Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-03-30 / 13. szám

lott át s a rubrikák korlátai között nemritkán megfeledkezett az adóteher arányosításáról. A kincstár képviselője védje a kincstár érdekeit, az adókivető bizottság tagjai pedig védjék polgártársaik érdekeit. Ezt a védelmet mi nem ugy értelmezzük, hogy a bizottság a végletekig menjen az adótételek leszállításában s az adózók szokásos panaszkodásait készpénz gyanánt tekintse. Nem. Ezt a védelmet mi abban találjuk meg, ha az egy kereseti vagy foglalkozási körhöz tartozók adóalapjának összege aránylagoson osztatik fel az egyes személyek között. Lehet, az egyikre vagy másikra a viszonyok mérlegelése mellett teljes joggal és igazságosan nagyobb terhet lehet róni, mint a mekkorát eddig viselt, mert üzleti és ipari forgalma s ezzel üzleti eredménye szemmel láthatólag növekedett, viszont ennek megfelelöleg egy másik szaktárs adóját, a kinek üzlete csökkenést mutat, lejebb lehet szállítani. Vannak azonban egyes üzletágak hol a dekadenczia általános; itt persze az adó-alap leszálitandó lesz ; az igy elő álló vesztességet aztán azon foglalkozási körök közt, melyek fejlődésben és virágzásban vannak, az egyes érdekeltek érezhető megterheltetése nélkül be lehet hozni. Szóval az arányos megosztása a helyes adóztatási rendszer kulcsa, a mi eddig nálunk sok kívánni valót hagy hátra, mert a súlyos aránytalanságok elég példáját láttuk a múltban. Ezen is lehetne segíteni olyanformán, hogy az egyes keresetágak által választott bizalmi férfiak maguk csinálnák meg az elosztási tervezetet a saját szaktársaik adójára nézve, mely bizalmas uton közöltetnék az adókivető bizottság elnökével. Utóvégre is a kincstárnák mindegy, hogy ki fizeti az adót, a fő az, hogy meglegyen fizetve. üe ehhez persze az egy foglalkozást űzök békés egyetértésére és egy kis jóindulatára van szükség, mert e nélkül semmit sem lehet tenni s a régi aránytalanságok nem szanálhatok. Jó lesz tehát gondolkodni erről a dologról most, mig van rá idő, ne hogy ismét elodázzuk három esztenj dőre ennek a nagy kérdésnek meg| oldását. Addig pedig csak viseljük békén az adózás súlyos terheit, mely édes mindnyájunkkal közös. Hisz a kormány nem térhet ki, nem is fog kitérni az adóreform mielőbbi megvalósítása elöl s a progressiv adóztatás rendszerét előbb-utóbb életbe kell lépetnie, bármint tiltakozzanak is az ellen az agrárius és feudális irányzat képviselői. Abban pedig mindenki egyetért, hogy a kis emberek baján csakis a progressiv adóztatással lehet segíteni. Az izr, nőegylet művész-estélyei, — 1902. márczius 22. és 23. — Fenomális fényes sikert aratott két művészestélyrŐl kell beszámolnunk, melyet az izr. nőegylet rendezett a városi színházban. Heteken át buzgólkodott a rendezőség a műsor összeállításán és a próbák megtartásában a közreműködők fáradhatlan munkásságot fejtettek ki és csakis ezen együttes fáradozásnak tudandó be azon fényes erkölcsi és anyagi siker, mely ezen két művészi-estét jellemzi. A rendezés élén az egylet lelkes és agilis elnöke dr. Löwy Lászlóné állott, ki az egylet titkára Kemény Béla segédkezémaga is tudja ezt a tükör nem csal, tudja, hogy neki nemsokára vége. Azért fél anyjával találkozni, nem akarja a csalódást a jó asszony szeméből kiolvasni. Itt pedig emésztődik. A fürdőzés mit se használ, agya bomolva van. A mit a lég segít, azt a gondolatok aláássák. Nem tud aludni, a szerelem az oka. Őrülten, halálosan szerelmes s azzal a tudattal, hogy hiába való küzdelem az arra a néhány hátralevő napra s ilyenkor megvilágosodik előtte, hogy a leány csupán sajnálatból szereti őt. Mikoron megérkezett a szeptemberi nap, Ákos fájó, letört szívvel útnak indult. Ott szeretett volna meghalni, ott az imádott hölgy közelében. A bucsu estélyén ilyen zavaros eszmék bomlasztották agyát. Meg is teszi minden bizonynyal, ha valakire nem gondol. A szegény édes anyját csak bncsucsók nélkül el nem hagyhatja. Ilmától a megszokott helyen a partnál búcsúzott. Szeme könybe borút, forró ajkai némán leheltek csókokat a febér kacsóra. Dehogy mert volna a leány szeme közzé nézni, pedig ott ragyogott egy-egy gyöngyszem. A hölgy most érezte át igazán az ifjú íájdalmát. Az elválás már könnyebben ment a Dénesi családdal. Ilma szándékosan nem mutatta magát. A kertben volt, onnan intett Isten hozzádot. Ákos azután elhagyta a Balatont csodás szépségeivel, csupán kedves emlékeit vitte el magával. A vonaton is egyre ott kószált képzelete az elhagyott kicsiny szobacskán, a virágos, gyümölcsös kertben, a kék szemű tündérleánynál. Csak az édes anyja ölelése ébresztette fel s most szégyelte magát, hogy annyira elfelejtette őt. A kis házakban még szomorúbb az élet. A jó asszony nem ily viszontlátást remélt, még komorabb az arcza. Éji álmaiban gyakran megjelenik az ura,képe. Intő jelnek veszi ezt s belátja, hogy Ákoson már nincsen mentség. * Elmúlott az ősz. A fákról már lepörögtek a megsárgult levelek. A természet haldoklik. A sárga ház udvari ablakából nézi a pusztulást a csontváz ember. Nézi mint hull le egy-egy megmaradt levél is a földre. Nézi a, saját temetését, tudja, hogy az a szélfuvás, mi odakint búg, az ő halotti éneke. A levélhordó jön, levelet hoz neki. Már messziről megösmeri az irást, ugy látszik, erre várt. Az Ilmuska irt. A régi bohókás stilus. Megdorgálja őt, hogy miért nem keresi fel. Már több, mint két hete, hogy itthon vannak. Pedig Ígéretet adta. Azután cseveg a kedves modorában. A levél végén kis betűkkel titkot sug. Ákos tágra nyílt szemekkel kétszer is, háromszor is átböngészi, nem hisz szemeinek. Pedig ugy van. Nem bír tovább magával, rádül ágyára, sovány karjait fejére kulcsolja s hörög. A levélke sorai széttépték álmait. Bambán tesével sisiphusi munkát végeztek az estélyek sikere érdekében és fáradozásuknak btzonyára méltóbb jutalmat nem nyerhettek, mint azáltal, hogy.a szinház mindkét estén át zsúfolásig megtelt és azon tüntető és mintegy óvació számba menő elismerés, mely a művészi estéken a közönség részéről kifejezésre jutott. Nem mulaszthatjuk ez alkalommal Kemény Gyula közkedvelt táncmesterünknek is érdemül betudni azon fárasztó munkát, melyet az előadott táncok betanításánál kifejtett, ugy szinte Szentgyörgyi Sándor karnagynak, ki az előadott „Simfonia" előadásánál mesteri vezetest árult el. Ezeknek előrebossájtása után áttérünk az estélyek leírására. Az első est műsora egy tréfás „Simphoniával" vette kezdetét, melyben résztvettek Szenthe Elza és Szenthe Cornél (I hegedű), Janich Rupert és Priz Ferencz (II hegedű). Játékhangszereken játszottak : Barna lluska, Goldberg Ida, Krausz Etelka, Lázár Boriska, Kovács Mariska, Nobel Henriette, Spitzer Berta, Schlesinger Olga, A zongora kíséretet Kohn Hermin ós Szentgyórgyi Sándor a nagybőgőt kezelte. A tréfás hangszerelés rendkívüli hatást keltett és a közönség szűnni nem akaró tapsokkal jutalmazta a közreműködőket olyannyira, hogy meg is újrázták. Ezt követte egy bájos kis tündércsapat tánca, kik férfi és női rokkoko jelmezben, hajporozott parókákban lejtették „Polonaise a la cour" és „Gavotte" táncokat. A kis gárda két csoportra volt osztva. Az egyiket vezette Goldberg Irmuska és Hirsch Margit a másik csoportot Löwy Margit ós Szolcoly Margit. A tánezokban résztvettek Bauer Lina, Beck Ilona, Bőhm Jolán és Jozefa, Deutsch Jolán, Goldstein Elza, Kohn Olga, Koréin Flóra, Koritschoner Uuska Sauer Sárika, Singer Sarolta, Wallenstein Helén és Róza, Weisz Francziska és Irma, Wittmann Rózsika. Festői látványt nyújtott ez a kis tündér gárda és a közönség frenetikus tapssal adott élösmerésének kifejezést. Általános kihívásra megjelent a lámpák előtt a táncok mestere Kamény bácsi és a lelkes tapsokra a kis tündérek újra eljárták a Gavotte utolsó részét. Ezt követte Löwenstein Vilmosné éneke, ki „A zsidónő" és „Figaró lakodalma" operákból énekelt részleteket. Nagyterjedelmii, kint körül, mint a ki hisztérikus álomból ébred. Igen, ő is felébredett. Nagy dolog volt a levélben, llmus férjhez megy, el van jegyezve. Irta, ez bántja őt, hogy meg kell érni a finálét. A többi ismeretes. A szegény öreg asszonyság épp elment a gyógyszerért s a mint visszajött már ugy találta fiát átlőtt fővel. Nem tudta bevárni a lassú véget. A sokat zaklatott test már piheu, bizonyosan a balatoni emlékekre gondol, mert ha éden anyja volna eszében, nem mosolygana ajka. * A halottas házból temetés vonul ki. Szegényes temetés. Csak két koszorú van rajta, egy kicsiny s egy nagy. A kicsi a síró asszonyé. A ki a nagyot küldte, az nincsen ott, nem jöhetett. Mikor leeresztették a sárga koporsót a mély gödörbe, a sírásók tanakodtak. Az egyik a kicsiny koszorút akarta ráborítani a szemledélre, a másik a nagyot. Az öreg asszony mondta rá: „Tegyék bele mind a ketőtt, hisz egyformán szeretett ő . . . bennünket"'. Ha az öreg Barna Gábor felébredne siri álmából s látná a történteket, nem tudna többé aludni. Elcsalná azt a szomorú jó aszonyt is, minek szenvedjen az tovább egyedül. S a jó néni bizonyosan nemsokára sietni fog a férje s a fia után.