Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-12-29 / 52. szám

Szük lenne a tér, ha ez alkalommal az elmúlt év mulasztásairól akarnánk részletesen megemlékezni. De minek is, hisz ezt a nótát fujtuk egész éven át s a ki csak egy szikrányi érzéssel van Pápa város jóléte iránt, az megérthetett bennünket. El kell ugyan ösmernünk, hogy felszólalásaink nem találtak mindig süket fülekre, de általánosságban azt kell konstatáluunk, hogy városunk nem áll még azon nivón, melyen állania kell, hogy a haladó városok közé számitassék. Nem mondjuk, hogy nincs benne a haladás iránti érzék, az előretörekvés eszméje, - de sajnos nem azon irányt követi, melyet követnie kellene. Hivatásunknak megfelelöleg, e bajok kutforrásait eléggé szellőztettük s megjelöltük azon irányt, melyet követnünk kell, de sajnos — eredménytelenül. Régi hiba ez már nálunk, de mi türelemmel várjuk azon időt, midőn felszólalásunk helyességéről meggyőződve, a helyes útra térnek. Nagyon helyesen moudja a közmondás, hogy „Szemesnek áll világ" de ez reánk eddigelé nem vonatkoztatható. Mert hát az örökös tervezgetések, ha szép álmok maradnak csak, előbb-utóbb nevetségessé lesznek. A szomszédos városok folyton emlegetik hogy Pápa mi mindent akar s hogy mennyire haladunk, de ha azt tudnák, hogy amit mi akarunk, minden csak tervezgetés akkor csak nevetve emlegetnék a mi eredménytelen erőlködéseinket. Igen odajutottunk, a folytonos tervezgetés folytán, hogy az időként felvetett terveket még a lakosság nagy része sem veszi komolyan. A vélemé— Éljen, éljen, — kaczagott a társaság. A házigazdának egy arczizma se rándult meg a badarságok hallatára. — Ti ugyan alaposan tévedtek, — mondá végre komolyan, mert nem én fogom őt a hátamon hazavinni, hanem — megfordítva. -- Megbolondultál ? — Éppen nem. — De nagyon kellemetlen ebben a sárban botorkálni. — De hogyan fogod rávenni ily esztelenségre ? — Az az én gondom. De csitt, ő jön ! Zsiga bácsi világbánatos arczczal tért vissza a borozók közé, csak egy gondolat bántotta nehezülő fejét, — de nem az, hogy „ágyban párnák közt" fog meghallni, ő a halálra most oly kevéssé gondolt, mint hitelezőire hanem, hogy mit szól mindehhez Kornélia, ha megtudja. — Gyere pajtás, — mondá vidáman a házigazda igyunk, — mint régi bajtársak, egymás egészségére. Régi bajtársak ? ! A ezimborák fülelni kezdtek, sejtették, hogy a házigazda most játszotta ki az első tromfot, mely által előbb emiitett tervét akarja esetleg előkészíteni. Megtölték a poharakat. Zsiga bácsinak fel sem tünt, hogy őt a nálánál jóval fiatalabb házigazda per „te"-nek szólította, csak midőn már koczczintottak, akkor nézett rá kétkedve : ;— Nos hát, miféle bajtársak vagyunk mi ? Azt szeretném tudni! — Hol lettünk „per tu." nyek erre vonatkozólag karakterisztikus vonásaik szerint a következők : A legnagyobb rész a közérdekű kérdés ről tudomást nem vesz, vagy egyszerűen csak vállat von reájuk. A második csoport lemondott. Mivel nem lát intézkedéseket melyek a város régi jóllétét és virágzását visszavarázsolnák — azért maga sem mozog és habár többen jogosan kiragaszthatnak az aj tójukra : „Itt eszmék bőven kaphatók" ők hallgatnak mélységesen. A harmadik csoport a maradiai'. Nem, hogy kezdeményeznének — de megakasztják a^ fejlődést. Általánosan elterjedt azon nézet, hogy a sajtónak első kötelessége a közvélemény előtt folytonosan ébren tartani az alkotandó alkotásokat és sarkalni, biztatni, ösztökélni az ujjitásoknak megtestesitésére hivatottakat. — Küzdünk is fáradhatatlanul, de elvégre is nem lehet és nem szabad a közönséget bolondá tennünk avval, hogy légvárak mellett kardoskodunk és avval telebeszéljük a publikum fejét. Pedig az örökös teryek, örökös regisztrálásával ugy önmagunkat, mint a város közönségét csak áltatjuk, mert daczára annak, hogy elvben és tervekben a haladás országútján száguldoznak tulajdonképen pedig a stagnatio fojtogató karjai között tespedünk. Pedig nincs időnk a gondolkodásra. Tettre liiv a helyzet. Ha nem hagyunk fel a Pató Pál politikával és nem érezzük át a fontosságát a közmondásnak, hogy „Szemesnek áll világ" ugy az öj'ökös tervek és jámbor óhajtások keretébe kerülünk, mely nem haladást, hanem lassú pusztulást von maga után. Ezen időt most Játjuk elérkezettnek az uj év küszöbén. Vessük le az ócska ruhát, a maradiságot a közönyt s öltsük fel a divatos ruhát, a haladás és törekvés eszméit. Ellenőrző, indítványozó, kezdeményező organumra van most szükségünk, hogy a tervbe venni igyekezett alkotásokat létesíthessük. Egy képviselőtestületre van szükségünk, mely nemcsak a magánkörben, de illetékes helyen, a városi közgyűlésen is el merjél:, mondani a mi szivükön fekszik. Csak ennyi önállóságot kérünk, kívánunk s talán követelhetünk azoktól a férfiaktól, kik kedvező vagyoni állásuk, vagy polgártársaik bizalma folytán mintegy a város közönségét képviselik. De nemcsak a városi képviselőktől, hanem a városi tanács tevékenységére is számítunk az uj év küszöbén. Vállalkozási szellemet várunk a városi hatóságtól, főleg pedig legyen konzequens. A szükséges újítások és pótlások számos kérdéseit sorolhatnák föl, melyek elintézésre várnak, de mi ez alkalommal a napirenden álló dologra, városunk létkérdésére, a közvilágítás kérdésre szorítkozzunk. Minden más kérdést mellőzve, a világitás kérdése végleges megoldására törekedjünk. Készséggel elösmerjük, hogy ily fontos tárgyban elhamarkodva itélni nem szabad és a döntésre hivatott fórum helyesen teszi, ha kellő megfontolással jár el, mindamellett elérkezettnek látjuk már az időt, hogy városunknak e régi óhaja teljesedésbe menjen. Elég idő volt már a megfontolásra, talán több is mint kellett volna. Reménytelve üdvözöljük az uj év küszübén a városi hatóságot és városunk képviselőtestületét, kiknek — Hol ? ! hát tán csak emlékszel még reá, hogy Lipcsénél. — Lipcsénél V ! — Hát persze, hogy ott. No de ilyet ! hát igaz, hogy ittunk, — de ennyire feledékenynek lenni, mégis lehetetlen, hogy ne emlékeznénk reá, hogy a lipcsei csatában, hol együtt harczoltunk, megmentette az életemet. — Én-e ? ! — Hát persze ! ilyen magyar embert ki látott, ki le akarja tagadni, hogy katona volt. — Erre már csak megint igyunk egyet, azt a réz agyalát! — Mi az, mit, tett? beszéld el, — kiabálták össze-vissza a ravasz ezimborák. — Fiuk, a világhírű lipcsei ütközetnél kerülni látszott a golyó, mintha csak ifjú életemet sajnálta volna. Mindőn már majd mindennek vége volt, akkor fúródott egy eltévedt golyó a baltérdembe; félájultan rogyott össze, s bizonyára összetiportak volna, ha Zsiga bácsi meg nem ment. Ő látta, midőn elestem s vállán vitt ki a csatatérről, miközben az olyan „eltévedt golyófélék" még mindig veszedelmessen süvítettek az ember füle körül. — Köszönöm, édes Zsiga bátyám, ezerszer köszönöm ! Nélküled, még ha életben maradtam volna is, most nyomorult béna volnék. Annyi bizonyos, hogy lábomat amputálni kellett volna. De te a saját életed kockáztatásával mentetted meg az enyémet. Oh, mondd, hogyan köszönjem, hogyan há1 aljam meg ezt neked ? — mondá nyakába borulva. A ravasz pajkos ezimborák illő meghatottsággal vették körül a két ölelke/őt,. — Hagyd el öcsém, mondá Zsiga bácsi, szemeit törülgetve, tudod, teljes életemben érzékeny természető ember voltam. Ne köszönd, mondá, midőn látta, hogy a házigazda ismét egy egész áradatát a köszönő szavaknak akarja fejére zúdítani. Nem tehetek róla, hogy olyan lágy szivem van s elég nekem a tudat, hogy nem hagytalak nyomorultul elpusztulni. Zsiga bácsi, ha még némi kétely merült volna is föl vergődő lelkében, ugyancsak elbalgattatta, s egy félóra múlva ugy emlékezett vissza az elbeszélt megmentési históriára, mint a mely sok évvel ezelőtt tényleg megtörtént. A házigazda körüljárta az asztal, mindenkinek töltött, de járás közben észrevehetően biczczentett a ballátára. — Mi bajod a láboddal, te '? — kérdék a többiek. — Tudjátok, az az átkozott golyó toszi. Bár kivették, de ez a ballábom mindig megérzi az időváltozást. Most ez esős idő alatt kész tourturat állok ki, annyira szaggat a lábomba. A társaság sejeni kezdé, hova lyukad ki a dolog. Megint csak a lágyszívű Zsiga bácsi sajnálta meg a szegény sántító lábu gazdát ! — Szegény öcsém te, igazán sajnállak.