Pápai Közlöny – XIII. évfolyam – 1903.

1903-01-04 / 1. szám

r Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. Hivatásunk tudatában. Minden embernek, minden intézménynek vannak ócsárlói, kritikusai. Hiszen látjuk, tapasztaljuk, hogy még jótékony nőegyleteket, templomi beszédeket, műkedvelő közreműködőket is „le kritizálnak". De senkinek sincs annyi bírálója, ellensége, mint egy hírlapnak. Es ezek a bírálók, még a leghiggadtabbak is, türelmetlenek, elfogultak, igazságtalanok. Egy ártatlan sajtóhiba kihozza őket sodrukból. Ha ellenkező véleményben vannak azzal, amit az újság ír, akkor a szegény hírlapírónak jobb lett volna nem is születni. Ha pedig a czikk véletlenül az olvasó anyagi, vagy más egyéb érdekeit érinti, akkor az irója legalább is máglyára való. Alább nem adják a t. kritikus urak, már t. i. a hírlapot megkritizáló urak, akiknek számuk légió, ugy hozzávehetőlegesen legalább is annyi, mint a mennyi a lap olvasója. Mindezzel csak azt akarjuk jelezni, hogy egy lap helyzete az olvasókkal szemben nagyon kényes. A hírlapíró nagyon jól tudja, hogy örökös Scyilla és Charibdis között „kacsázik", Fiogy vagy ezért, vagy másért szapulják ós dorongolják, de azért kimondjuk bátran nem hírlapíró az, aki irtában csak azt nézi, hogy népszerű legyen, vagy kegyeket hajhászszon. Minden hírlapíró szereti a maga közönségét, annak szellemi, erkölcsi és anyagi javáért küzd, buzdít, korhol vagy szatirizál, de azért elveit, eszményeit, meggyőződését meg nem tagadja soha. És legyen bár a kri tika a legerősebb, a hírlapíró ha érzi, vagy tudja, hogy neki igaza van, vagy hogy ő jót akar, - - nem törődik vele. És e félszeg helyzet viszásságait hatványozott mértékben érezzük a vidéken, ahol a közelség, a közvetlen érintkezés egyaránt kisebbitti ugy az olvasót, mint a hírlapírót. Ahol a gyarlóságok jobban szembeötlenek és bántóbbak is. Bizonyos perspektívára TAIiCZA ü^e^efs^e f Szeretsz-e ? — kérdeztem a csillagokat, De közülök választ reá egy sem ad : Szeretsz-e ? — kerdeztem a virágokat, De mindenik ajka, oh ! néma maradt! Szeretsz-e V — kérdeztem a kis madártól, De választ nem adott csicsergő szájáról ! Szeretsz-e ? — kérdeztem a fák levelét, De mind megtagadta a feleletét! Szeretsz-e ? — oh felelj, téged kérdelek ? Mondd ki azt az egy szót nékem : szedetlek. Ez egy szódban lelem boldogságomat. Mondd ki, mondd ki, ne kívánd halalo[mat ? ! fip.ct Összekaptunk nem is tudom Mi volt ennek oka. Csak azt tudom, hogy azt mondád, „Nem békülsz meg soha" ! Harmadnapra, mely rám nézve Egy örökélet volt — Kibékiiltét: s ajkad mint rég, A boldogságról szólt. Akit a hózivatar hozott. Szörnyű zord idő van odkünn. A szél és a nagy hótömegeket egyik helyről a másikra, hólabdák alakjában dobálja. Ladoméri Bálintffy Jenő ablaka mellett áll és kibámul a dühöngő hózivatarba. Kastélya, amely a falu vegén levő domb tetején áll, messze ellátszik a távolba. A szoba, amely egyszerűén, de kényelmesen van berendezve, a ház urának jó ízlésére vall. Bálintffy Jenő, amint kinéz szobájából, hirtelen csilingelés veri fel álmodozásából és pár perez múlva egy szép kiállítású szán áll meg a ház előtt és abból lámpafény mellett, bundába beburkolt női alak száll ki. Bálintffy kisietett a folyosóra ahol mar édesanyja karonfogva vezette be a bájop Ismeretlent. Nemeskéri Miskolczy Idának mutatta be magat, a szomszédos vármegye nemesfalvi nagybirtokos leányának és restelve vallja he, hogy őt a zivatar késztette arra, hogy e ház urának vendégszeretetét par óráig igénybe vegye, mert borzasztó odakünn az idő. A falu még messze volt s mivel pedig egész hórakásokat csapott a szél, azért kényszerül ide bejönni, mint ismeretlennek. Bálintffy legelőször is külön szobát nyitatott az uj ós pedig előkelő vendég számára. Vacsora alatt Miskolczy Ida elHIRDETESEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. van szükség, hogy fesztelenül Írhassunk és épen e perspektíva az oka, hogy a vidéki hírlapíró a centrumban csak nehezen válik be, másrészt azonban bizonyos, hogy a fővárosi hírlapíró sem való a vidékre. Mióta lapunk pályafutását megkezdte, egyetlen törekvése volt, hogy a közönséget és a közügyeket szolgálja. Háttérbe szorítottunk minden egyebet, az írói jogosult személyi ambicziót épen ngy, mint az anyagi boldogulás követelményeit, mert élt bennünk a tudat, hogy a közbizalomnak vagyunk letéteményesei, Pápa varos közérdekeinek vagyunk szószólói, lakosságunknak öntudatosai! működő szervei. Soha egy perezre nem tévesztettük szem elől, hogy mi a „Pápai Közlöm/" munkásai nem magánemberek vagyunk, akik saját szerencsé jöknek kovácsai, hanem a közélet fértiai, a közügyek napszámosai és hogy jól dolgoztunk, mutatja munkánk eredménye, mutatja a tény, hogy a „Pápai mondja, hogy a szomszédban lakó nagyatyját volt meglátogatni, de mert kerülővel akart hazamenni, íme elakadt é.^ most itt van. A földbirtokos anyja örül, hogy vendéget kaphatott és azért ajánlja, hogy vendégük pihenje ki magát, majd reggel megnézik az utat, lehet-e tovább menni. Amint Ida eltávozott lakosztályába, Bálintffy megzavart fejjel állott a szoba közepén s nem tudta elképzelni, honnan cseppent ide e gyönyörű teremtés. Egyetemi tanuló korában sokat utazgatott a külföldön, bejárta egesz Európát, sőt más világrészekben is megfordultl de ilyen női teremtést, mint ez nem látott. S ha látott is, élvezetektől elpuhult teste nem kereste a szellemi szépségét. Most ide jön ifjú lány és őt magával ragadja ugy, hogy nem képes gondolkozni sem. Lefekszik ágyába, de aludni nem tud, meggyujta a gyertyát, amelyet csak mos oltott el s elővesz egy philosophiai munkát, próbál olvasni, hátha ugy elalszik, de nem bir. A hetük tánezolnak, szeme konybelábad és a sorok közül a szép Ida alakja bontakozik ki, ajkán édes mosolygással. Végre nagynehezen elalszik. Jóllehet, későn aludt el, reggel öt órakor már talpon volt s lovára ülve, cejárta a falut. Lehet-e fogattal tovább menni vagy sem s igy el találta Ida gondolatát is, a ki a kastélyban éppen ezen törté a felét. A munkába beállított emberek azt mondták, hogy ezen nagy FEK