Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-03-17 / 11. szám

resnie. Ha megnyerte volna ott a bizalmi szavazatok többségét feltétlenül meghajoltam volna a bizalomnak ezen nyilvánulása előtt, — de a bizalomnak azt a módozatát, a milyennel ő a világot meglepte, — nem tartom reá nézve kompetensnek. Végre is értsük meg egymást Gyurinka ur. Ön megmar mindenkit személyválogatás nélkül, ha pedig azért viszszamarják az önnek fáj. De mutassa meg, hol szerezte ön azt a privilégiumot, hogy csak önnek szabad másokat sértegetni ? Nem tudta azt ön józan észszel felérni, hogy ha valakit megsért ellehet reá készülve, hogy visszasértik ? Ezen a téren senkinek sem osztottak privilégiumokat. Múltjából eléggé megtanulhatta volna, hogy a betyárságokat kamatostól szokták visszafizetni. A tanári köpenyt ha nem tisztességes, senki sem respektálja és ön az ellenem intézett támadások után hiába burkolódzik belé, — mert a köpönyegén át is megtalálom azt a pontot a melyet keresek, még akkor is ha viszszamenne a zárda falai közé breviáriumot imádkozni. Pollatsek Frigyes. rr-m —i« ~i • t • — Itt volua a te helyed itt bent. Ilyenkor mintha legyökereznének a lábaim. Csak nézem, nézem azt a bájos kissé excentrikus stylben épült villát. Eszembe jut mikor ez a villa még csak a papiron volt meg. Tervben. Visszaálmodom a leányságomat. A menyasszonykort minden sejtelmes ábrándjával. — Mert tudod Márt ha, hogy egy álló esztendeig jártunk jegyben. Ezalatt épült a villa Újra látom, amint egy erős de finom férfikéz határozott vonásokkal rajzolgat a tervén. Látom a barnahaj hullámaitól fedett fejet, — amint kissé jobbra hajolva mélyed munkája fölé. Egyszer belekontárkodtam én is. Oda rajzoltam az első emeletre egy kaczéran kiszögelő fantasztikus loggiafélét. És ő beleépitette ezt is. Ha most reánézek megdobban a szivem hevesen. Még egy más emlék is fűződik hozzá. Edes és bus Ezeken a nagy fényes tükörüvegeken átszűrődő világosságnál néztem meg először vájjon minő szinü is az én piczike fiamnak a szeimpárja ? Kék volt. Csillogó és fényes mintha az ég azúrján nyilt volna nefelejts. .... Aztán borulnak, sötétülnek az emlékek. . Látom a középső három ablakon az éjjel-nappal lebocsátott függönyöket ... a terrasz bejáratán az ezüstrojtos kék darapériát ... a rácskapu előtt a kék: tolbokrétás, fehér lovakat ... az ezüstözött kicsiny kék üveghintót. Ez ! Ez a legborzasztóbb Mártha 1 . . . A hűvös októberi szellő ... a hervadó virágok fanyar illata ... és a „ Libera" szivettépő mély accordjai. Levél a szerkesztőhöz, — A |> o 1 g' ií IM> k s z o / a t a ! — A „Pápai Újság" legutóbbi száma ezen lap szerkesztője ellen már évek óta folytatott hajszának brutális egyhangúságába egy kis élénkségét kívánván önteni az ő saját hangját a mely mint tudjuk egy cseppet sem parlamentáris egy tömeg szájába adta illetve cikkét azok aláírásával látta el. Az aláirt urak valószínűleg először és utolj ara azonosítják magukat dr. Kövi József, Steinbefger Lipót és Bock István urak érdekeivel és azt hiszem, hogy pályájuk alatt nem igen volt módjukban és szándékukban ezen urak érdekében lándzsát törni. Tehát a „Pápai Újság" ezen caviárja a milyen nevetséges, olyan valószínüetlen és férfiatlan. Talán a közelgő sajtóbirósági tárgyalás félemlítette meg Győry Gyula urat annyira, hogy kénytelen, idegen erőteljes vállak mögé bújni, hogy gorombaságait közrebocsáthassa, vagy talán nagyon durvának találta cikkét, kételkedem benne. A legszerencsétlenebb és gyűlöletesebb Győri Gyula urnák a „Pápai Közlöny" szerkesztője ellen indított hajszája, mert ezzel a szeretet, a humanitás és az idealismus nemes eszméje által irányított pályát konpromittál. Győry Gyula ur tanár, hivatása a fejletlen, kicsi és féktelen ember, anyag lelkébe a tudás és a becsület nagy erkölcseit bele vinni, pályáját a társadalom és az állam szervezet a legmesszebb menő előzékenységgel és áldozatkészséggel részesiti privilégiumokba és ő ahelyett, hogy az ethika hatalmas, puritán szavát hirdetné a kathedrán, a legféktelenebb szitkok, a legellenszenvesebb személyes tusák iszapjában dőzsöl. Mondja meg tanár ur ! Mit mivelt Önből a nyilvánosság? Mit mi veit Önből a közszereplés furorja, mikép halt ki Önből az ideális érzés drága sugara mit a tanári pálya, ez az édes hivatás ad az emberi léleknek. Emlékezem, öt hat éve lehetett mikor Győry Gyula hangja először csendült meg a pápai főiskola termeiben. Fiatal, üde lelkes hang volt, telve erővel, idealismussal, a tudomány a régi görög mithos édes alakjai szinte megelevenedtek előttünk, minden szavában igazság felfogásából emberi jóság áradt felénk. Mondja meg, hogy jutott arra a lejtőre, hogy tanári tekintélyét, az egyik bírósági teremből a másikba hurcolva, személyét az utcai vereke dés pocsolyályába rántva, a társadalmi disqualifikációk egész áradatáMents meg oh uram ! . . . . Mária elhallgatott. III. Csend volt. A távoli vízesés monoton zuhogása a partot nyaldosó hullámok egyenletes paskolása hallatszott csupán. Némán haladtunk pár perczig egymás mellett. Nem mertem megtörni a csendet. Nem találtam vigasztaló szavakat Mária bánatára . r. . És megszólalt újra ő. — Minek folytatnám, a többit tudót, Mártha. — Igen, tudtam. A túlérzékeny szivü asszony az élet minden rózsáját halotti koszorúba fonta. A férfi pedig örömtelennek tartja az életet rózsák nélkül. Lassan elidegenetek. Férj és feleség utai ketté váltak. A "Napsugár.,-uti villa el lett adva, Darvas a fele árából visszafizette Mária hozományát. A fele árán ? . . . gyémántokat vett egy operai csillagnak. A csalitbeli madár újra csattogni, kezdett panaszosan. Mária folytatta : — De én tulajdonkép egy kis történetett akartam elmondani neked. írói fantáziáddal kidomboríthatod, le is írhatod. Én csak két epizódját ismerem. Különben lappang benne némi miszticzizmus. Az tudniillik, hogy vannak néha az életben pillanatok, mikor a sziv mélyéből jött kívánság — legyen az jó, vagy rossz — felszál a sorsokat intéző Mindenható Úr trónjához, Felszáll 1 MeghalIgattatik és teljesül. Az összefüggést később fogod megérteni. Az elmondottakból az en akkori'kedélyhangulatomat már érted. Mert e közt is megvan az összefüggés. Tehát "akkor, is ott sétálram, lassan, csendesen, az előtt a bronzkeités előtt. Május volt, Cimbóbontó napsugarakat ringatott a meleg szél, sejtelmes, vágyakat ébresztő illat áradt a légben. A villa kőről teljes pompájában diszlett a kis kert. Drága selyemfüggönyök közt finom csipke-storeokat lengetett a széttárt szárnyas ablakokban a léghuzam, A ház újra lakókat cserélt. Nagyúri lakók lehettek. A hátsó udvarban két telivérparipát sétáltatott a lovász, Még hátukon volt a nyereg, Az egyik, a férfit, krokodilbőrből. a másik, a női-nyereg, vörösbársonyból. Mindezt csak később vettem észre. Akkor, midőn már némileg lecsillapult bennem a szinte érthetetlen izgalom. Gyermeksirást hallottam a kertben. Belenyilalt a szivembe ez a hang. Nagyon panaszos, nagyon kesergő hangocska volt. Az én Palkóm sírt igy, ha elszomorodott a kis szivecskéje. Mert a gyermeksirás variácziója közt csak az anyai hallóérzék tud külömbséget tenni tenni. Hiszen ezek a szegény apro emberkék mindeniéle érzelmüknek és érzésüknek, csak sírással tudnak kifejezést adni. Ha éhesek — sírnak. Ha haragosak — sírnak. Ha fáj a gyomrocskájuk, sírnak — és ha fáj a lelkük; akkor is sírnak. Ennek a babának most a lelke fájt, Kiéreztem a hangjából. — Ott ált a körönd közepén. Fehér csipkeruhácskájában, födetlen karjaival, meztelen nyakával olyan volt