Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-12-21 / 51. szám

szer gyakorlatilag és kézzel foghatólag bebizonyult, hogy a középosztály is teljesítheti azt ép oly jól, vagy talán még jobban, a mint az előtt csak nagy tőkék alapján gondoltak lehetőnek, akkor megnyílnak a rekeszek, melyeken át a követelések egész özöne áramlik ki, mindegyik csak ugyanazt kívánja, hogy nem egyesek, hanem az egész társadalom mint olyan működjék a társadalom érdekében. Ha hazánkban a közgazdaság legújabb fejlődését tekintjük, lehetetlen észre nem venni, hogy fájdalom, közgazdaságilag és csak a nagyok protectióját követelői'és helyeslői jutottak túlsúlyra. Ez a körülmény szülte a socialisticus törekvéseket. Ne tessék minket félreérteni, távol áll felfogásainktól, nem lehet szándékúnk, hogy a fenálló rendet megzavarjuk, vagy talán a helybeli pénzintézetek ismeretes és elismert áldásos tevékenységét, kifogásolnék, de journalistikai kötelességet vélünk teljesíteni, midőn a vállalkozási szellemet, a helyesirányt, amennyiben a közérdek szolgálatában áll, pártoljuk. A hitelszövetkezet eszméje pedig megérdemli, hogy a közvélemény és társadalom támogassa, mivel ezzel csak saját magát támogatja. Nálunk már a kezdeményezés nagy dolog, az ösztönzés, az üdvös eszme felkarolás pedig életkérdés. Fennmaradthat azért az egyén független felfogása és elhatározása, melyeknek kifejtésére rendelkezésére áll lapunk mindenkinek. Az elfogultság ismeretlen fogalom előttünk, mi csak az igazságos nyilt véleményt szoktuk kimondani tömjénnel telt sorokat lapunkban hiába keresnek, közvetlen érdekünk a nagy közönség érdeke. Ez okból ismételjük, hogy a tervbe vett hitelszövetkezet létesítését múlhatatlanul szükségesnek tartjuk, mert meggyőződésünk szerint az intézmény létesítése egy nagy lépés elJre és eddig is elég eredmény, hogy városunk közönsége saját erejében bízni kezd, a mi fölötte fontos, söt teljes garancia az eszme kivitelére. Tartsuk csak mindig szem előtt azt az alapigazságot, hogy ott, hol a cól nem más mint közáliopotok javítása, az egyesek boldogulásának előmozdítása^ az eredmény csak kedvező lehet, ha az intéző körök figyelmén kivül nem hagyják, hogy az intézmény, melyet létesítenek, soha sem cél, mint inkább eszköz legyen a köz javára. Szmikeríileüink érdekében, Nemrég hírül adtuk Balla Kálmán a győri szinikerület igazgatójának azon elhatározását, hogy a kerület igazgatóságáról lemondott és a győri szinügyi bizottság jóllehet sajnálattal vette tudomásul az igazgató lemondását, de elfogadta, sőt már pályázat kiírásával a győri színházat a jövő ciklusra Mezei Béla igazgatónak átengedte. Tekintve, hogy városunk eddigelé a győri szinikerülethez tartozott és igy bennünket nagyon is érdekelhet, valljon mi történik most a kerliléttel, a győri szinügyi bizottság elnöke átiratot intézett városunk polgármesteréhez melyben felhívja a további intézkedések megtételére. Az átiratot tájékoztatás céljából közöljük egész terjedelmében a következőkben : Tekintetes Polgármesteri Hivatalnak Pápa. Mult évben Győr, Szombathely, Komárom, Pápa és Esztergom közt létrejött szinikerület egy évi tapasztalatait Győr város szinügyi bizottsága f. évi november 27én tartott ülésében tárgyalván, azon meggyőződésre jutott, hogy a színi kerület mai állapotában tovább fenn nem tartható. Egy részről ugyanis a kerület egyes tagjai részéről a kerület igazgatója részére kilátásba helyezett támogatások teljesedésbe nem mentek, sőt arra is volt eset, hogy egyik város megállapodás ellenére más igazgatónak is adott játszási engedélyt, másrészt a színtársulat ellen emeltettek kifogások, melyek felett igen nehéz bírálatot mondani. Ezen viszonyok következtében színigazgatónk Balla Kálmán a nyári állomásokról már oly nagy hiányokkal vonult be Győrbe, hogy f. hó 26-án érkezett beadványában 1903 virágvasárnaptól fogva az igazgatóságtóli visszalépést bejelentette. Minthogy az előadottak szerint a kerületi megkötöttség Győrváros szinügyét veszélyezteti, amennyiben az igazgató már vagyonilag meggyengülve kénytelen ide bevonulni, Balla Kálmán lemondása folytán a győri színház bérletére pályázatot irunk ki, mely szerint az igazgató köteles Győrött október 1-től a következő év február 15-ig szinielőadásokat tartani, az év többi részének hol és meddig eltöltését az igazgató tetszésére óhajtjuk bizni, megjegyezvén, hogy az igazgató s Czim városában megegyezés alapján előadásokat óhajtana tartani, mi ezen megegyezés foganatosításához készséggel adjuk támogatásunkat. Győr szab. kir. város szinügyi bizottsága 1902 deczember hó 1-én. Zechmeiszter kir. tan. polgármester elnök. Ezen átirattal a városi tanács legutóbbi ülésen foglalkozottt és megbízta városunk polgármesterét, hogy a szinügyi bizottsággal egyetembe oldja meg ezen kérdést, he— Ej, ej, sajnáljuk apa — igazán sajnáljuk. — Hát én is sajnálom. — Különösen a szép feleségedet. Nem érdemled fiam ezt a galamb asszonyt. Hogy-hogy apa ? Hát . . . . izé . ... majd beszélünk még róla, hanem bemegyek hozzá búcsúzni, — aztán elindulok. — Előbb csöngetek a kocsiért, befogatok. — Sohsa fáraszd magad. Köszönöm a jóakaratod. A nagyságos asszony épp benyit hozzájuk. Kedvesen bucsut vettek egymástól, s aztán Hajgató Gábor elindult az ajtónak. A felöltőm küldjétek be a kocsiba, — adta ki a parancsot az osztálytanácsos ur. — Csak maradj, fiam, —• nem ülök én kocsiba. Van még vagy két órám, kisétálok szépen. — Csak maradj itthon, aztán örülj, hogy megszabadultál tőlem. — Halgató István miniszteri osztályos nagyságos uram, vitézrend lovágja, megbánod te még azt a perczet, melyben becsületben megőszült apádat „kellemetlen parasztinak nevezted. Áldjon meg az Isten I Becsapta az ajtót, rohanva ment lefefelé a lépcsőn, s a bezárt ajtószárnyak mögött zokogva esett össze a „rang", mely kevély büszkeségében mélyébe azúrt a „mód'-nak . . . II. Február hava volt. Erős tél jött az Alföldre. Süvített a szél, csakúgy röpítette a hópelyheket. Hajgató Gábor éppen a községháza felé indult, mikor a portánál elérte a postás. Erősen pecsételt levelet hozott, finom szép Írással. —• Ejnye, — mondja Gábor bátyánk, — vájjon ki küldi ezt a szép levelet ? Kíváncsian nyitotta fel. . . . „Szerető leányuk, Hajgató Istvánné, született gyalukányi Bolváry Ilonka." Derék dolog. Szép tőle. hogy megemlékezik rólunk. Lássuk csak az írást. „ . . . Férjem könnyelmű volt .... Kártyaadósságba keveredett. Sürgősen rendeznie kellett . . . 15.000 . . . .Váltót irt alá ..." Micsoda ? És hozzá fordul, a kellemetlen paraszthoz ? — Nem, nem válaszolok a leveledre. Nem érdemled meg, hogy egy betűt s egy fillért pazaroljak reád. Zsebrevágta a levelet, s nem szólt egy betűt sem róla éltepárjának. Harmadnap reggel egy elegáns ur érkezett Kevibe, Hajgató Gábor házához. A gazdát nem találta otthon, csak a ház aszszonyát. — Hajgató Gáborné a vendégben felismerte fiát. Örömében alig tudott szóhoz jutni. — Elmondta, hogy hallotta, milyen jómódban élnek, milyen szép felesége van . . . — Nagy baj van, édesanyám ! — Baj van ? Szent Isten, aztán mi történt ? —- Hát nem tud róla, édesanyám ? Harmadnapja megírtam apának, 15.000 koronáról van szó. Ennyire volna szükségem. — Sok pénz, fiam, de ha máskép nincs, majd kiadjuk az apai jussodból. —• Ej, ej, hát hogy jutottál ennyire ? Hajgató István elmondta a szomorú történetet, aztán elfordította arczát, —- sírt. Eközben hazaérkezett az öreg. Zord, haragos tekintettel pillantott fiára. — Hozta Isten a nagyságos urat az én szerény paraszt házamhoz. Minek köszönhetem a nagy megtiszteltetést ? — Édesapám, ne legyen oly rideg s kíméletlen hozzám. Vétkeztem, elismerem édesapám, nagyot hibáztam. Megbűnhődtem érte. A sors is büntetett. Fordult az élet. Sokat elvett tőlem, arait adott. Kis támogatásért jöttem. Gúnyos s boszus mosoly tükröződött az öreg arczán. Egy pillanatra megállt. Valami villant agyában. Gyorsan otthagyta a fiát. Tizenkettőre harangoztak. — Az öreg lassan, komoran lépdegélt haza. Ezt a vevényt tedd el, s őrizd meg. — A feleséged kedvéért megtettem, hogy megmentettelek. — Czitnére feladtam a szükséges összeget. Hajgató István megköszönte apja jóságát, — sétálni ment. Félóra múlva holtan találták meg a temető szélén. A zsebében egy darabka papiroson e mondatot találták : .Meggyógyítottad a zsebemet, apám, —• de örökké égő sebet ütöttél a szivemen. Hadd szűnjék meg a fájdalmam ! . .