Pápai Közlöny – XII. évfolyam – 1902.
1902-05-25 / 21. szám
Közérdekű független hetilap - Megjelenik minden vasárnap. ELŐFIZETÉSI ÁRAK : Egész évre 12 kor., félévre 6 kor., negyedévre 3 kor. Egyes szám ára 30 fill. Laptulajdonos és kiadó : HIRDETESEK es NYILTTEREK felvétetnek a kiadóhivatalban és NOBEL ÁRMIN könyvkereskedésében. Örökös lamentálás. A jó gondolatok rendesen elkésve érkeznek. Pápán is bőviben vagyunk az elkésett jó ideáknak, a melynek ren desen akkor pattannak ki egyes „bölcs" emberek agyvelejéből, a mikor már senki hasznukat nem veszi. Városunk közéletének egyik főjellemvonása az indolenczia. Sokféle módon és különböző alakban nyilvánul. Mindenütt ott, van a hol közdolgokról esik szó. Egyik másik okos ember, a kit a bizalom a köz élére állított, mondjuk sokszor a viszonyok kényszere alatt, lehet anélkül is, vagy tán idegen példák után indulva, valamelyes tervvel hozakodik elő. A terv lehet jó, de lehet rossz is. Annyit azonban fel kell tennünk, hogy jóhiszemű. — Most már lássuk, mint vélekedik a társadalom az ilyen tervekkel szemben. A túlnyomó többség egyáltalában nem törődik vele. Tudomást vesz róla és ezzel punktum. Komoly ellenzőkkel ritkán találkozunk, legfeljebb egykét zokszó halfható arról az oldalról, a hol az önérdek a terv megvalósulásával kielégítést nem nyer. És most tegyük fel, hogy az idea csakugyan megvalósul. Mondjuk például megvalósítják a közvilágítást. Szóval nem valami garasos dolog lát napvilágot, hanem olyan, a mely egy kissé mélyebben vág bele egy város kalkulusába. És tegyük fel még azt is, hogy a terv csakugyan beválik. Azok, a kik bölcsője körül állottak és eképpen biztatták egymást: szólj már te is móré ! — most ujonganak és magukon kivül vannak a siker mámorában és kapva-kapnak a dicsőség pálmája után. Ismerjük mindnyájan ezeket az alakokat. Nagy dolgoknál csak a készet nézik. Mélyebb motívumok cselekedeteiknek sohasem képezik rugóit. Garasos kérdéseknél ott találod valamennyit.Ugy folyik az ajkakról az argumentum, mintha a világot kellene sarkaiból kimozgatni. Ilyenkor T? ECZ Isfen ^elecl. Elváltunk, némán, bucsuzatlanul A csókra nem volt alkalom, Titkolt érzésed minden kiríja ott Vonaglott szótlan ajkadon. Sietttem. Ah mi tartott vissza hát, A lelkem ott feledhetém. Hogy ugy megálltam öntudatlanul, Ott a kis utcza szegletén Vártam, hogy majd kinyilik ablakod S még egyszer látom szép fejed A mint kendőd lobogtatod felém „ Isten veled, Isten veled ! u Nem láttalak. De ott álltál, tudom, Ott álltál a függöng megett, A kendőd is kezedben volt tudom, Törülted véle könnyedet. -jyJá fenekednek, lármáznak, tanácsokat osztogatnak. A nagyobb konczepczió előtt azonban az egész had néma, siker esetén azonban elismerésre éhes. És ha nem sikerül a terv ? Ha a létesített intézményekből nem lehet azonnal két kézre való karajt vágni ? A ki nem elégített ambicziók lávájából szabaddá lett gázok pokoli munkát végeznek. A legkevesebb a mi kijár : a gyanúsítások egész lánczolatn. Gyanús mindenki, aki él. Önérdekkel lesz gyanúsítva, aki védő szót merészel hangoztatni. Ilyenek vagyunk. Aki nem hiszi, tekintsen csak körül ebben a szerencsétlen városban. Gondoljon egy-két évvel a múltba és vessen csak futó pillantást a jelenbe. Az eső után-féle köpönyeg a legkelendőbb czikk ebben a városban. Ez szüli nálunk az összes bajt, ez ölte és öli a jóhiszemű törekvéseket. A jobb érzésű ember ezt látva, visszavonul és átengedi a tért azoknak, Az első vihar. Vihar volt készülőben ; a szivek, a lelkek vihara. A rabszolgaság végórája már ütött és az idegen, ki köztünk élt, de nem érzett velünk : kétségbeesve erőlködött, hogy a hatalomnak segítsen, hátha még jókor elfojthat mindent. A titkos ellenségek egyike, Winkler Nep. János császári rendőrtanácsos olt lakott a Király-utcában, a régi Vakok-intézete közelében. Néhány házzpl odább a helyőrség parancsnoka Rohrbach Szaniszló ezredes székeit, kinek erkélye alatt hetenkint kétszer a katonabanda fújta a német nótákat. Kedélyes világ volt még akkor azok számára, kik sejtették, de iffem merték hinni, hogy nemsokára halomra dől minden és fenekestül felfordul az idegen hatálom. Rochrbach ezredes 1848. márezius hava egy napján magához hivatta Winklert. — Jöjjön csak, tanácsos ur. Uj, fontos értesüléseim vannak az izgága elemekről . . . — Ki hozta a híreket? — szólt mohón a vendég. — Ki tudna többet, mint én ? S a fiam! A Ferdinánd, — ő mindenütt ott van. Vöröses, vastag bajuszát rezegtette Winkler, amint elégedetlenkedett. Bele is pirult, s arczának korán jelentkezett szeplőit vöröses foltok lepték el. — Csendesebben ! — intett az ezrede; — De mondom, hogy Ferdinánd Az ezredes most már erélyes mozdulattal mutatott az ebédlő ajtajára. Ezen az ajtón csak az imént tűnt el Helén, az ő bájos és egyetlen leánya. — Csitt! Minden szó áthallatszik. — Helén leányomnak semmit sem szabad tudnia . , . . Éppen ma említette, hogy az ön fia tegnap megint ott járt a fiatalságnál. — Helyes, ha jogász, hát menjen a jogászokközé. Hehehe 1 — Igenis, és meg is figyelt mindent. Az ezredes most már . összevonta a szemöldökeit. Aztán halkabban kérdezte. — És elmondott önnek mindent ? — Hogyne! Ó, az én Ferdinándom megbizható. Ismerem a fiamat; szilárd, mint a szikla. Rocbrbach ezredes ismét az ebédlő ajtajára tekintett. — Huszonkét évvel máris oly jeles rendőr-hajlamai volnának ? De Jássa, éppen ez nem tetszik a lányomnak 1 0, Helén nagyon kényes az ilyenekben. — Kényes ? No lám ! Mondja inkább ezredes ur, hogya kisaszonyban is forradalmi magyar vér pezseg! Unverfálschte Rebellenblut. Az édes anyja ugy tudom, magyar asszony volt. — Feleségem ? Hogyne ! S hozzá ku-