünk épen olyan történelmi regeneráló forrás, minő a franciáknak Napoleon katonai dicsősége. A nemzetnek nagy impulzusok kellenek és azoktól, akik erre vállalkoznak, nagy áldozatokat kíván. De ha mi Rákóczy idealizmusát a mai nemzedékbe át tudjuk ültetni, olyan jótéteményt cselekszünk, amelyért király és nemzet egyformán hálás lesz. Rákóczy szelleme ól minden magyar ember szivében s igy társadalmunk minden osztálya legszentebb kötelességét teljesiti. hagyta helyben a dolgot Török, — mire elhagyták a beszélgetést, mert bent a faluban ütni kezdett a falu büszkesége, a toronyóra. ,-L kebelbarátok erre megkönnyebbülve sóhajtottak fel; azt hitték, hogy az a végzetes tizenkét óra jött el, melynek eljöttével végrehajtani óhajtották meglehetősen lelketlen és dőre tervüket. Az óra azonban csak tizenegyet ütött. Végre a tizenkettő is eljött. Elkongatta lassan a falu büszkesége, a koihadfalu torony rozoga órája azt is. A két jóbarát szive erre hangosabban kezdett dobogni. Utóbb pedig már a lélegzetüket is visszafojtották, annyira figyeltek a történendő kre, illetőleg akartak figyelni, de nem igen tudtak, mivel a szél hol ott, hol amott zörgette meg pajkos rohamaival alaposan a száraz leveleket. Majd meg az eget hurcolta be sötét, terhes fellegekkel, melyekből nemsokára elkezdett az őszi, sürü eső hullani és hulldogált lassan, kimért suhogással és kopogással. Rettenetes sötét lett. melynek teljes felvonulása után a szél hirtelen elült, mintha csak az őszi esőre és a rettenetes sötétségre akarta volna bizni az éjszaka további sorsát. Most már a csöndesség is teljes lett, amit azonban csakhamar megzavart egy emberi léptekhez hasonló zaj. A két jóbarát erősebben kezdett a sirkő mellett figyelni. Majd az egyik meg is jegyezte halkan: — Már jön. — Hátha nem ő? — mondta a másik. — Majd meglátjuk, — szólt előbbi. — Aztán ismét figyelni, hallgatózni kezdtek. A zaj ezalatt mind közelebb és közelebb jött hozzájuk, majd egészen közel ért és körülbelül egy lépésnyi távolságban tőlük elnémult. Mély csöndesség lett. De ők nem moczczantak meg többé, se a zaj okozója. Ez igy tartott körülbelül egy jó negyedóráig, amikor is a zaj okozója egyszerre csak nagy sercegéssel meggyújtott egy fáklyát, maga elé tartotta azt és egy lépést tett vele a sirkő és a mellette már szepegve guggoló két alak télé. Mire a két alak, mintha csak dróton rántották volna őket, fölugrott a sirkő mellől és vad futásnak eredt a kisértet-ruhában. A za j okozója pedig erre, aki nem volt más, mint a „dalia" és aki tudott róla, hogy irigy társai meg akarják őt ijeszteni, nevetve dobta utánuk égő fáklyáját, mire azok még vadabb futásnak eredtek. A „daliá"-nak ugyanis egyik tisztelője, akinek fülébe jutott a dolog, elmondta, hogy éjjel, mikor a koszorúért megy, meg akarják ijeszteni a vén uzsorás sirköve mellett s azért vitt magával fáklyát és vett magára csontváz szinü ruhát, hogy ne öt ijesszék majd meg irigyei, hanem hogy ijeszthesse meg azokat, ami szépen be is vált. Ezután a „dalia" a koszorút nagy nyugodtan levette a sírkőről és elvitte a leányoknak a „Kis Vigadó"-ba, ahová már természetesen nem csontvázszinü ruhába, hanem rendesbe ment s hol egyúttal esküjével is bebizonyította a remegő leányok előtt, hogy nem látott egy árva kísértetet sem a vén uzsorás sírjánál, csak Török Pistát és Tóth Palit, akik a sirkő mellett gugoltak s akik — flaondá nevetve, — igaz ugyan, hogy kísérteteknek voltak öltözve, de mégsem voltak jó kisértetek, mert amint engem megláttak fáklyám fényénél, őrült gyorsasággal futottak el. — Oh, a gyávák ! A rosszakaratuak ! — kiáltották egyszerre a leányok. — Es boldogan tárgyalták tovább az esetet, aminek a vége az lett, hogy a leányok kimondták határozatikig, hogy többé sem a kísértetekben, setu az arról beszélő emberek szavaiban nem fognak hinni. * Másnap este, mikor ismét együtt voltak már a leányok a „Kis Vigadódban, a „dalia." nagyon szomorúan jelent meg köztük. Nem is köszönt, amint belépett, csak annyit mondott: — Török Pista egy órával előbb halt meg. Mire a lányok majdnem egyszerre mondták neki: — Másnak ásott vermébe esett bele.