Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-02-23 / 8. szám

képesek kellőleg értékésiterii, mert „nincs üzlet". Ilyenkor kétségtelenül nagy teher a betét. Az 1900. év végén a budapesti hitelintézetek takarékbetéte 412.462,000 k-ra rúgott, az ország összes hitelintézetei takarékbetétének negyedrésze. Magában véve és főleg a külfölddel való összehasonlitásban ez nem oly óriási összeg, amelynek megfelelő elhelyezése komoly fejtörést okozna a pénzvilág embereinek. De szomorú jele az idők folyásának, hogy még ez az összeg is oly terhet képez az intézetekre, miszerint a betétkamatláb leszállítása által igyekeznek egyfelől e terhen könnyíteni, másfelől védő vonalat húzni az ujabb betétek áramlata ellen. A vidéki intézeteknek a jelzett esztendő végén 1300 millió k-ra rúgott betétállományuk. A betétkamatláb leszállítására abban az esztendőben volt is hajlam, talán egyik-másik városban követték is a központot, de csak rövid időre és átmenetileg, aztán minden a régi kerékvágásba tért. A vidéki intézetek, ugy látszik, most nem hajlandók az akkori eljárásra,, amiből talán arra lehet következtetni, hogy vidéken nincs oly nagymérvű tőkebőség. A vidék pénzintézeteire a gazdasági élet hullámzásai nem is hatnak olyan döntőleg, mint a központra. Ez paradoxonnak látszik, de tények bizonyítják, mert az előző évi, de a lefolyt év mérlegei is igazolják, hogy a vidéki intézetek nyeresége ugyanazon a színvonalon maradt, mint más esztendőkben, míg a központban lejebb szállott. Ez igazolja, hogy a vidék a maga tőkéit eltudta helyezni, sőt köztudomásu, hogy jelentékeny mérvű escoinptot vett igénybe az Osztrák-magyar banktól és központi intézetektől. Van-e a vidéken bő pénzállomány, ez szerintünk főleg a viszleszámitolás számaiból állapitható meg. A vidéki intézetek ebben keresnek kárpótlást és itt mutatkozik u. n, bankpolitikájuk. A betétkamatlábhoz netn szívesen nyúlnak, mert annak a viszonylag csekély betétre, amivel rendelkeznek, gonddal vigyáznak és óvják az elvonás elől. Ha kevés az igények kielégítésére a betétállomány, segít a viszleszámitolás, melyet nagyobb mérvben igényelnek. Ha viszont sok. leszállítják a visszleszámitolást. A betétkamatlábpolitika tehát másként bírálandó el a központban és másként a vidéken. E bírálat egyik eredménye, hogy a vidék nem képes követni a központot e téren és ha talán követné is, nem járna azzal a remélt hatással, mint a központban, mert e tőke aligha keresne értékpapírokban és vállalatokban elhelyezést. Vagyis nem tenné termékenyebbé a gazdasági életet. Hogy a betétek passiv és a kölcsönök activ kamatlába kőzött kielégítőbb árnynak kellene lenni, a mint ezt a közgazdasági szervezet rendes működése megokolja, nz kétségtelen. Ám itt a különleges magyar vidéki helyzet és pénzpiaci élet hagyományos rendjével kell számot vetni. A vidék, mely sajnos, alig vagy vajmi kevéssé érdeklődik anyagi vállalkozás és alkotások iránt és súllyal előtte csak a vidéki részvénytársasági pénzintézet bír, tetemes igényeket támaszt részvényei jövedelmezősége iránt. Az a spán szalonjában nyolcz órát verte a fali óra, a mikor a délezeg ember megállt azliablaknál és kibámult a sötét estébe. így észre se vette, hogy az ajtó feln yilik és egy talpig gyászba öltözött hölgy surran be azon csendesen. A nő megáll az asztal előtt, nézi elmélázva a délezeg emb ert, Dezső csak bámul ki az ablakon és kön vei végig folynak arczán. Susogó hangon beszélt egy képzelt alakhoz. — Margit! Miért nem szerettél ? Mily boldog volnék most ha szerettél volna . . . De bus. rideg az én magányom nélküled. E szavak után a férfiú, a vasfértiu elkezd csendesen zokogni. — Margit! Édes Margit! . . . A nő sápadtan áll egy ideig, majd ingadozó léptekkel megindul a férfiú íelé. Picziny kezeit ráteszi annak vállára és fuldokló hangon rebegi : — Eljöttem, Dezső. Ünnepel mindenki én is hadd kívánjak neked boldogságot. A férfi megrezzenve fordul hátra, — Ki beszél itt'? ! 8 ekkor megismeri a nőt, kinek két szép szeme néz rá, mint két égő karbunkulus. — Margit! — suttogja Dezső. A nő nem szól semmit, hátraveti arczárói a fátyolt. Szemeiben két fényes könycsepp ragyog. A férfiú odalép Margithoz. — Jó estét, Margit 1 Miért jött ide.'? — Boldogságot kívánni önnek! — szólt suttogva. — Boldogságot? . . . Nekem? . . . Számomra nem terem ily álmatag kék virág. Az el van temetve a nádréti kalászrétek susosgó Ölébe és onnan nem kél ki többé. — Ne mondja azt ! — zokogott a nő. — Miért ne mondanám? A mi egyszer elmúlt, vissza nem jöhet. Nem is kerestem én boldogságot; hírnév, dicsőség, ü'nnepeltetés után' vágyott kebelem. Megkaptam ezt cserébe a boldogságért. Es most látja aszszonyom, mi vagyok ? És kaczagjon ki most is, mint akkor, midőn semmi se voltam még. A nő csendesen zokogott. A férfiú pedig folytatta : — Miért nem kaczag ? Miért sir ? Azt hiszi tán. hogy a sírjában nyugvó boldogságot a könnyek visszahozzák? Hiu kívánság. Ne érzékenykedjék. Törölje le könyeit és örüljön hát azon, hogy már valami vagyok. Nem, nem kérek ennyit se, csak egy mosolyt; hisz szivéből csak az örülhet látszatös szerencsénken, a ki szeret bennünket. — S ha szeretnélek ? ! — mondá a nő. A férfi kesernyésen mosolygott. — Szeretnél ? . . . Megengedem. En is szeretlek ; de szerelmünk nem egyesülhet. Pedig volt idő, midőn megérthettük volna egymást, de te egy kaczagásoddaí széttépted a szerelem bűyö lánezát és most már nincs és nem is lesz pillanat, melyben visszasirhatnád azt, a mit egyszer elvesztettél. De ugy van az ember ; mig játszva eldobja magától azt, ami szivének, lelkének legkedvesebb, elvesztése után tudja meg csak annak becsét. így volt velünk is. Te azután kerested az utat, hol boldogságot reméltél találni; én vérző szívvel megjártam a magasba vezető ösvényeket. Miért kellett most találkozznunk ? . . . Én megAz intézetek természetesen szárnotvetnek ezzel, és az egykor u. n. jobb időkben elért osztalék-quotához ragaszkodnak. Ez hozza magával a két — passiv és activ — kamatláb között való disparitást. És innen van, hogy a kamatlábak hullámzása kevésbbé is érezhető és igy reá nézve a pénzbőség csak elméleti értékű. Yárosi közgyűlés, — 1902. febr. 19. — Pápa város képviselőtestületének szerdán tartott rendkivüli közgyűlése nagy látogatottságnak örvendett. A tárgysorozat nagy része az áll. vál. javaslatai alapján nyert elintézést, nagyobb vitára csak a tűzrendészetl szabályrendeletnek „a fogatváltságra" vonatkozó része adott alkalmat, mely a gazdaközönség kívánsága szerint lett módosítva. Napirend előtt egy interpellátio és egy indítvány tétetett, melyet a képviselőtestület kedvező benyomással fogadott. A közgyűlés lefolyását adjuk a következőkben : Mészáros Károly elnöklő polgármester üdvözli a szép számmal megjelenteket, az ülést megnyitja és a jkv hitelesítésére Pethö Menyhért, Valter Sándor, dr. Szivesdy József, Bilcky Sándor és Csajthay Dániel képviselőkét kéri fel. A mult ülés jkve felolvastatott, az észrevétel nélkül tudofnásul vétetett. Napirend előtt dr. Antal Géza interpellátiót intéz a polgármesterhez, a vasúti állomási helyiségek szük volta miatt, melyről érdemileg lapunk vezércikkében bővebben foglalkozunk. Polgármester válaszában kijelenti, hogy a váróterem kibővítése iránt tett már a miniszternél lépéseket és annak kibővítése már elrendeltetett, a rakodó helyek szük volta érdemében pedig legközelebb értekezletre hivja öszsze az érdekelt kereskedőket és ennek alapján ezen kérdést a legközelebbi közgyűlés napirendjére tűzi ki. kaptam osztályrészemül az egész életemre valót és ha te elvesztetted a tiédet, légy boldog, ha mással nem, az enyémnek tudatával. De együtt nem, utunk örökre elvált. Az a kacagás a válaszfal sziveink között. Mert szerelmet elveszthetem, de büszkeségemet nem dobom senki lábaihoz, hogy kaczagjon rajta és kaczagva eldobja. — S büszkeségeért föláldozza jövö életének boldogságát ? — Nem, Margit, azt nem teszem. Tíz év alatt megtanítottam lelkemet, hogy ne vágyódjék a földi boldogság után. Ezt az életet se ön, se más nem tudja megváltoztatni. Távozzék el tőlem azzal a tudattal, hogy sajgó szivem szereti, de boldoggá nem teheti önt ; nyugodjék meg abban, hogy kegyed is szeret, de üdvöt adni nem tud nekem. Tán igy az élet tűrhetőbb leend mind a kettőnkre nézve. Mind a ketten siratunk egy eszményképet, mely előtt imádkozzunk, mely egyedül csak gondolatban emeli föl szivünket. Ez a közös fájdalom meggyógyítja szivünk sebét, ez lesz a hu boldogságunk. De ne keressük fel egymást soha. Elég nagy a világ arra, hogy két üstökös sohase találkozzék, ha egyszer elvált. Váljunk el ugy, mint jóbarátok. Isten önnel, Margit! . .. . A nő nem szólt többet. Letörölte könyeit és támolygó léptekkel hagyta el a szobát. x\ férfiú pedig nézett utána hosszan, sokáig ... és csendesen mormogta : — Volt, nincs és nem is lesz — soha !