Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-04-14 / 15. szám

dezett, úgynevezett fertőző osztálylyal nem rendelkezünk, egyben pedig megmagyaráztam, hegy jelen esetben az elsőfokú egészségügyi hatóság képviselőjéhez, a rendőrkapitány úrhoz kell fordulnia, ki a ragályos természetű beteget az e célra épült és fenntartott „járvány kórház"-ba fogja beutalni. Ez nyomban meg is történt. Rendőrkapitányunk azonnal beutalta a beteget a járvány kórházba s erről haladéktalanul értesítette is a város főorvosát, melyből a főorvos urnák az a föladata származott, hogy a beteg kezelése céljából elfáradjon a város forgalmán kívül álló járvány kórházba — a város fogatán. Ha jelen esetben máskép cselekszem, fegyelmi vétséget követtem volna el, rendőrkapitányunkat pedig csak dicséret illeti meg a gyors és egyedül helyes intézkedésért. Mióta a női kórház a város tulajdonába ment át ez az első eset, hogy heveny fertőző beteg felvételét kérelmezték nálunk. Mint kisebb városokban egyáltalában az ily betegek családjaik körében ápoltatnak, a nagy városokkal ellentétben, hol a lakások zsúfoltsága miatt, vagy a nagy számban ott tartózkodó családjaiktól elszakadtan élő, idegen munkás leányok kórházi ápolásra szorulnak. Evek óta tehát ez az első eset, hogy a törvény imperatif intézkedései értelmében meg kellett tagadnom a jelentkező ragályos természetű beteg felvételét s kénytelen voltam a járvány kórházba leendő beszállítását javasolni. Bizony, ha tudtam volna, hogy ezen törvény parancsolta eljárásomnak ily riadalmas irodalom lesz a következménye, szívesen vállaltam volna inkább magamra ezen beteg kezelését is, ott a járvány kórházban — és hogy hasonló riadalomnak a jövőben is elejét vegyem, egyben kijelenteni bátorkodom, hogy bármikor kész vagyok a járvány kórházba esetleg beutalandó ragályos természetű nő betegek kezelését is magamra vállalni. Elvégre is nem oly fárasztó munka, ha egy kis sétakocsizást kell megtennünk a várostól tizpérenyi távolra eső urdombi vidékre, a járványkórházba. Ezen kórház már fekvésénél fogva is az elkülönítés legszigorúbb követelményeinek felel meg s igy kétségkívül legalkalmasabb ragályos jellegű betegek elhelyezésére. Egyáltalán nem vagyunk ráutalva arra, hogy a f. é. május 1. a női kórház elhelyezésére kibérelt Besenbach-féle házban ily fertőző osztályt rendezzünk be, mikor fekvésénél fogva is ideális járványkórházzal rendelkezhetünk. De ha mégis sikerülne az egészségügyi óvóintézkedések betartása mellett a női kórház keretében is egy fertőző osztály felállítása, én természetesen itt is szíves készséggel teljesitendem kötelességemet. Miként az eddig elmondottakat csakis kötelességérzésem diktálta, ugy a következők előterjesztését is tisztán csak hivatásommal járó kötelességeim parancsolják. A v. főorvos ur hosszabb előljáró beszéd után ily kéréssel fordul a T. v. Tanácshoz : „Legyen joga és kötelessége az ő közegének, a városi főorvosnak, a város által fenntartott kórházba betekinteni és a tapasztaltak felett időközönkint a tanácshoz jelentést tenni." Derék főorvosunknak nyílt kapukat méltóztatik döngetni. Mert eltekintve attól, hogy az én saját, legcollegiálisabb meghívásomra számos alkalommal is megjelenik és megjelent a vezetésem alatt álló kórházban, hol — mint azt maga is jól tudja — mindig a legszívesebb fogadtatásra talált, az egészségügy rendezéséről szóló törvény éppen 25 év előtt tette már kötelességévé azt mit ő most oly megható buzgósággal kér. Az 1876. XIV. törvényczikk 156. §-a c pontja a járási és a vele egyenlő hatáskörű városi, vagy községi orvosok működési körének meghatározásában előírja : „Ügyel a hatósága területén létező egészségügyi és jótékony — köz — és magánintézetekre." A v. főorvosnak tehát 25 év óta nein csak joga, hanem egyenesen kötelessége ügyelni a város területén létező mindennemű egészségügyi intézményre, akár köz, — akár magánintézetekre. Ebből természetszerűleg következik, hogy az ügyelés teljesítése czéljából joga van betekinteni ugy a városi női, — mint az irgalmasrendi, — vagy akár a Chewra Kadischa által fenntartott kórházba, még a felekezeti ápoldákba is. Jogai egyenlők, kötelességei ugyancsak a városunk területén létező összes egészségügyi intézményekkel szemben s azon körülmény, hogy az egyik, vagy másik ily természetű intézet a város, társulat, vagy magánszemély által tartatik fönn, a városi főorvos jogait sem ki nem terjeszti, sem nem korlátozza. A törvény midőn a kórházak czélirányos vezetéseért ságra ment hadonászott, mintha millió darázs ostromolná. — Tudjátok, mi az újság ? — kiáltott nagyokat szuszogva. — Jaj, édes gyermekem, meg ne üssön a guta. — Csak hallgassatok ide ! Küldöm a cselédemet az iskolába a kis Mariskámért, hát azt beszéli a boldogtalan, hogy a Náni mondta neki, — tudjátok, a tanítónő cselédje, — hogy az igazgató tegnap megkérte a kisasszonya kezét. Tessék ! itt van! Most még gratuláljunk neki, s hajoljunk porig a szépséges direktorné előtt, amikor még a kisujammal sem mérkőzbetik. Barlaynak fájt az eljegyzés s szabadaz utazás szórakozásaiban keresve irt sebzett szivére. III. S kivirradt az a nap is, amelyen Ella, mint Makkay Béláné lépett ki a templomból, hova várakozástól dobogó szívvel ment, s melyet boldogságtól, örömtől dagadó kebellel hagyott el. Barlay visszatértével a két jóbarát régi viszonya helyreállt s bámulatos volt az a példás tapintat, melylyel Ella a legyőzottnl szemben viselkedett. Barlay belenyugodott sorsába s megelégedett a morzsákkal, melyek a boldogság busás asztaláról feléje hullottak. Ella Barlayhoz való barátságát, gyengéd figyelmét félremagyarázták; Barlay gyakori látogatásainak gonosz indokát tulajdonították, nevették a férj vak bizalmát, s az egész harmonikus együttélésből rosszakaró következtetéseket vontak. Gonoszságuk annyira ment, hogy a kis Géza és Barlay között gyanús hasonlatosságot emlegettek, s nagyokat mulattak a szarvakon, miket — szerintük! — Ella férje fejére rakott. Végre Barlay füléhez is eljutott egyegy megjegyzés Makkaynéhoz való viszonya felett s első, nemesi felindulásában Makkayhoz rohant és a kósza hírek felől fölvilágosította őt. — Béla ! — mondá aztán a mély igazság meggyőző hangján, — tudod, hogy a barátság legszentebb, legőszintébb neme köt hozzád, ismered kedves nőd iránt táplált, minden salaktól ment, tiszta érzelmeimet, elhiheted, hogy barátságod és nőd rokonszenve egyetlen kincse, szeretetben oly szegény életemnek, de, ha netalán gyakori látogatásaim kompromitálók kedves nőd ő nagyságára nézve, akkor kész vagyok becses családodtól visszavonulni, sőt ha kell, — s ez még könnyebb volna számomra! — állásomat rögtön feladom s végleg eltávozom innen. Makkaynak első pillanatban végtelenül kellemetlen meglepetésre szolgált Barlay elbeszélése, majd felsőfokú felháborodás vett rajta erőt, barátja utolsó nyilatkozata pedig meghatotta, s igy az érzelmek egész káosza támadt lelkében. A két férfi kezet fogott, Barlay megnyugodott, s Makkay felindulása is lecsillapult. Lényén semi említésre méltő változás nem volt észlelhető, de szivének legrejtettebb zugában mégis megszületett a szerelemféltés rut férge, melyet akart, de nem tudott elölni, mely beteggé tette őt, s mely családi életének kobozán meg-meg rágott egy-egy hurt, hogy zizegve elpatant, lehetetlenné téve a teljes boldogság melódiájának összhangzó eljátszását. Ideges és szeszélyes volt. Kinozta önmagát és kinozta környezetét. Rövid félév alatt betegsége ágyba döntötte őt s most vette kezdetét az igazi szenvedés. Gyenge volt a fentlevésre s feküdni nem bírt. Lélekzette el-elakadt s fuldoklási rohamai a pokol kínjait ismertették meg vele. Amellett lelkében ott rágicsált a gonosz nyelvek szülte féreg, mely akkor sem hagyta nyugodni, amikor fizikai baja hihenni engedte volna őt. Egy reggelen, nyugtalanul eltöltött éjszaka után, rövid álomból fölriadva, az ágyánál ülő neje kezét ragadta meg s elcsukló, remegő hangon igy szólt hozzá : — Hozzámégy, ha meghalok ? Szeme szinte vérben úszott s arczán oly félelem tükröződött, hogy Ella ijedt meglepetéstől egészen merev maradt. — Kihez ? — kérdezte aztán elfúló lélekzettel. Emilhez! — Hát persze, hiszen mondják, oly nagyon szeretted őt. — Béla 1 — tört Ella elszorult kebléből ez egyetlen szó, de hangjában annyi fajdalom, oly mély sértődés volt, hogy Makkay megszégyenülten hajtotta le fejét, de egyszersmind megkönyebülter. lélekzett föl. Majd szótlanul ziháló keblére vonta nejét, ennek szőke hajába temette arczát, s csókot csók után lehelt lehajtott fejére. Aztán hirtelenül visszahanyatlott ágyában, nehezen, mélyen sóhajtott s a felriadó Ella még egyszer, utoljára láthatta férje jóságos tekintetét ... IV. A temetésről hazajövet, a testileg és