Pápai Közlöny – XI. évfolyam – 1901.

1901-10-20 / 42. szám

magára hagyni. Egyfelől azok a szempontok, melyek a forma keletkezési és létesítési idejében fonforogtak, most már nem szerepelnek. Nincs ma már sem gyakorlati, sem elvi ok, mely az amúgy is elburjánzó fogyasztási szövetkezeteknek adókedvezményekkel való szapoi'itását indokolhatná. Ezek tehát megszüntetendők, hogy a kereskedő és szövetkezet közötti verseny egyenlően igazságos alapra, ami talán a kereskedő elől sincs a XX. században elzárva, fektettessék. A szövetkezeti mozgalmat egyébként az is jellemzi, hogy legelső teendői ük italmérési és dohányelárusitási jogosítványra szert tenni, holott utóbbiban kedvezményt tagjaiknak nem nyújthat, előbbivel pedig súlyosan vét a szövetkezeti eszme, de főként a nép igazi érdekei, bortermelésünk jövője ellen. Mert az olcsó pálinka, ami számos szövetkezet egyedüli fentartó üzlete, terjeszti az alkoholizmust, mely ellen aztán hiába védekezik a társadalom. Ily jogositvá nyok tehát semmi esetre sem volnának megadandók a szövetkezeteknek vagy üzletvezetőjüknek. Utalunk végül azokra a veszélyekre, melyekkel a szövetkezetek a vidéki kereskedelem és gazdasági élet önállóságára nézve járnak. A szövetkezetek központosítva vannak. Mig egyfelől alulról gyöngítik a sinlődő detailkereskedelmet, sőt kipusztítják egyes falvakból, addig másfelől a közgazdasági test rendes folyamatából kiiktatják a nagykereskedést is. Gyurátz Ferencz püspök körlevele, A dunántuli ág. hit. ev. egyházkerület kiváló és nagytudásu püspöke, ki legutóbb a kőszegi ev. felsőbb leányiskola ügyében oly sokat tett, most ugyancsak ez intézet érdekében buzgólkodik, levélben kéri tel az ev. nőket adakozásra az intézet céljaira. A levél minden sora a püspök nemesen érző szivéről tesz bizonyságot, ki mindent elkövet, hogy az intézet fennakadás nélkül teljesíthesse magasztos feladatát, a protestáifs nőnevelést. A levél igy hangzik : Dunántuli ág. hitv. evang. egyházkerületünkben a legújabb időkig hiányzott az evang. nőnevelő-intézet. E sajnos és minden tekintetben károshatásu hiányt az egyházkerület egy négyosztályu felsőbb leányiskolának két év elótt Kőszegen e célra emelt diszes épületben megnyitásával pótolta. Folyó évi közgyűlésén pedig elhatározta az intézetnek fokozatosan hatosztályu teljes felsőbb leányiskolává fejlesztését, Ezen intézkedésével egyházunk a nőnevelés iránti régi tartozásának tett eleget, másrésztől egyszersmind az egyháziasságnak az evang. csaladokban élesztésére hozott áldozatot. Ezt a célt az egyház minden hü tagja méltán üdvözli Örömmel. A nők vallásos szellemben nevelése az egyház legkiválóbb érdekeihez tartozik. A női sziv első sorban a vallásos érzelem hivatott otthona. A nő gondja ébreszti a leghathatósabban a zsenge keblekben a hitet, az anyagi szeretet vezeti a legbiztosabban a gyermeket az üdvözítő Jézushoz. A nő lelkülete adja meg az első irányt a reábizóttTcsalád gondolkozásának, serdülő tagjai jellemének. Csak ha a családanya szivét az evangélium szelleme hajtja át, ha ő a hitben a legbecsesebb égi ajándékot tekinti, melynek áldó hatása az egész életre kiárad, s azért a vallás szentélyévé törekszik avatni gyermekeinek kebelét: egyedül csak akkor reményelhető joggal, hogy házából oly ifjak lépnek ki áz élet mezejére, kiket nem bír rabjaivá tenni a külhaszonért mindent feláldozó anyagi önzés, akiknek a hit az IstenLujzát szeretni kezdtem és férjem, ki e szeretetért dörmögni látszott, elnevezett irgalmas szamaritánusnak. En kacagtam és dicsértem időközben kiismert jó tulajdonságait. Különös volt, hogy férjem nem akart iránta fölmelegedni. Jelenlétében komoly és szótalan volt. Ugyancsak akkoriban minden ellenére történt, folyton haragudott a cselédre, ideges volt a gyerek kiabálásra, gyönge volt a kávéja, puha a plasztronja, szóval abban a kiálhatatlan kedvben volt, mikor az embernek tulajdonképpen semmi baja nines, de e nagy kényelemben van ideje észre venni, hogy talán a cipője nyomja. Egy téli estén egy családi összejövetelre voltunk hivatalosak. Vonakodtam a menéstől, mert a gyermek egész nap lázas volt és nem akartam a cselédek gondjaira bizni. De az uramnak nagy kedve volt a menetelre, s mert semmi tanácsát el nem fogadtam, hirtelen, mint egy végső ötlettől megkapatva szólt: — S az előzékeny és jóságos Lujza ? Mindig dicséred jó szivét, a gyerek iránti szeretet. Talán nem volna tulságossan terhére, ha megkérnéd, maradjon nálunk, mig hazajövünk. — Persze, ez még legjobb lesz, ha már mindenképen menni akarunk, — szóltam, — magam is megoldva látom a kérdést. Lujza legszívesebben vállalkozott a felügyeletre. Idejében átjött. S én a gyereket és a házat rendben hagyva, öltözködni kezdtem. Az uram már türelmetlenül várt, s én átszóltam neki, menjen be a gyerekszobába, s legalább kötelességből, szóljon pár szót annak a leánynak, ki miatunk föláldozza az estét, Mikor beléptem hozzájuk, a cseléd a földön táncoltatta a kis leányt, Lujza egy nagy babát csörgetett előtte, az uram az asztalnál ült, és teljesen elmerült az újság olvasásba, — No, csak hogy készen vagyunk. — szólt feléra morózus hangon. — Indulhatunk? — kérdezte, aztán az óráját nézve. — Mehetünk, Endre. Csak még egy puszi ennek a kis babának és köszönet a jó Lujza kisasszonynak, hogy ilyen terhet magára vállal, — szégyenkezve férjem gorombasága miatt. — Láttad ma ezt a leányt, milyen csodálatos átváltozás van rajta ? Egészen megszépült és durva, szögletes vonásait majdnem harmonikusokká szeliditi valami érthetetlen hatalom, — kérdeztem az uramtól, a mint a lépcső felé tartottunk. — Ah, törödöm is én efféle asszonyi megfigyelésekkel! De pardon! Várj egy per czig, bent felejtettem a szivartárcámat. Ugy tetszett nekem, hogy kissé sokáig keresi a tárcát, s mert éles szél fujt a fo lyoson, néhány lépést visszafelé mentem, a lakosztályunk felé. Szemem nyitva maradt a bámulattól. Férjem a kivilágított előszobában a karjaiban tartotta Lujzát. Látszott, hogy a leány menekülni akar. Arca most szép volt, amint ijedt s fölriasztott vonásaira hullott a lámpa sáppadt fénye. — Szeret ? — kérdezte halkan a férjem. ben s az igazság diadalában életük vezércsillaga lelkesedni tudnak az eszményiért, s a Krisztus evangéliumán nyugvó szent egyházért, mint a hit és lelki szabadság erős váráért tenni, hatni, élni, halni készek. A család a legelső iskola, s ebben a hitbuzgó anyák nevelik ev. egyházunk élő oszlopait. A nő, ki a hitnek ápolásánál a családi szentélyben betölti tisztének minden igazságát: áldotta teszi nevét egyházunkban. Gyermekeinek buzgalmában a szent ügyért, a kegyelet az ő fenkölt érzelmének, élőhitének bizonyságlevelét is tiszteli. Az egyházkerület éppen azért állította fel a nőnevelő-intézetet, hogy ezzel alkalmat nyújtson az ev. családoknak, leányaiknak az elemi iskola körén tul is oly irályban neveltetésére, amelyben közelebbről megismerik egyházunk múltját, tanait, megtanulnak érte buzogni, áldozni, hogy egykor mint családanyák ugyanerre tanítsák gyermekeiket. A magas cél szolgálatában álló nőnevelő-intézet teljes mértékben megérdemli a lelkes pártolást, Méltó arra, hogy különösen ev. egyházunk nőtagjai is a legmelegebb résztvevőssel karolják fel ügyét. Bizalommal hivatkozom a prot. ev. nők buzgóságára, mely a mult idők sokszor borult napjain az ingatlan hithiiségnek, az egyház szent céljai támogatásában az áldozatkészségnek oly ragyogó példáit adta. Gyúljon lángra az élőhit. Az ev. vallásos nőnevelés biztosítása az egyházszeretet segélyező karjait várja. Sorakozzék oltára körül áldozatával az ev. nők koszorúja. Szólaljon meg a családi tradiczió, az egyház • céljai mellett tettekben is nyilatkozó buzgalom. Kinek a Gondviselés kedvező anyagi helyzetet nyújtott osztályrészül, járuljon szíves adományával egyliázKerületi nőnevelőintézetünk, felsőbb leányiskolánk fentartási alapjának gyarapításához. Emelje keblét az a tudat, hogy nemes részvétével szent ügyet pártol. Közremunkált abban, hogy egyházi életünk terén az a hegyeket mozgató, az alkotásban lankadatlan, az Isten országához utat egyengető erő, a hit megujult hatalommal emelkedjék. Nőnevelő-intézetünk felvirágozása is tanúsítsa, hogy az evang. nők ma is átérzik — Hát nem mondom már egy hónap óta, hogy szeretem, de azért meg ne próbáljon még egyszer csókolni, mert olyat kiáltok, hogy a felesége is meghalja, — szólt makacsul a leány. A fájdalomtól lesújtva hátráltam viszsza a folyosón. Egy másodperc múlva jött az uram, Kissé szemére húzott kalappal, külsején az izgatottság némi jelével. — Milyen hideg szél fuj, talán jobb volna kocsira ülni, — szólt, amint szótlanul haladtunk a járdán. — Bizony ló lesz, — válaszoltam, mert magam is szinte összeestem a fajdalomtól. A társaságban egész este őt néztem. Néztem, néztem, mig szép csendesen lehulott róla minden glazur, minden glória és ott állott teljes, hamisíthatatlan mivoltában a világura, a férfi. S a megtorlás ? Mi volt nagysád elégtétele ? — Megtorlás ? — kacagott föl az aszszony. — Ali, kedves barátom, ha vegetálni akarunk, nem megtorlásról, hanem csak feledésről, legföljebb ignorálásról, lehet szó. Férjem még ma se tudja, minek voltam tanuja nyolc év előtt, én pedig gondosan ügyelek, hogy a hol szép, vagy akár csúf leány van, férjem ott ne felejtse a szivartárcáját. Ez az egész taktika. Ez az eset azonban önt ne szomoritsa. En már itt leszállok. Ön vigye azt a bokrétát annak, a kinek szánta, legyenek boldogok, kezdjék elöl az élet útját, lehet, hogv kivételképp szerencsésebbek lesznek, i mint mi, a többi tiz millió.