Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-10-12 / 41. szám

41. ézáitt Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyed­évre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. HIRDETESEK ós NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Azokhoz, akiket illet! A szomorú tapasztalatok, melyek a legutóbb megtartott képviselőtestü­leti közgyűlésen észlelhetők voltak és melyek csakis közügyeink rová­sára tudandók be, teszik kötelessé­günkké, hogy jóllehet ez érdemben már megtettük megjegyzéseinket, közügyeink jövőjére való tekintettel újólag ez érdemben felszólaljuuk. Nemcsak mi, de mindazok, kik figyelemmel kisérik Pápa város köz­ügyeit, kénytelenek arra a tapaszta­latra jutni, hogy varosunk a mult hanyagságain nem akar okulni, a jö­vőről pedig képes volna ugyan gon­doskodni, de a határtalan indolentia kerékkötője marad minden ujabbi al­kotásoknak. Egész sora a hasznos és szük­séges közérdekű teendőknek vár a megoldásra és mégis nem látunk szor­goskodó elmét, nem látunk munkál­kodó kezet, azok megtestesitésére. Hanem igenis látunk könnyelmű fe­ledékenységet, a mult bajok iránt, keleti tétlenséget és renyhe semmi­vel törődést a jövőre nézve. Tervekben nem vagyunk ugyan szegények, vágyásban még gazdagab­bak, de mindezek dacára alig teszünk valamit ezen tervek megvalósítására. Polgári Önkénytes és ideális munkát alig kereshetünk, mert vagy a de­magógiát szolgálják (persze szájjal) a t. szónok urak, vagv a saját érde­keiket. Legtöbbször azonban semmit és senkit. És ez nálunk a kardiná­lis baj. Ha igy folytatjuk hová jutunk ? Bizony, bizony itt lenne a leg­főbb ideje a komoly munkálkodásnak. Ne tapossuk a mult jól ismert baráz­dáit, ne pihenjünk a nyugalom pár­náin, s vessük el — quieta non mo­vere — a mi nyugszik, azt ne boly­gassuk, eddigi jelszavunkat. Haladjunk a korral ! Ez legyen jelszavunk, mert most már Pápa vá­rosa sem vonhatja ki magát a hala­dás eszméje alól. Futnunk kell ne­künk is a többi városokkal, hogy el ne tiporjanak, úsznunk kell az árral, hogy el ne sodorjon. Sajnos, hogy anyagi erőnk cse­kélysége megfordított arányban áll megvalósítandó terveinkkel, óhajaink­kal, mindamellett a haladó kor ujabb követelményei megkívánják — s ez elől ki nem térhetünk, — hogy ez irányban tőlünk telhetőleg a legszük­ségesebb áldozatokat meghozzuk. Nem szabad habozni. Merni és tenni kell, mert a hamleti tépelődés­sel már többször megégettük a szán­kat s ha mostan is elszalasztjuk az alkalmat, ez csak azt bizonyítaná, hogy nincs meg bennük a fejlődési képesség. Városunkban tőbb tervvel és esz­mével foglalkoznak, melyek a közvé­lemény helyeslésével találkoznak, de sajnos mikor legszebben tündököl, akkor pattan szét, mint a buborék, hátrahagyva a csalódást, a kiábrán­dulást. Évekkel ezelőtt szó volt sörgyár, T -A- C Z h utolsó csokor. 1888-ban Parisban voltara. Ott csatan­goltam egy őszi nap délután a Boulevard des Italiens-en, a mikor hátulról egy kar az enyémbe fűződik. Odafordulok, B. barátom volt, tőzsgyökeres párisi. — Ah 1 Szervusz, inon cher Gaston, — fogadtam őt, —- nagyon örvendek, hogy látom. — Én még inkább, mert szeretném önt ma este magammal vinni. — Ugyan hová ? — Folies Bergéres-be. Az én kis Ge­oigetteranek ma jutalomjátéka van, majd bemutatom neki, vele fogunk szupirozui. Majd meglátja, mily aranyos kis teremtés 1 Kitűnően fogunk mulatni 1 Eljön ? — Nem bánom, ugy sincs ma prog­rammom. Elmentünk hát a Folies Bergéres-be. Jegyről már nem kellett gondoskodnom, B. barátom már reggel lefoglalt egy páholyt. Odaértünk, A színház zsúfolásig telve volt. Mindenki a színház kedvenczét, a kis Georgettet akarta látni. Az ő felléptét meg­előző számok minden emóczió nélkül pe­regtek le, néhány köteles taps és semmi több. Hanem mikor a függöny felgördült és megjelent a kis Georgette, micsoda tapsvi­har fogadta ! A hőségtől kipirult arczok ra­gyogtak, a tenyerek szűnni nem akaróan egvmásra hullottak, ugy, hogy a kis Geor­gette alig tudott szóhoz jutni. Az első pillanatra éppen nem láttam megokolva B. barátom lelkesedését. Pieziny termetkéje egy csöppet se volt imponáló. Hanem mikor az arczra pillantottam, legott átéreztein B. lelkesedését. Angyali kifeje­zésü arcocska volt, imára termett pieziny ajkakkal, melyeket csak szent áhítattal tud­tam volna megcsókolni. Nagy kék szemei voltak, melyek esodavarázszsal hatottak, ha reám emelte őket. Tekintete azt a benyo­mást tette reám, mintha valamely titkos bánat emésztené, melyről senki se tud és épp ezért annál fájdalmasabb. És a hangja ! Oly édes, szívhez szóló, melodikus hang volt a milyet egyszer hallva sohase feledünk többé. Ah, mily türelmetlenül vártam a szupó idejét, azt a perczet, hogy közelről lássam, magam mellett ülve, hogy közelröl bele­nézhessek azokba az égszinkék-szeinekbe, lássam ajkainak azt a különös bájos moso­lyát, érezzem gyönyörű hajordejének má­morbaejtően illatát. Óriási tapsvihar jutalmazta édes dalai ért. Virágok, csokrok, koszorúk csak ugy röpködtek minden oldalról a színpadra. Ma­gam is oly frenetikusán tapsoltam, hogy Gaston barátom végre jónak látta kezeimet lefogni. — No ugy-e mondtam, bájos kis te­remtés, mi ? — Remek, de fájdalom, én már elkés­tem, — válaszoltam lemondással. — Dehogy késett el, Nem olyan ko­molyan veendők ezek a színpadi leányok. Ma én, holnap ön, aztán egy harmadik és igy tovább. Olyanok ezek a színpadi hős­nők. akár a mezei virágok, mindenkinek van jussa hozzájuk. Mikor befejezte énekszámát, feljött hozzánk, Gaston barátom bemutatott neki, hozzáfűzvén, hogy mennyire elragadott az ő játékával. Igen, erősítgettem, a szó legszorosabb értelmében el vagyok ragadtatva és csak azt csodálom, a természet hogy tudott annyi bájjal felruházni egy ilyen aranyos kis teremtést. Minden felelet helyett mosolygott, fel­fogta a pezsgős poharát és éltetett a szép bókért, poharát egy hajtásra kiürítve. Aztán tovább mulattunk, koczingatunk, felejthetetlen édes éjt töltve együtt, mely­nek emléke ma is kéjes mámorban ejt. Jó barátok lettünk annyira, hogy nem tudtam tőle megválni. Jött a nyár és ő für­dőre akart menni, Kért, hogy válaszszam meg a fürdőhelyet. Minthogy őt Francziaor­szágban mindenütt ismerték, mi pedig há­borítatlanul egymásé akartunk lenni, ina-

Next

/
Thumbnails
Contents