Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.
1903-04-26 / 17. szám
Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap ELŐFIZETÉSI ÁRAK : E^ésr évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. Laptulajdonos ós kiadó : smm^mm mmmu, HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Alakulás után. Végre megtörtént! V ármegyénk alispánja hivatásának öntudatában egybehívta az újonnan megválasztott városi képviselőtestületet és megalakultnak mondotta kiTisztelet és elismerés megyénk alispánjának, ki lendületes szavakban emlékezett meg Pápa város haladásáról s annak fokozatos előmenetelét a városi képviselőtestület figyelmébe ajánlotta. A képviselőtestülethez intézett beszédjében fényes bizonyságot tett arról, hogy mint vármegyénk első tisztviselője, velünk érez, tudja szükségletünket, ismeri hiányainkat s azoknak megvalósítását vállvetett közreműködéssel kívánja célhoz vezetniHasonló értelemben, mint azt az alispán, mi is már kifejtettük, hogy az újonnan megalakult városi képviselőtestülettől lankadatlan és odaadó munkálkodást várunk, mert uj szellem, nagyobb mozgékonyság szükséges abba a testületbe, a mely Pápa város ügyeinek vezetésére a jelen körülmények között döntő és irányító befolyást gyakorol. Mi reméljük és hisszük, hogy a képviselőtestület főtőrekvése lesz Pápa városát a haladó városok nívójára emelni. S^ép tér nyílik az ő és a városi tanács tevékenységének; szép tér, méltó arra, hogy a képviselőtestület minden egyes tagja ambitióját kielégíthesse. Ugyancsak az újonnan megalakult képviselőtestület a másnapra egybehívot tisztújító közgyűlésen egy hangúkig ujabbi 0 évre megválasztotta a régi tisztikart és ezzel bizonyítékát szolgáltatta annak, hogy a tisztikar iránt, főleg pedig a város polgármestere iránt feltétlen bizalommal viseltetik, ki ezen állásában a lakosság rokonszenvét, közbecsülésétkivivta és kiérdemelte magának. A polgármester ez alkalommal nagyon is helyesen jegyezte meg hogy városunkra szép jövő vár. Szép jövő vár, de van tenni való, még pedig halasztást nem tűrő tenni való. A haladó kor meg nem állapodik, a korszellem követelő, megállapodnunk tehát nem szabad ha Pápa város felvirágzását tűztük ki célul s hogy ez célja Pápa város minden egyes polgárának, ahhoz kétség nem férhet. Teljesen egy nézeten^ vagyunk a polgármesterrel, de ezzel kapcsolatosan igenis elvárjuk, hogy a képviselők ne restelljenek szót emelni a közgyűléseken, hogy rámutassanak a bajoknak szerintük való okaira. Minél többen szölanak a felmerülendő kérdé sekhez ; annál jobban lesz megvilágítva a helyzet képe, annál több oldalról s több szempontból lesznek meg vitathatók a kérdések és annál biztosabb alap adatik városunk jövőjének. Ne huzódozzunk a tárgyalásokban való részvételtől. Hiszen mindezen fontos kérdések — közös mindnyájunk kérdései, nem érintenek egyes I i IÉTIUTII aáir iiP wiMMriii T 1 jtt^ C Z A kritika. A fürdő helyre, a hol nyaraltam, valami szinésztrup vetődött. Jó magam feléjük se néztem, .. fürdőközönség sem járt az előadásaikra, legfőlebb olykor-olykor, a mikor tragédiát játszottak, mert — ugy mondották — szörnyen lehet mulatni akkor rajtuk. Csapni való társulat volt, erről akkor győződtem meg, mikor egy este magam is elmentem az előadásukra. Ugy történt a dolog, hogy néhány napra egy pesti újságíró barátom jött el hozzám vendégségbe. Esős, szeles időt hozott magaval, s egyik ilyen kellemetlen, nedves estén tette az ajánlatot, hogy nézzünk el a színházba, agyonütni egy két órát. Siralmas és sivár kép tárult elénk. A gyalutlan deszka-korlatu páholyok üresen tátongtak, a „földszint" rozoga széksoraiban vagy tizenöten-huszan lehettek, no meg hátul az állóhely eu volt egypár parasztgyerek, a szinház legállandóbb meczénásai, leghálásab közönség, „A dolovai nábob leányit" adták. Mikor odajöttünk már javában játszottak, ha jól emlékszem, a második felvonásnál tartottak már, szczenéria, a díszletek nyömasztó hatásúak voltak. Az idők viszontagságai rajtuk hagyták nyomaikat s ennek legalább megvolt az a haszna, hogy a közönség fantáziája erdőnek, szalonnak, szóval: tetszés és szükség szerint bárminek minősíthette ugyanazokat a kopott kuI, liszákat. A színészekről pedig jobb nem is beszélni. Tulajdonképpen a sugó recitálta el az egész darabot, ök csak amolyan zűrös összevisszaságban utána motyogták a mondókájukat s ezenközben bőségesen ráértek, hogy jóizü kaezagással honorálják a sporadikus közönség gúnyos megjegyzéseit, melyek sürün repültek a szinpad felé, különösen mikor holmi megható jelenet volt soron. A Tarján Gida, meg a Jób Vilma második felvonásbeli nagy jelenetét kisérte a legzajosabb derülés. Tarján Gida. bele is tálalta magát a helyzetbe s míg rekedt hangján ledarálta szerepét, maga is hunyorgatott szemével a közönség felé, hogy csak mulassanak szabadon. Egyedül a Jób Vilma személy esi tője vette komolyan a dolgot. Vézna, kopott teremtés volt,, beesett arczárói a festék mögül is lerítt a halálos kórság; meghatóan ügyetlenül bánt a két kezével, de a szemében, a hangjaban valami mélységes fájdalom vibrált s a beszéden, a hangjában valami mélységes fájdalom vibrált s a beszede olyan hatást tett, mintha nem is a szerző szavait tolmácsolná, hanem a maga végtelen szenvedéseit panaszolná. Ezt persze csak én éreztem ki belőle, meg a barátom is, ki komoran, szótlanul ült mellettem s fázósan burkolózott a kegyetlen, gúnyos megjegyzések. Nem vártuk be az előadás végét, elmentünk vacsorálni. A vendéglőben már nem vo:t senki, a fürdővendégek szobáikba mentek, néptelen volt a park is, a lombokon át siralmasan sziszegett a szél és hozzánk hallatszott, a mint a Balaton hullámai fellelni etes morajjal odacsapodtak a part kőgátjához. Egy ideig szótlanul ültünk s ugy látszik ugyanegyre gondoltunk, mert a barátom igy törte meg a csöndet: — Szegény lány nagyon sajnálom; Rögtön megértettem, hogy :i Jób Vilma szeiuélyesitőjéről beszél. — Ismered ? — kérdeztem tőle. — Vagy két esztendeje. Nem hittem volna, hogy ily hamar ennyire jut. És neked megvallhatom, bánt a lelkiismeretem, mert én vagyok az oka, hogy idáig sülyedt. Az én áldozatom, szegény. A dolog érdekelt s a tanítom elmondta az ő „áldozatának esetét. * — Dömsey Margitnak hívják, — igy kezdte az elbeszéléset barátom. — Egy este feljött a redakciónkba egy kollégámhoz, az meg hozzám utasította, hogy nékem van némi összeköttetésem a színházakkal. Eöl szeretett volna lépni valami fővárosi nyári színpadon, hogy megmutassa a tehetségét s igy valami szerződéshez jusson. Elmondta^
