Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.

1902-10-05 / 40. szám

Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. HIRDETESEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Holnap lesz ötvenhárom éves évfordulója annak a napnak, mely a magyar nemz jt legnagyobb gyászának ünnepe. Ezen a napon szenvedett vértanút halált a tizenhárom aradi martyr. Ezen nap a nemzeti gyász örökemlékü szomorú napja, melyről hazafias kötelessége minden egyes magyar hazafiának kegyeletesen megemlékezni. Dies irae, dies illa! A honfiúi kegyelet vérző szívvel járul e szent napon a hon szabadságáért elvérzett hősök véres Golgoth áj ára, megszentelendő égő könnyeivel a drága hantokat. Ötvenhárom éve már! Pedig mintha még tegnap történt volna! Mintha még hallanók a magyarok győzelmi riadalmát, a diadal harsonáinak egetrengető szép dallamát. — A mint aztán lassankint elmúl a csatazaj, egy-egy ágyú dörrenése a diadal végét jelezve. Aztán fölharsan Arad piacán a dobpergés ... és a vértanuk hal á 1 hö rgése-. Dies irae, dies illa ! Ötvenhárom év telt le a gyászos esemény óta, a fájó sebek lassan, lassan behegednek, a. nemzet kegyelete azonban az idők multával megerősödött, emlékezete megmaradt, hir detve a szabadság, egyenlőség és testvériség magasztos eszméit. Szentté avatta a magyar nemzet kegyelete azt a földet, hol a szabadságharcz bajnokai gyászos halállal multak ki. Szobrot emeli' a magyar nemzet részükre, mely az ő porladozó hamvaikat takarja, s melynek látásánál a szabadság szent igéjét jutattja emlékezetünkbe. De minél jobban távolodik tőlünk az idő, annal mélyebben vésődik be minden egyes magyar hazafi szivébe az a tisztelet és szeretet, amellyel minden népnek nagyjai iránt viseltetnie kell. Mindennap kevesebb lesz azok száma, akik a szabadságharez részesei valáuak, de amint fogynak ők, oly mértékben növekedik az utókor tisztelete. A megpróbáltatások edzettek meg bennünket, a megrázó események útmutatóul szolgáltak nekünk, hogy mint kell a hazát szeretni, hogy lehet azért élni, meghalni ! Tartsuk meg a multat emlékezetét s imádkozzunk, hogy mentse meg nemzetünket az ily megpróbáltatásoktól. Ötvenhárom év alatt a kibékülés müve megkezdette áldasdus munkálkodását. Igyekezzünk, hogy békés éffaaffgafont. Elhallgatom sokszor est ve, Muzsikaszó a közelbe', Olyan halkan, olyan busán Kesereg a hu a húrban. Most felzokog a fájdalom. Elmélázok régi dalon. Eszembe jut . . .szivem mondja : Muzsikaszó, négy kis húrja. Most egy vigba kap át halkan, Mintha rebegné az ajkam : Igy vigad a magyar ember, Kit az Isten olyan rég ver. Majd kesergő hű szerető, Kinek szive bús, szenvedő Sirja búját holdas éjen ; Kit felejtett a lány régen ! Felkaezag a négy kis húr rá ; Mintha szive volna, tudná, Hogy most egy vig következik : Öröm, búval ölelkezik. Ugy tűnődöm, gondolkozom, Megfejteni mégse tudom, Hogy az Isten annyi mindent: Négy kis húrba, hogyan is tett'? ! A beteljesült álom. Az én Bandi barátomat három fötulajdonsággal verte meg az Isten. Először rövidlátó, másodszor nagy álomszuszék és harmadszor olyan szerelmes, mint egy — majom. Ez a három főlulajdonsága aztán sok kellemetlenséget, bajt okozott neki. Különösen nagytokú rövidlátása miatt érezte magát szerencsétlennek. — Istenem, Istenem, ha már teremtettél, legalább rendes, jólátásu embernek teremtettél volna, avagy egészen vaknak, hogy azt a kőszívű, de bájos tündért spha meg nem ismertem volna. Ugyanis az a kőszivü, de bájos tündér, Bandi barátom szerelme tárgyát képezte, ki azonban érzelmeit viszonzásra nem méltatván, röviden tudtára adá neki, hogy rajta nagyfokú rövidlátását kifogásolja s talán azért nem- is szereti és ennélfogva minél előbbi szerencsés kiábrándulást ajánlt neki. Bandi barátomat e hir szörnyen lesújtotta. Kétségbeesésének első pillanatában az öngyilkosságra gondolt, de utóbbi a szélcsap fiatal emberek könnyelmű szólásmódját „gombház, ha leszakad, lesz más" követvén, csakugyan nem akasztotta föl magát. Es jól is tette 1 Mert, ha valóban fölakasztja magát, akkor az alábbi história vele meg nem történik és nekem egy tárczára valőval kevesebb jutott volna. * Ép három hónapja volt annak, hogy Habos Böske, Bandi barátomat a legkíméletlenebb módon kikosarazta, midőn aznap, naplementekor, szobám ajtaja hirtelen és erős lökéssel feltárul, ugy, hogy a fal vakolata is esni Kezdett a azon izgatottan, reszketve s arczából kikelve — Bandi rohant be. A félhomályos szoba közepén hirtelen megállt s köröskörül bámulva, szemeit ijesztően forgatni kezdte, miközben e szavakat mormogta: Böske . . . Böske .... az aranyos Böske . . . Ilyen állapotban őt soha még nem láttam. Mindjárt az a gondolat villant át agyamban, hátha szegény Bandi még mindig nem tudott kiábrándulni s Böske titkos csendes imádója továbbra is maradt, de a visszautasított szerelem most hirtelen örjöngővé tette. S ebbeli föltevésemet az általa mormogott „Böske" szó még inkább megerősité. A szob sarkába tehát, hol eddig íróasztalom mellett ülve az őrjöngőt borzadály lyal s visszafojtott lélekzettel figyelemmel kisértem, e gondolatra hirtelen, mint egy tigris, fölugrottam s hátulról nyakon ragadva, egy ügyes rántással a földre te-