Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.
1902-07-06 / 27. szám
Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. Laptulajdonos és kiadó : wmmsb. HIRDETESEK és NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. A mézes madzag. Valami tudósnak munkájából olvastuk egykor, hogy az emberi test, maga az anyag minden három hónapnyi időközben megujul és az azon időbeli behatások szerint, milyenek — élelem, levegő, foglalkozás stb. — a természet szinte megváltozik. Ha ez a feltevés teljesen alapos, ugy nagyon természetesnek találjuk azt is, hogy városunk képe is váltoés pedig oly módon, amint azt az intéző férfiak forgatják, idomítják, módosítják vagy éppen kormányozzák. Nem akarunk pessimistáknak feltűnni és elősmérjük, hogy városunk utóbbi időben a civilizáció és a kultura szempontjából megtenni igyekezett a lehetőség minden lépését s legalább is tervbe venni igyekezett az alkotások nagy ábéczéjéböl a még hiányzó és szükséges intézmények létesítését; de sajnosan kell azt is tapasztalnunk, hogy terveink és eszméinknél a késői bánat káros következményeivel is kell találkoznunk. Mindezeket pedig azért mondottuk el, mert egy ily káros következményű terv kisért bennünket újra és nehogy egy késői bánattal újra gazdagabbak legyünk, kötelességünknek tartjuk felhívni intéző férfiaink figyelmét egy oly körülményre, mely látszólag tetszetős ugyan, de végeredményében városunk tönkét jelentené. Köztudomásu dolog ugyanis, hogy lakosságunk általános közóhajára intéző férfiaink a közvilágítás kérdésének megoldásával foglalkoznak és habár lassú tempóban, de teljes energiával igyekeznek ezt megvalósítani, sőt az előjelek után ítélve, több mint bizonyosra vehetjük, hogy még ez évben a villanyvilágítás berendezése napirendre fog kerülni. A villanyviláI gitás berendezésével kapcsolatosan érkezik hozzánk az a bizonyos mézes madzag, melynek kitűnő elő-, de rosz utóize lesz, és melyre jó eleve kénytelenek vagyunk intéző férfiainkat figyelmeztetni. Árról van ugyanis szó, hogy egy bécsi cég hajlandó városunkban a Sclmckert-céggel, mely utóbbi városunkban villanyvilágításra ajánlatot is adott be, egy szövőgyárat létesíteni oly formán, hogy Pápa városa a közvilágításra 50 évi szabadalmat adjon, ezen kivül pedig évenkint közvilágítás címén a jelenlegivel arányos öszszeget fizessen. Tetszetős ajánlat, mert arról van szó, hogy városnnk egy gyárral szaporodik. Melyik város nem igyekszik arra, hogy gyári forgalmát emelje ? Mint halljuk az illető bécsi cég a Schuckert cég igazgatójával a hét folyamán városunkban időzött és ezen tervet részleteiben, egy a polgármester által egybehívott szükebbkörü bizottság előtt előadta és kijelentette, hogy ez érdemben legközelebb ajánlatukat beterjesztik. A terv első hallásra imponál ugyan, mert mint már említettük egy gyár felálitásáról van szó, de reméljük, hogy városunk intéző férfiai Pápa városát nem fogják „gimplinek" oda állítani. Ha a bécsi cég nálunk gyárat akar létesíteni, azt mi kész örömmel fogadjuk és hajlandók vagyunk áldozatot is hozni, de közvilágításunkat 50 évre lekötni, melyből városunk közjövedelmét reméljük szaporítani, lakoságunk fogyasztó közönségét pedig prédának oda dobni, nem vagyunk hajlandók. Máskülönben azzal már tisztában vagyunk, hogy közvilágításunkat házi kezelésben fogjuk tartani és TAECZ (Csendes órák Kicsiny szobámban egymagam vagyok, Telt szivem sírni, egyre sírni vágy, Lelkemben dúlnak égő sóhajok, Nem hagy nyugodni a szerelmi vágy. Mig rólad fonom álmaim fonalát, Vájjon gondolsz-e néha-néha rám ? Elmúlt időknek édes mámorát Szivemben hordom mindörökre tán. A bucsucsóknak láza ajkamat Még égeti, vigaszt ez nyújt nekem, A szenvedést, mit a zord jelen ád, Felejteti az édes mult velem. Oh mintha álmok éje volna ma ! Kéjben ringat a mámor érzete, Te vagy szivemnek őrző angyala, Mámoros lelkem drága gyöngye te ! Kicsiny szobámban egymagam vagyok, Lelkem felét tehozzád küldöm el; El messze . . . oda, hol szemed ragyog, S talán ? megnyugszik érzeményivel . . A nyomor, Egy magányos vándor ballag a poros uton. Komoly a tekintete, szürke a haja, de lépése friss, olyan, mint egy husz esztendős itjué. A fákon rügyek fakadnak, a földből szép üde, mezei virágok nyílnak. Gond nélkül csevegnek a madarak, majd egy sereg tévetegen repdeső rovar zümmögése vegyül a hüs reggeli lég lassú sóhajtásába. A nap feltűnik a hegy mögül és kedvesen, szinte enyelegve borul a íöldre és felkelti még álmából. Mintha haragudna érte a íöld, haragosan nyitja ki szemeit és — elresteli magát. — Milyen gyatra is vagyok ! — gondolja. , És mond valami igazat. Gyatra még a föld is, hiszen olyan hiu, hogy első tekintete a kék égre esik, melyben, mintha tükre volna, virágokkal fedett testét nézi. A vándor a város közelébe ér. Az egyik templom tornya már messziről látszik s íme megszólal a harang. Mélabús akkordjait messzire viszi a szél, elviszi az utas fülébe, ki megáll, öszszeteszi kezeit és tekintetét ájtatosan PZ ég felé emelve — sir. Nem tud imádkozni. Elfelejtette a hosszú rabság alatt. Egy alig két esztendős poronty állott az ajtó előtt és szivetfacsarón pityergett — Ugyan ne sírj, az anyja. szólt csititólag — De mikor olyan éhes vagyok! ? — Majd hoz édesapád mindjárt valamit. Aztán betértek mindaketten kisirt szemekkel a szobába. A gyermek sírt, mert fájt az éhség, az anya .. . vajh ! miért is sirhatott másért, mint a gyermeke nyomorán ? Ezalatt az apa bent járt a városban, ajtóról-ajtóra kopogtatott és munkát vagy alamizsnát könyörgött. Sem egyiket sem a másikat nem kapta s estére ugy kellett visszamennie üres kézzel, mint eljött hazulról, hogy viszontlássa családja nyomorát. Sokszor volt ez igy és sokszor fojtotta magába a fájdalmát, mely talán öngyilkosságra birta volna, de ma, nem bírt * magával, valami nagy dolgot akart csinálni, valami nagyot hogy enyhítsen azoknak a szenvedésén kiket szeret. — Anyjuk, — szólt feleségéhez, — elmegyek Annához, A sápadt asszony fehérebb lett. — Mit akarsz vele ? — kerdé remegve. — Hogy mit akarok vele ? Hát csak azt, hogy segítsen rajtam. Sok pénze van, urasan él, telik neki, van, aki adja, aztán meg a testvérem is ? ! — De gonosz a lelke! — Nem törődöm vele. — Ha fenyegeted, becsukat, hiszen tudod, hogy nem ismer kegyelmet, tudod, hogy eladta földünket meg a kis házunkat,